Vigyorgással teli este: Steve ’N’ Seagulls, Asphalt Horsemen – Barba Negra Music Club, 2017. 12. 14.

írta savafan | 2017.12.25.

Teljesen ismeretlenül vágtam bele ebbe a téli estébe, mivel a zenekartól nem hallottam semmit a buli előtt, de érdekelt, hogy mit tud egy általam ismeretlen banda, akiknek a buliját már hetekkel a koncert időpontja előtt át kellett tenni a nagy érdeklődés miatt a Dürerből a Barbába. Aztán a buli napján a haverok mondták, hogy tök jó buli lesz, látták őket egy nemzetközi fesztiválon. És teljesen igazuk lett, tényleg tök jó buli volt, sokkal jobb, mint vártam.

Az egy dolog, hogy nagyobb helyre került át a koncert, de azt gondoltam, leszünk páran, amihez már nem elég a Dürer egyik terme sem. Legnagyobb meglepetésemre a parkolóhoz érkezve a biztonságiak jelezték, hogy tele a parkoló. (Ilyen sem történt még sosem, pedig gyakori vendég vagyok a klubban.) A szervezőktől megtudtam a koncert előtt, hogy pár jegy híján teltházunk lesz. Nos, nem az első az évben, és ez örömteli! A finn őrültek előtt viszont még az Asphalt Horsemen lépett fel akusztikus műsorral.

Lőrincz Karcsit eddig csak Whitesnake tribute bandájával láttam, de mindig is tudtam, hogy fantasztikus hangja van. A buli előtt tartottam attól, hogy ekkora színpadon az akusztikus koncert mennyire lesz érdekes és élvezetes, ezt a fajta stílust ugyanis egy kis klubban jobban el tudom képzelni. De az első pár taktus után minden félelmem elszállt. Egyrészt baromi jól szóltak, régen hallottam ilyen minőségben megdörrenő hazai bulit. Másrészt nagyon érzik a srácok ezt a fajta déli muzsikát, ezt a redneckes feelinget. És Karcsi hangja nagyon passzol ehhez.

Alapból az egyik legjobb hazai rocktorok szerintem, de ehhez a fajta muzsikához telitalálat. Buli közben a széken ülve is folyamatosan kommunikált a közönséggel, hergelte őket – ha úgy kívánta a dal –, egyszer sem éreztem, hogy unalmas lenne a koncert. Persze a többiek is hozzátették a magukét. Hiába ült bárszéken a két másik gitáros, a mimikájukkal, a gesztikulációikkal mozgalmassá tették a műsort.

Mivel nem vagyok képben a banda anyagait illetően, így nem tudok programot mondani, de külön kérésre elnyomták a Sweet Home Alabama-t is, majd a vége fel Karcsi a lábára fektetett gitáron játszott. Nekem egyből az Országúti diszkó című film ugrott be, ahol a vak Jeff Healey játszott hasonlóan. Akinek bejön ez a fajta muzsika, az keressen rá a zenekarra, és nagyon ajánlom, hogy menjen el egyik koncertjükre, mert simán hozzák az ilyen stílusban alkotó amerikai bandák szintjét.

Setlist: Down in the Dirt / Thank You / Ride On / Sweet Home Alabama / Doctor Tease / Wasting Time / Go to the City / Sieze the Day

Rég élveztem ennyire egy általam nem ismert banda koncertjét. Pláne, hogy igazából nem is mondanám rockzenekarnak a finneket. Ennek megfelelően a közönség is elég vegyes volt, olyan arcokat láttam, akiket az általam látogatott koncerteken sosem. De szemmel láthatóan a nagy részük tudta hova jött, képben voltak a Steve ’N’ Seagulls munkásságát illetően. Mondanám, hogy egy tribute banda estéjén voltunk, de ez sem teljesen igaz, mert ugyan ismert rock- és metalslágereket dolgoznak fel tanyasi rock, vicces country stílusban, nagyon a saját képükre formált verzióban. Konkrétan nem egy számnál csak a refrénnél ismertem fel a nótát, igaz nem is voltam képben miket dolgoznak fel.

De kezdjük az elején! Ennyire puritán színpadképet ritkán látni, manapság mindenki ad a külcsínre, a finnek viszont tojnak az egészre. Talán ez annak is köszönhető, hogy nem tudtak volna egy látványos színpadképet hozni, mivel egy kis busszal és egy pótkocsival érkeztek. Illetve itt elsősorban a szórakoztatáson volt a hangsúly, és annak ez a buli száz százalékosan megfelelt. Az öt muzsikus mind igazi egyéniség, egy fazon. Egyikőjük sem az a szürke eminenciás, és nem mellesleg nagyon profi zenészek. Minden hangszert hibátlanul szólaltattak meg, igen magas színvonalon. Hiltunen például – aki 4-5 hangszeren is játszott az este folyamán – a billentyűjét egy guruló ládán tartotta, amihez néha lenyúlt és úgy nyomkodta, a buli vége felé pedig lecsücsült erre a ládára és az ölébe vett hangszeren játszott.

Úgy zenéltek, ahogy éppen sikerült, a precíz megtervezés fikarcnyi jelét sem láttam az este folyamán. Viszont amit játszottak, azt profi és élvezetes módon tették, az ismert számokat teljesen a maguk stílusára alakították. Sikerük nagyrészt köszönhető volt annak, hogy kivétel nélkül minden számot ismert a publikum, és a bandával együtt énekelte a dalokat. Amikor nagyon hátul álltam, körülöttem többen táncra perdültek, de az ismert sorokat mindenki egy emberként énekelte a zenekarral.

Kezdésként egy Gary Moore klasszikussal kezdtek, amiből én a Nightwish-verziót jobban ismerem, de már ekkor fülig ért a szám a fotósárokban. Mr. Pukki, a nagybőgős kivételével a gitáros trió folyamatos mozgásban volt, végig vigyorogták a koncertet, volt is okuk az örömre, a közönséget az első perctől maguk mellé állították, nagyon hálás közeg voltunk. Ha kellett – és az énekes Remmel úgy kérte –, skandáltuk a bendzsós Herman nevét, de ugyanezt megtettük Mr. Pukkinak is, illetve a multihangszeres Hiltonen is kapott a meleg fogadtatásból.

Mondhatjuk, hogy ez is akusztikus buli volt, mint a felvezető koncert, de igazából fel sem tűnt, annyira dögösen szólt az egész motyó. És az előzenekarhoz hasonlóan ez is remekül szólt! Nem tudom, hogy ez a saját technikusuknak köszönhető vagy az akusztikus hangszereket jobban be lehet lőni, de tényleg ritka itthon a tökéletes megszólaláshoz közeli minőség.

Nagyon jól szedték össze a dalokat, nemcsak régebbi klasszikusokat dolgoztak át, de frissebb mai tételeket is eljátszottak (kivétel nélkül mindegyik slágerlistás tétel). Az énekesi pozícióban ténykedő Remmel mellett szinte mindenki kivette a részét a vokálozásból Hiltonen kivételével, sőt mindenki bevállalta, hogy egy számot teljes egészében elénekel.

A vigyort az egész buli alatt nem lehetett letörölni az ábrázatomról, a balalajkával előadott Aces High nagyot ütött, és nagyon tetszett az a felkonf is, amikor egy szép karácsonyi nótát jelentett be Remmel, majd belekezdtek a Seek & Destroyba. Azt nem tudom, hogy poénnak szánták-e, hogy a Foo Fighters-nótát a dobos Puikkonen adja elő úgy, mint ugye az eredetiben, ahol egy dobosból énekessé vált frontember szállítja a dalt. A rövid dobszólóba becsempészett egy kis ritkaságot, ami ráadásul nem is metal, ugyanis a svájci Opus zenekar Life is Life nótájának egy részletét építette bele a szólóba.

Nem tudnék egy nótát sem kiemelni, ami a koncert csúcspontja volt, mert szinte mindet élveztem, és több olyan is akadt, amivel igencsak megleptek. Talán a legnagyobb ovációt az AC/DC feldolgozása, a Thunderstruck aratta, itt a refrénnél szinte felrobbant a klub. A végére egy elnyújtott, közönségénkeltetős Born to Be Wild maradt, majd hatalmas tapsvihar közepette levonult a zenekar.

Az egész buli alatt látszott rajtuk, hogy a zenélés minden percét élvezik, nincs megfelelési kényszer, ők maguk is szórakoznak a koncert alatt, nem csak a közönség. Nemrég még az egyik hazai utcazene fesztiválon léptek fel, azóta viszont emelkedett az ázsiójuk, és mostanra már egy Barba Negra méretű helyet is megtöltenek. Északi csapatról van szó, de teljesen ki tudtak szakítani a télies időjárásból és a mindennapi stresszből. Először láttam a finneket, de biztosan nem utoljára, ha alkalmam lesz rá, megyek a következő bulijukra is.

Setlist: Over the Hills and Far Away / Self Esteem / The Trooper / It’s a Long Way to the Top / You Could Be Mine / Sad but True / Aces High / The Pretender / Cemetery Gates / Ich will / You Shock Me All Night Long / November Rain / Burn / Seek & Destroy / Thunderstruck / Bor to Be Wild

Remekbe szabott koncertek voltak az év folyamán, és ez a felhőtlen jókedvet csináló buli feltette a koronát az egész évre. A kis produkcióra visszatérve még annyit – ami amúgy nagyon szimpatikus dolog volt a zenekartól –, hogy a buli idejére bezárt a merch pult, ugyanis azt is a banda csinálja, így a koncert után pár perccel már ott álltak a pultban és várták a vásárlókat. A közös fotók és dedikálások sem maradtak el, hatalmas RESPEKT nekik!

Szöveg és képek: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT