K.K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

írta Bigfoot | 2020.02.20.

Sok előadó karrierjét taglaló önéletrajzot olvastam az évek során, girbe-gurba pályaképeket ismertem meg, tragédiák, mélypontok tarkították szinte valamennyi előadó életét, de a zene iránti szeretet, a siker, az elégedettség végig ott lebegett minden egyes kötetben.

K.K. Downing könyve kilóg ezek közül. a Judas Priest fényes éveit részletező bekezdésekben is végig ott van egyfajta keserűség, elégedetlenség, hogy jobban is lehetett volna csinálni. Hogy a Priest több albumot is eladhatott volna, hogy a banda még feljebb is kerülhetett volna, hogy nem mindig a megfelelő emberek kerültek a közelükbe, akik segítettek mozgatni a zenekar gépezetét.

Nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne a könyv, épp ellenkezőleg, csak nem olyan harsány, poénos, mint a többi hasonszőrű írás. Akadnak ilyen momentumok is, de nem ez a jellemző. K.K. hitelesen írja le gyermekkorát, a lepattant környéket, hasonló otthonát, a családi körülményeket, a link apját, aki időnként brutális is tudott lenni. A zenészkarrier indulásának is inkább a sötét oldalát ábrázolja, noha világos, hogy egy karrier kezdetén mindenki vért izzad, Ken soraiból viszont ez nagyon hangsúlyosan köszön vissza. Nem kergeti el a sötét felhőket egy-egy jól irányzott poénnal, mint a legtöbben, hanem maradnak a rossz érzések.

Többször látta Jimi Hendrixet koncerten, ezekről az élményekről viszont maximális rajongással ír, ugyanígy a személyes találkozóról is. Nem zenészként, rajongóként élte át mindezeket. Jimit többször is említi, mint zsinórmértéket, mint legfőbb inspirációt, azt is mondhatjuk, az egyetlen totál pozitív figura az életében.

Kendőzetlen őszinteséggel beszél a Glenn Tiptonnal való folyamatos ellentétéről, aki később került be a zenekarba, mégis átvette az irányítást. Távozásáért részben hangszertársát teszi felelőssé, és a többi zenésztársáról sem túláradó érzelmekkel ír. Az Iron Maidennel való közös turnéról pedig lehangoló véleményt fogalmaz meg, különösen a banda hozzáállása és Paul Di'Anno őket becsmérlő nyilatkozata miatt. Párkapcsolatai sem alakultak túl szerencsésen, őszintén leírja, hogy ebben szerepet játszott rock and roll életformája is. Utóda nem született, ebben nagymértékben közrejátszott saját rossz gyermekkora. Ugyanakkor – nagyon helyesen – olyan témákba nem megy bele mélyen, amin jót csámcsogna a bulvársajtó. Ilyen például Rob Halford szexuális irányultsága vagy Dave Holland börtönbüntetése, amit kiskorúak zaklatásáért kapott.

Senkiről sem mond ítéletet, nem bélyegez meg egyetlen embert sem azok közül, akiket nem nagyon kedvelt, így Glenn Tiptont sem minősíti, még a leírtak ellenére sem. Dave Holland esetében kételyeket is megfogalmaz az ítélettel kapcsolatban. Józan gondolkodásra vallanak ezek a sorok is. Ian Hill, a banda főnöke ritkán kerül elő a fejezetekben. Mint a színpadon, itt sincs reflektorfényben, viszont Ripper Owensnek hálás, és kedveli a vele készült felvételeket, ám belátja, vele nem mentek jól a dolgok.

K.K. Downing sikeres zenész, ám nem boldog, biztos, hogy többre vágyott. A Priestből való távozása nagy sokk számára még most is, és nekem olybá tűnik, hogy ezt a lépést még most sem tudta feldolgozni, noha elmondása szerint teljes egészében az ő döntése volt. Bár a könyvből nem érződik a revans iránti vágy – inkább a dolgokba beletörődő szomorúság –, a nemrég megalakult KK’s Priest formáció – benne Ripper Owensszel és Les Binksszel – egyértelműen üzen egykori csapatának.

Mindezek ellenére egy teljes egészében két lábbal a földön járó rocklegenda képe formálódik a kötet oldalain, aki nem szállt el magától, aki tisztában van saját hibáival (is). Ezt könyvet nem lehet végigröhögni, mint Lemmy, Ozzy vagy Tony Iommi biográfiáját, nem olyan szellemes, intelligens, mint Bruce Dickinson műve. Az 'Éjjel-nappal Judas Priest’ egy tényszerű, jól megírt és őszinte kiadvány.