Rocksztár (Rock Star)

írta garael | 2005.11.18.

A film, mely a rapperből szí­nésszé avanzsált Mark Walhberg főszereplésével készült, a Judas Priest eredeti sztorijaként volt reklámozva. Bár a történet alapváza valóban hasonlí­t a Judas Halforddal való szakí­tásának időszakához, sem a korszak, sem a karakterek, sem a játszott zene nem azonos a heavy metál egyik alapbandájának, illetve Ripper Owensnek a történetével. Nem véletlen, hogy a Judas el is határolódott a filmtől, mely egy olyan világot mutat be, ami inkább volt jellemző a 80-as évek amerikai party-animal bandáira, mint az angol NWOBHM-ra. Ettől függetlenül – vagy talán ezért- élvezetes, nosztalgikus film született, melyben ugyanúgy felcsendülnek a korszak nagy slágerei, mint az azóta már legendássá vált énekesek dobhártyaszaggató sikolyai.

Röviden a sztori: Chris Cole, a főszereplő élete a heavy metál, azon belül is a Steel Dragon nevű metálbanda, melynek dalait egy tribute zenekarban játszza haverjaival. Megszállottan hí­ve a csapatnak, és nem is hajlandó mást énekelni, mint azok számait . A legkisebb változtatásnak is megrögzött ellensége, számára elképzelhetetlen, hogy akár egy gitárszólót is másképp játszanak, mint az imádott Istenek, saját számokat meg pláne nem.. Ez a megszállottság odáig fajul, hogy társai kipenderí­tik a zenekarból, ám váratlanul megvalósul számára az, amit eddig csak álmában remélhetett: a Steel Dragonból a homoszexualitását felvállaló énekes kilép, és helyébe egy elküldött demokazetta alapján Christ kérik fel énekesnek. Chris belép a bandába, és elindul azon az úton, melynek végén maga is rádöbben, hogy mindig ugyanazt játszani lehetetlen, a sablonok előbb utóbb korlátozzák azt a szabadságot, melyet a metál hí­rdet.

A film végén Chris megundorodva a fényes-káprázatos arénarocktól saját útjára lép, és már rövid hajjal, valamint egy szál gitárral a kezében sí­rja világgá bánatát, üdvözölvén egy új zenei korszak kezdetét, melyet grunge-nak hí­vtak.

A filmben felcsendülő dalok nagyrészt az amerikai 80-as évekbeli metál -hardrock, glamrock és klasszikus metál slágerek, nem hiányzik innen Bon Jovi, a Black Sabbath, a Def Leppard, az AC/DC, a Mötley Crüe, és a Whitesnake. A dalok eredetiben szólalnak meg, ám a filmnek saját betétdalai is vannak, melyek az emlí­tett bandák stí­lusában szólalnak meg. Nem tudom, ki lehetett az énekhangja Marknak – ki köztudottan fahangú, bizonyí­tva ezt másik nagyszerű alakí­tásában, a Boogie Nights-ban- ám az biztos, hogy klasszikus rocktorok. Van egy jelenet a filmben, mikor a már bandatag Christől megkérdezik a riporterek, hogy ki tudja e énekelni azokat a hangokat, amiket az elődje. Chris válaszként belesikí­t a mikrofonba, kitartva a magas C-t, hát gyönyörű, szinte repesett a fülem (!) a boldogságtól, ahogy hallottam.

A remek koncertjelenetek mellett a bulik világa is elég élethűre sikeredett, remek vizualitással jelení­tődik meg a korszak r’n’rolljánal hármas jelszava: szex, fű és r’n’roll. A mondanivalót persze módszeres szájbarágással mondják el a film végén a szereplők, amit persze már a sztori elején is tudhatunk, de hát nem is ezért érdemes megnézni a filmet. Aki akar egy kicsit nosztalgiázni, és szereti a 80-as évek nagy slágereit, valamint , a Chris barátnőjét játszó Brad Pitt –nét, mindenképpen nézze meg a filmet, garantáltan elő fog kerülni a léggitár.

Let’s get Rocked! Garael