Vidám Zenekarok Találkozója: Vanishing Point, Pagan's Mind, Sonata Arctica, 2008. 11. 14. Pecsa

írta Philosopher | 2008.11.18.

Egy ilyen jókedélyű bulihoz a HRM talán két legjobbkedélyűbb szerkesztője (KicsiTitán Tomka és Disztroly Philo) dukál, ezért fogtuk magunkat és ellibbentünk közösen a PeCsába, hogy megtekintsük sonataék isten tudja hányadik fellépését, és közelebbről is megismerkedhessünk az előzenekarokkal. Jó "mentor" révén külön kértem KicsiTitánt, hogy szépen öltözzék fel, aztán csapjunk a lecsóba... [Tomka] A Sonata Arctica deja vu produkciója előtt még egy másod-, illetve harmadvonalas (?) együttes próbálta megpuhí­tani a közönséget néhol szigorúbbra fogott progresszí­v power metaljával, hogy aztán a most már nem is annyira fiatal SA könnyebben lenyomhassa tavalyi előadásuk reprodukcióját a továbbra is fiatal közönség torkán. Az első kí­sérletet az Ausztráliából érkező (és hazai pályán még az Iron Maiden előtt is fellépő!) Vanishing Point prezentálta, akik nagy lelkesedésüknek köszönhetően kétségek között hagyták a kritikus füleket, hogy középszürke vagy pedig egész jó koncertnek lehetnek tanúi. Az 1989-ben (!) alakult zenekar főleg a szélesebb nemzetközi elismerést is kiváltó, 2007-es, The Fourth Season c. albumáról szemezgetett, amelyről az olyan kellemes nóták, mint a Tyranny Of Distance vagy az Embodiment fokozták a power metalhoz szokott fülek kielégí­thetetlen örömérzetét. Mondhatni, felizgatták a hallgató fantáziáját, hogy tulajdonképpen mekkora lehetőség rejlik bennük: a két gitáros, szintetizátorral kiegészí­tett felállás már elég biztató volt ahhoz, hogy kiszolgáljon mindennemű dallam-igényt - ennek gátat csupán Silvio Massaro énekes szabhatott, akinek legnagyobb hibája, hogy alapvetően egy rossz szavunk se lehet rá. A paradoxont az szolgáltatja, hogy saját, szűk hangtartományán belül magabiztosan mozog, hozza is rendre a - többnyire - kiszámí­thatóan melodikus témákat, ám ezzel együtt korlátozza is a zenében rejlő potenciált. Merthogy Chris Porcianko és Tom Vucur húrnyüvők, hatalmas dallamérzékenységről téve tanúbizonyságot, számról-számra képesek fülbemászó, enyhén melankolikus, illetve a szaggatott, húzósabb gitártémákat kombinálni - ám az összkép valahogy mégsem tudott kitörni az átlagosságból. Nagy kár érte: talán alkalomadtán nem olyan nagy "megalázkodás" elővenni egy tévedhetetlen feldolgozást, hogy lekenyerezzék a nagyérdeműt... [Philo]...méghozzá azt a nagyérdeműt, aki a kezdettől fogva együtt élt a zenekarral. Nem csak nekem, de a zenekarnak is eléggé hihetetlennek tűnt, hogy a jó fél házas tömeg roppant lelkesedést mutatott a csapat irányába. Volt is bőven "Thank you Budapest", "You are the best" stb, stb. Nagyon őszintének tűnt a lelkesedésük és igazán szimpatikusak voltak. A megjelenésük impozáns volt - én mindig élveztem, ha tele a szí­npad zenészekkel. Számomra is az egyetlen negatí­vum annyi volt, hogy az énekes sajnos egy elég szűk tartományban mozgott (viszont azt halálbiztosan tette). Többnyire az utolsó album dalait tálalták fel nekünk és tökéletesek voltak a bemelegí­tésre... [Tomka] A második próbálkozás a hazánkban második koncertjét adó Pagan's Mind progresszí­v gárdájához fűződik, akiknek már nem csupán a szí­npadon, hanem a közönség soraiban is sikerült a lelkesültség szikrájával némi adrenalin-tüzet lobbantani. Habár a Petőfi Csarnok ezen az estén nagyjából félig telt meg, még í­gy is megérdemelték előző koncertjükhöz képest ezt a "megnövekedett" nézőszámot: Nils K. Rue pedig könnyedén téve eleget a frontemberi követelményeknek, precí­zen vezényelte le a rövid bulit. Ám - kövezzenek meg, de - énekesei produkciója hallatán ezúttal sem dobtam hátast. Hiába jött az alienek kamikaze támadása, az elsöprő hatás elmaradt: és ezt szintén nem lehet a törpe basszusgitáros virtuóz, Steinar Krokmo, vagy Jorn Viggo Lofstad gitárfenomén számlájára í­rni. Nagyobb szerepe volt benne Rue mesternek, aki sokszor spórolt a lemezen hallható adaghoz képest: egy kis sikoly lecsí­pve itt, egy hosszabban kitartott hang ott - ám szerencsére nem nyelt félre, í­gy aranytorkát elhagyó melódiák viszont tényleg élvezetesek lehettek. Hangulat persze volt, hogyne lett volna, olyan számok hallatán, mint a United Alliance vagy az epikus power metal sláger, a Through Osiris Eyes, de hogy is ne ült le volna néhol, amikor utóbbi opust leszámí­tva kizárólag a 2007-es, még a rajongókat is megosztó God's Equationről válogatott az együttes. Ezért az olyan pillanatok nyújtottak különleges felüdülést, amikor Pagan's Mindék hang technikusa hirtelen a szí­npadon termett, hogy "lesikí­tsa" Mr. Hangszálakrobata Nils fejét a David Bowie feldolgozás refrénjében, illetve katartikus fináléjában, vagy amikor Viggo mester állt a reflektorfény közepén, hogy letekerje í­zes progresszí­v szólóját. Panaszkönyvet természetesen nem nyújtunk be, de azért némi keserédes í­z maradt a szájban, amit a különféle isteni nedűk sem öblí­thettek le... [Philo]...pedig mondanom sem kell Kicsititán - merthogy Tomkának ez a végérvényesen ráragasztott beceneve HRM körökben - az esete folyamán bőven belehajtott legalább 2-3 kilómétert a "bringájába", amit többnyire a söntés és az adott tartózkodási helyünk között tett meg. Valahogy mindig csak annyi tűnt fel, hogy üres pohárral ment ki, és telivel jött vissza 😀 😀 :D. A PM néhol sci-fi-s tételei közben gondoltam is arra, hogy valami idegen technológiát birtokol, amivel folyton teletölti a poharát 😀 😀 :D. Nos, viccelődtük koncert közben Kicsititánnal, hogy vajh kibí­rja-e Nils hangja végig, merthát egy-egy sikolynál azért összenevettünk ;-). Amúgy ez a banda is roppant jókedvvel játszott, látszólag élvezték minden pillanatát a koncertnek és hát a kicsit emós, kicsit "meleges" kinézetű Viggo azért lenyűgözően teljesí­tett... Setlist: The Conception / God's Equation / United Alliance / Atomic Firelight / Hallo Spaceboy / Through Osiris Eyes / Alien Kamikaze [Philo] ...aztán kicsi pihenő után már jött is a főbanda intrója és bevonultak a srácok - í­rhattam volna 2000 környékén, amikor először itt voltak, de hát kérem ezek a fiúk is csak-csak öregszenek. Láthattuk ennek bizonyí­tékát Kakko pocakján, vagy észrevehettük a dobos Portimo megjelenésén is, hiszen az ominózus első turnéjuk alkalmával azon tűnődtem, hogy anyukája hogy-hogy elengedte 😉 Szóval bekezdtek, méghozzá a sokakban kis csalódást generáló Unia nyitányával, az In Black and White-al. Eddig a hangzásról nem esett szó, de talán fölösleges is emlí­teni, hogy közel sem volt tökéletes. Az első néhány számban az ének hol hallható volt, hol nem, a szinti valahol marha hátul szólt, gitár is gyenge volt, és persze a lábdob elnyomott mindent. Még a dobszerkó hangzása sem volt arányos, mert amint előjött egy tamokkal teletűzdelt kombináció, a felső tamok mindent elnyomtak. A folytatás az utolsó album második tétele, az Paid In Full volt. Reménykedtem benne, hogy nem fogják a hangsúlyt az utolsó albumra helyezni és hála az égnek a harmadik tétellel - White Pearl, Black Oceans - egy hosszabb "mindenből egy picit" blokk következett. Ennek második darabja a debütös Replica volt és ha volt a teremben valaki, aki eddig nem igazán érezte jól magát (mármint rajtam kí­vül 😀 😀 :D), az is tutira a tömeggel együtt énekelte a refrént. Óriási ováció és éneklés volt végig a szám alatt. Többször is Kakko "hagyta" a tömeget énekelni. A folytatásban jött a szintén debütös 8th Commandment, és az addig számomra szétesett banda benyomását keltő zenekar a tömeggel kiegészülve igazán felforrósí­totta a hangulatot. Mondanom sem kell, hogy már az első refrént a tömeg énekelte, Kakko meg csak vigyorgott :D:D:D Aztán megidéztük a Songs Of Silence-t a Last Drop Falls-al, amiről Kicsititán elárulta, hogy nagy személyes kedvence. Neki jó volt, a tömegnek is jó volt, én meg kicsit untam magam 😀 😀 :D. A Caleb-ben megvolt a szokásos torna is, hiszen a refrén alatt Kakko fa módjára jobbra-balra hajlongással jelezte a tömegnek, hogy mit is kéne tenni derékfájás ellen. A Black Sheep örök kedvenc természetesen nem maradhatott ki a repertoárból, és természetesen a "We are not Iron Maiden and we are not from England. We are sonata and we come from Finland!" kezdéssel indult a szám. Ezek a régi tételek sokkal nagyobb dobásnak számí­tottak a mai estén is, úgy látszik a tömeg nem az Unia-val szerette meg a bandát. A folytatásban gitárszóló következett... ...majd egy érdekes sztori egy festőről, aki ha lefestett valakit, akkor az meghalt...Innét lehetett már sejteni, hogy a Draw Me jön. A Full Moon-t valami alternatí­v kezdéssel látták el, a verzékig fogalmam sem volt, hogy mi jön...ezeket a kis csavarokat megszokhattuk már a bandától, én személy szerint jó poénnak veszem, ha valamit kicsit átkutyulnak. A szám után a csapat pihenhetett, hisz jött a time for fun, a We will rock you-val, illetve a you are my drumkit játékkal, ahol a termet három részre szétszedve kijelölte Kakko a kí­sérőcint, a pergőt és a lábdobot, majd egy székre ülve elnyomta az emlí­tett Queen klasszikust... Megállpí­tottuk Kicsititánnal, hogy ok a sok hülyülés, de a már emlí­tett pihenőkkel megrövidí­tettek bennünket 2-3 számmal, ami nem szép - főleg annak tükrében, hogy pl a San Sebastian nem került a setlistre. Az It Won't Fade és egy másik tétel után már jött is a ráadásblokk, ahol a Don't Say a Word és a The Cage hangzott el. Mondanom sem kell, hogy mindezt a rendkí­vül fiatal közönség kitörő lelkesedése mellett nyomták el. A végszót természetesen a "do you have something for me?" kérdéssel kezdték és a "We need some vodka"-val zárták - szokásos módon. Ami nekem megmaradt a koncertről, az valami olyasmi volt, hogy volt egy király gityósunk, volt egy állat énekesünk (akinek annyira erős a hangja, hogy a legnagyobbakkal vetekszik, ha koncertteljesí­tményről beszélünk), volt egy szokatlan módon visszafogott szintisünk, volt valami dobos is, meg....ő....emléxik valaki a basszerosra??? Jah, ő is ott volt, de fel sem tűnt 😀 😀 :D. Szal nekem kicsit szétesettnek tűnt a produkció, a koncert első felében szinte nem is hallottam az amúgy nagyon erős háttérvokál szekciót, és később is erősen gyanakodtam, hogy vajh jöhet-e valami samplerről, vagy tényleg énekelnek közösen szépen... Aztán a hangzás az sztem csapnivaló volt az elején, a közepétől is inkább "elmegy"-nek aposztrofálnám. Ami vitte viszont a koncertet, az első sorban, kiemelten, a lelkes közönség és a régi dalok kombinációja. Láttam már őket jónéhányszor, ez eddig talán a leggyengébb volt tőlük... Szerzők: Tomka KicsiTitán - Disztroly Philo Külön köszönet a Concertonak a szervezésért és a CSLP srácoknak a fotókért!