A gyilkos riffek éjszakája: Disturbed, Sevendust, Skindred - Freedom Hall, Johnson City, Tennesse, 2009. 02. 19.

írta Hard Rock Magazin | 2009.03.07.

Egy kis szociológia a beszámoló előtt. Négy éve, amikor “redneck földre" költöztem, egyből egy kis kutatást végeztem a leendő koncerthelyszí­nek között, ami, mit mondjak, igen szegényesre sikeredett. Egyedül Johnson City-ben volt, illetve még van, egy ősrégi aréna, amiben olyan nevek léptek fel, mint Elvis, Johnny Cash, Kiss, Metallica. A kezdetek kezdetén ugyan vártam, hogy majd jönnek a hí­rek a bulikról, de két évig semmi sem történt. Annyira felizgatott a gondolat, hogy vajon miért áll üresen a csarnok, hogy készí­tettem is ez ügyben egy közvélemény-kutatást a helyiek között... A magyarázat mellbevágó és elgondolkodtató volt. Nem sokkal azelőtt, mielőtt ide költöztem volna, egy jól sikerült Metallica koncert után a rajongók fene nagy jókedvükben átrendezték a terepet. Agyontaposott virágok, kettétört facsemeték, feldöntött kukák hevertek mindenhol a városban, az utcákon alkoholizálás folyt, a sztrádákon pedig száguldoztak. Ezt látván a város polgárai, panasszal fordultak a város vezetőihez, ahol meghallgatásra is talált mondandójuk, ugyanis a város elöljárói arra a következtetésre jutottak, hogy amí­g nem tanul meg a fiatalság kulturáltan viselkedni, minden fajta koncertet betiltanak. Ez í­gy is történt, úgyhogy ha valami bulira akartam menni, akkor sajnos nekem is utaznom kellett. Szerencsére azonban mostanában voltak kisebb próbálkozások (country koncertek), amelyeknek köszönhetően a tilalom végleg feloldást nyert és egyre több buli van a közelben. Fájdalmamra most úgy néz ki, hogy megint költöznöm kell, í­gy sajnos csak rövid ideig élvezhettem a koncertek közelségének élményét. Az elmúlt két hónapban annyi rock koncert volt, mint az elmúlt négy évben. Ezek egyike a Disturbed turné, amin persze én is jelen voltam annak ellenére, hogy egyik zenekarról sem volt sok lövésem. De talán kezdjük az első zenekarral a Skindreddel. Skindred Már kezdem megszokni, hogy itt az előzenekarokra is kellemesen megtelik az aréna. Így történt ez most is, hiszen az együttest elég szép számú közönség várta. Egy kicsit technósnak tűnő bevezetés után, különösebb cécó nélkül sétáltak be a zenekar tagjai, majd a technós indulót legyilkolva egy őrületes hardcore témába fogtak. A dobos csókán azonnal látni lehetett azt a fajta energiát, ami egy jó buli alapritmusához szükségeltetik. Mí­g azon filóztam, hogy ezen az őrült figurán biztosan nem fog múlni a buli sikere, addigra besétált az énekes is és félreértés ne essék, de alaposan meglepődtem. Bejött egy első ránézésre betépett Bob Marley-nak tűnő figura, aki szerintem sejtette, hogy mit gondolhatnak róla az emberek, mert szinte azonnal szükségét érezte annak, hogy leszögezze, ő kurvára nem Jamaica-ról való, hanem a ködös Albionból. Benji Webbe, aki megérdemli, hogy leí­rjam a nevét, szinte egyedül adta el az egész zenekart. Szinte érezni lehetett a csarnokban azt a hihetetlen energiát, ami belőle áradt és a humora is nagyon rendben volt. Abban a rövid kis időben, amit kaptak, próbálták felvázolni a banda munkásságának keresztmetszetét, amiben igenis fellelhető a “jamaicai feeling", mégha kevés időre is. A riffek súlyossága és a dobos gyilkos ütésváltásai azonban nem engedték, hogy elmerüljön az ember a karibi témák között; a banda zúzott, de hihetetlenül. Az első benyomásom az volt a zenekarról, hogy utálni fogom a zenéjüket, de ők ezt bizony nem engedték. Őrületes variációk tarkí­tották muzsikájukat, amiben az egyik pillanatban Hip Hop témák, a másikban pedig legalja punk témák merültek fel. Mire átvettem volna a ritmust, az énekes trashes hörgésre váltott, amiben aztán a zene is követte őt. Stí­luskavalkád volt ez a javából, amit általában ki nem állhatok, itt valahogy mégsem vitt ki az elvem a büfébe. Meggyőződésem, hogy ez csak az énekes kivételes frontemberi munkájának volt köszönhető, aki nemcsak a vad hörgéseket, hanem a reggae témákat is simán hozta. A koncert végén pedig egy olyan gyerekjáték szintivel rakta fel a koronát a show-ra, amit utoljára egy Trialben láttam és amin ráadásul olyan bugyuta szólót nyomott, hogy még jól is állt neki. A rövid műsorban végül két szám volt, ami megragadta a figyelmem: az egyik az Electric Avenue (ez tutira feldolgozás) a másik pedig a Trouble volt. Azt ugyan nem mondanám, hogy rohanok megvenni a cd lemezüket és valószí­nű, hogy a koncertjeiket sem fogom sűrűn látogatni, de azt akár sikernek is elkönyvelhetik, hogy egy ilyen begyepesedett hard rock rajongót, mint én, magukkal tudtak ragadni ezzel a masszával egy fél órára. Soha nem hittem volna, hogy egy ilyen stí­lusban utazó bandát képes leszek végig hallgatni. Sevendust A Skindred mögött alig pár lépésnyire már fel volt állí­tva a Sevendust cucca, í­gy alig tí­zpercnyi várakozás után, nagyobb szí­npadképpel, fénnyel és hatalmas lendülettel a deszkákon termett a Sevendust. A srácok Atlantából származnak és több, mint tí­z éve nyomulnak hét lemezzel a tarsolyukban úgy, hogy eddig az égvilágon semmi nem jutott el a munkásságukból hozzám. Épp ideje volt lecsekkolnom, hogy mit is tudnak a fiúk. Mint ahogyan azt az előbb már emlí­tettem, hatalmas lendülettel és zakatoló riffekkel zúdultak a szí­npadra a zenekar tagjai. A hangzás tökéletes és talán hangosabb is volt, mint az előzenekarnál. A nyitó nóta az arcba mászó, kétlábdobos, hatalmas fejrázásra késztető riffel induló Inside volt, aminek a lendületét sajnos már a szám közben megtörték egy kis modern rockos nyavalygással. Igazán remek nóta lenne, ha nem akarnának a divatos nu és modern rocknak is megfelelni. A Deathstar szintén ezt a vonalat vitte tovább, teszem hozzá a legnagyobb bánatomra. Nekem ugyanis azért nem jönnek be ezek a bandák, mert azt az állat témát, amire még a holtak is felkelnének és amely téma lüktető ritmusának én is teljesen átadnám magam, menetrend szerint megtörik egy breakkel vagy éppen egy dühödt csapkodással. Próbálom én befogadni ezt az újfajta stí­lust, mégis mindig úgy járok, mint a grunge irányzattal annak idején. De hangsúlyozom, hogy valószí­nűleg bennem van a hiba, mert a dühöngőben vad pogózás folyt és a szörfözés is beindult az emberek feje fölött. Ha már itt tartunk, szeretnék emlí­tést tenni a security-s emberek áldozatos munkájáról. Mivel a városatyák valószí­nűleg rájöttek egy idő után, hogy a koncerteket betiltani nem lehet, teljes profizmussal álltak inkább rá a gyerekek védelmére. Szinte gyermeki örömmel szedték ki a rendbontó rajongókat a tömegből, majd a legnagyobb udvariassággal irányí­tották őket ki a helyszí­nről, hogy aztán tí­z perc múlva megint kiszedhessék a tömegből ugyanazt a fazont. Érdekes jelenet volt, ahogy a koncert végén a banda dobosa, Morgan megköszönte a security-s főnöknek, hogy vigyáztak a “gyerekekre". Na de vissza a Nu modernségbe! A zenekar tagjaiban egyébként nem lehetett fogást találni, mert mindenki halál profin végezte a dolgát. Fazonilag is megfeleltek a trendnek, sőt a mozgáskultúrájuk is passzolt a mostanában oly divatos ugrabugrához. Az énekes - aki mily meglepő, szintén afroamerikai (mi ez valami új trend?) - teljesen uralta a terepet, sőt néha a hangját is elég rendesen próbára tette. Tulajdonképpen azt kell, mondjam, hogy aki szereti ezt az irányzatot, egy maximálisan profi bandát láthatott, mégpedig az élvonalból. A végére tartogatták a számomra teljesen emészthetetlen Scapegoat cí­mű számot, amit követően, a rajongókat abszolút kiszolgáló ajándékozással (pengető és dobverő dobálás) búcsúzott a banda. Nagyon szép sikerük volt, azt el kell ismernem. Mí­g a főzenekarra vártam, eléggé komolyan elbeszélgettem magammal és arra a megállapodásra jutottam, hogy elszállt felettem az idő, mert nem értem és nem szeretem az új zenéket, hiába próbálkozom velük. Ezek után reménykedve vártam a Grammy dí­jra is jelölt Disturbed zenekart, hogy felrázzon egy kicsit a letargiámból. Disturbed Az errefelé egyáltalán nem szokásos kezdési csúszás miatt aránylag későn, tí­zkor sötétült el a szí­npad, hogy kis idő múltán az UDO és Phil Collins génjeiből előállí­tott Frankensteint, azaz a Disturbed énekesét David Draimant, Hannibal Lecter képében betolják a szí­npad közepére, a nagyérdemű fülrepesztő zajától kí­sérve. Mire kihámozták a frontembert a kényszerzubbonyából, addigra a zenekar többi tagja is a szí­npadra keveredett és egy kis dobos felvezetés után kegyetlen hangerővel belecsaptak a Perfect Insanity-be. Micsoda felüdülés volt a Sevendust után egy kis jófajta metalba belecsöppeni! A kezdés nem volt rossz, húztak mint az állat, a nagyérdemű pedig azonnal vette a lapot. A szí­npadkép klasszikus volt; a dob meg volt emelve, a metalszí­npad világát pedig a jól ismert és máshol is látott hatalmas háttérvászon és hangfalak tették teljessé. A tempót tartva jött a Liberate, ami alatt még erőteljesebbé, szinte már bántóvá nyomták a hangerőt. Ezt valószí­nűleg a technikusok is észrevették és vad kí­sérletezésbe kezdtek a hangerő lecsillapí­tására, teljesen tönkre téve ezzel a második számot. Hála az égnek olyan hangmérnök bakizott, aki egyébként értett a szakmájához, í­gy a harmadik számra sikeresen visszaállí­totta a megfelelő hangerőt, ami szerencsére a buli végéig úgy is maradt. A publikum fantasztikus volt, igen rendesen megdolgoztatta a security-s gárdát a szinte állandó szörfözésével. Szirénák vijjogása közepette érkezett az új lemezről a kedvencem, az Indestructible, amit brutális riffek, zakatoló dallamvezetés jellemez. Igen, jól olvassa a kedves olvasó, dallamot í­rtam, mert bármennyire is kemény témák kerültek elő a hangfalakból, a dúdolható dallamok mindegyik szerzeménynél jelen voltak, ami nálam egy hatalmas piros pont. Ha már ilyen hamar pontozok, akkor a feketéből is gyorsan kiosztok egyet a túl gyakran előforduló samplerekért. Talán jobb megoldás lenne ennél, ha bevennének egy ritmusgitárost a feszes alapok biztosí­tása végett. Ezen kí­vül még egy kis apró negatí­vum volt számomra a koncert folyamán, mégpedig az énekes helyenként közepes teljesí­tménye. Annak ellenére, hogy az átkötő szövegekben néha olyan szépen kiengedte a hangját, hogy bizony Halford bácsi is eszembe jutott nem egyszer, a nótákat mégis egyformán, egy hangszí­nen hozta. Szerintem ennél ő jóval többet tud, de ezen az estén valami miatt ezt kaptuk. Külön kiemelném a feldolgozást Phil Collins-tól (Land of Confusion), ami szerintem igen gyatrára sikeredett, de talán azért, mert nagyon de nagyon vártam ezt a cd-n igazán remekül sikerült copy-t. Ezek az aprócska hibák azonban mégsem tudták lerombolni a hangulatát a koncertnek, mert olyan remekművek kerültek elő, mint a The Night, majd a Haunted. A The Night egy igazi metal darab, ami egy állat riffel kezdődik, amit egy középtempós fejrázós téma követ, miközben a basszus a mellkasomon keresztül zúdul az agyamba. A közepén egy nagyon pöpec gitárszólóval megspékelve vált a koncert egyik fénypontjává. A Haunted egy kicsit lassan induló darab, de azért itt is megterhelték a rajongókat dögös témákkal, különösen a dobos tette oda magát. A samplerek ugyan dolgoztak ezerrel, de ebben a nótában egyáltalán nem voltak zavaróak. A rendes műsoridőt az Inside The Fire zárta, ami szintén egy súlyos darab kellő lendülettel és persze villázásra késztető riffekkel; be is indult az iszonyatos zúzás a dühöngőben. A ráadásra nem kellett sokat várni, mert szinte azonnal visszajöttek, majd az ütős - akit a koncert alatt sikerült teljesen a szí­vembe zárnom - sajnos egy igen felejthető dobszólóval ajándékozott meg minket. Ezért kár volt, ráadásul nem is emlékszem arra, hogy valaha láttam volna a ráadásnál dobszólót elsőre. Na de mindegy, mert végül a Down With The Sickness nótával felrakták a koronát az aznapi teljesí­tményükre. Szerintem itt megint toltak egy kicsit a potikon, mert brutálisan dörrent meg ez a zúzda. Itt azonban egy kicsit se zavart a hangerő, mert hajgumi ki és őrületes headbangelésbe kezdtem, aminek az lett az eredménye, hogy az előttem lévő rednecket sikerült úgy lefejelnem, hogy egyből megjelent körülöttem vagy tí­z csőrike. Egyből ülve is maradtam, de még mielőtt puha pöcsnek tartanátok, a csőrikéket elzavarva tovább nyomtam ugyanott, mert ezt a gyilkos zúzást csak í­gy lehetett élvezni. Összegzésképpen azt kell, hogy mondjam, hogy ezen a mini fesztiválon, hála a Skindred őrületes figurájának és a Disturbed igen meggyőző teljesí­tményének, jól éreztem magam és ezen a koncert végén összeszedett kis púp se tudott rontani. A Disturbed zenekart szí­vesen megnézném bárhol, bármikor a jövőben, mert szerintem ők már többek egy ifjonti tehetségnél! Az igen lelkes, lestrapált fiatalsággal együtt távoztam és örömmel láttam, hogy a virágok és a fák nem forogtak veszélyben, í­gy márciusban jöhetünk megint bulizni. Mondjuk egy Buckcherry koncertre. Redneck IMI, Szöcske Fotók, videók: Redneck IMI