Slade: Slayed?

Múltkori, Black Sabbath-ról szóló í­rásomban már utaltam a hetvenes évek eleji társadalmi konfliktusok zenei kifejeződési igényére, melyet a birminghami szombatisták komor, dühödt, okkultizmusba oltott ősmetalja remekül prezentált. Ám az elkeseredés és kilátástalanság létrehozott egy olyan stí­lusirányzatot is, ami azon szubkulturális csoportnak lett a közege, mely aztán végül ettől a gyökértől némileg megfosztott attitűddel jelentkezett a későbbi évek nagyvárosaiban. Érdekes, hogy maga a szubkultúra egy olyan népcsoportnak köszönheti zenéjét, mely aztán önmaga is célpontjává válhatott a kialakult csoportideológiának: a jamaikai bevándorlók által a szegénynegyedekben gyorsan népszerűvé váló reggae agresszí­vebb változata, a ska volt az a zenei kapcsolódási pont, mely a marginalizálódott fehér fiatalokat és a zárt közösségekbe tömörült jamaikaiakat integrálta. Ezek a fehér csoportok önmagukat eleinte noheadek-nek, cropheadeknek, boiled eggsnek, s végül skinheadeknek nevezték, konformitási igényüket a markáns külső megjelenés, az uniformizálódott ruha formálta erős csoport kohézióvá. Az irányzatot eleinte nem a militáris jelleg, hanem a munkásszármazásból eredő deprimáció hirdetése jelentette, a bomber dzseki , a bakancs és a nadrágtartó is inkább a "proli létre", mintsem az erőszakra utalt. Természetesen az agresszivitás esetleges csí­rái már ekkor meg voltak ezekben a csoportokban, ahol a mindennapi létért való küzdelem feltételezte a férfias keménységet, a "túlélés" pedig a szolidaritást és a közösségi eszmények állandó hangsúlyozását. Nem véletlen, hogy a kialakult csoportideológia alapján a "mindflower" ideológiájában bóduló hippik váltak először az elsődleges " ellenséggé", a rasszizmus csak később vált az egyik legfontosabb csoportkohéziós erővé. Ezeknél a fiataloknál a zene, mint a problémák érzelmi sí­kra történő terelése jóval fontosabb volt, mint a társadalom egyéb, jólszituált rétegeinél. Olyan lehetőségeknek volt a szí­ntere, melyeket egyrészt a mindennapi lét racionalitása nem adott meg, másrészt pszichés hatásainál fogva képes volt felerősí­teni a skinhead értékrendben primer funkcióval ellátott közösségtudatot. Nos, ezen zenei közösség részeként indult ismertetőm tárgya is, olyan skinhead csapatként, aminek aztán a karier szabott később sikeres, ám teljesen más ideológiával rendelkező irányvonalat, megkérdőjelezve ezzel a hitelesség és sikeresség kapcsolódásának szükségességét. Az együttest Jimi Hendrix menedzsere, fedezte fel, akinek valóban jó szeme lehetett, hogy a kopasz, skinhead zenét játszó csapatból ki tudta hozni a rock'n'roll állatot ( nemhiába volt az Animals basszgitárosa is, heheh). Ezek mellett egy ösztönös pszichológus veszhetett el benne, hogy a 'macsó' szerepet egy glam jellegű, rock'n'roll bohóc szerepre tudta konvertálni, meghagyván azonban a mindkét stí­lushoz kellő impulzivitást és szugessziót. Chandler már ekkor tisztában volt azzal, hogy a sikerhez a külső megjelenés is elengedhetetlenül szükséges, melyhez aztán a potenciális rajongók egyfajta viszonylag könnyen megvalósí­tható azonosulási ceremóniával kapcsolódni tudnak. A menedzselési munka első lépése: hajat növeszteni, és a show-t megtervezni, ahol a spontaneitás egy profin megkoreografált előadást takart, mely azonban nem nélkülözi a zenélés örömét és a látványos felszabadultságot sem. Az eleinte feldolgozásokat játszó csapat gyorsan népszerű lett: a Coz I Luv You cí­mű saját daluk már az angol tinédzserek első számú kedvencévé avanzsálta a zenekart. 1970-ben jelent meg első, ma már klasszikusnak számí­tó albumuk, a Play It Loud, amely már mindent tartalmaz az igazi Slade zenéjéből, majd 1972-ben kiadták a Slayed c. albumukat, melyből aztán korszakalkotó, etalon koncertlemezt is készí­tettek. A borí­tót szemlélve láthatjuk az akkoriban még viszonylag agresszí­vnak számí­tó csoportképet, melynek azonban már akkor is elvette az élét valamiféle bohócos humor, a glamből kikacsintó frivol magamutogatás (én jót mosolyogtam a félmeztelen tag behúzott hasán.) Az album számai megannyi , az ötvenes évek rock'n'rolljában gyökerező adrenalin bomba, azonnal ható refrénekkel, néha boogie-s tempókkal, mely által a Slayed-et talán a Dio féle ELF anyag kissé felturbósí­tott rokonának lehetne nevezni, sőt, a dalokat hallgatván néha a Rolling Stones korai időszaka is beugorhat ( Look At Last Nite). A táncolható, klasszikus ritmusú számoknak az énekes, Noddy Hoddler rekedtes, erőtől duzzadó hangja és szí­npadi munkája adott karaktert, nem véletlen, hogy legnagyobb sikereiket élőben aratták. A különc kosztümök, a koreográfia azonban nem lett volna elég a sikerhez: a Janis Joplin feldolgozás, a Move Over bizonyí­totta, hogy a fiúk érzik a rythm and blues lényegét, és a tempók, valamint a dallamok olyan szerencsés egységét sikerült megteremteniük, mely több, olyan, azonnal a slágerlistákra felfutó dalt eredményeztek, mint az akkoriban a glamben divatos "tapseffektel" ellátott Gudbuy T'Jane . A Slade erejét jelzi, hogy a hetvenes évek után a nyolcvanas években, a heavy metal első aranykoirszakának eljövetelével a zenekarnak sikerült reneszánszát élni, s ez az akkori koncertkí­nálatot nézve nem kis teljesí­tmény. S hogy nem voltak őszinték? Ki tudja, lehet, hogy a show és a siker személyiségformáló ereje által egy idő után ők is hinni kezdtek a rock'n'roll pomádé problémákat elfedő, magával ragadó szavainak s csak álmaikban jött néha elő egy-egy, kopasz rajongókkal zsúfolt bár képe, ahol a düh nyomasztó légkörében dübörög a ska.