Még egyszer, utoljára - Wendigo-interjú

írta Tomka | 2015.05.13.

Öt éve inaktív a Wendigo, melynek szakmai sikerét Fonogram és több egyéb díj, közönségsikerét pedig két, azóta kultstátuszba emelkedett album mutatja. Május 29-én, a Prog Heaven fesztiválon egyetlen, utolsó alkalomra összeáll a zenekar, illetve annak egy speciális változata. Erről beszélgettünk az egyszeri projekt résztvevőivel, és persze szóba kerül a zenekar története, és a hallgatás okai is.

Hard Rock Magazin: Kezdjük rögtön az aktualitásokkal: hogy-hogy öt év csend után most lesz koncert, és miért csak egyetlen alkalommal?

Bátky Zoltán: A 2010 márciusában adott ’Audio Leash’ lemezbemutató volt az utolsó Wendigo koncert. Utána ugyan nagy meglepetésünkre jelöltek minket a legjobb rock-metal lemez címére a Fonogram díjátadón, és még nagyobb meglepetésünkre meg is nyertük a díjat, addigra sok minden átalakult a zenekarban, és végül csendben „elmúltunk”. A csapatból többen is zenéltek tovább, Jozzy saját String Theory projektje mellett leginkább a Leander Risingból lehet ismert, Varjú Attila szintén részt vesz a String Theory-ban, emellett színházban, folkzenei produkcióban egyaránt dobol, és mostanában a Ghymesben is tevékenykedik. Jómagam pedig az azóta is működő After Crying mellett az At Night I Fly-ban, saját szólócsapatomban, a BZ Projectben, valamint az Unplugged Pressure nevű akusztikus Queen duóban is játszom. Viszont a „szentgotthárdi különítmény”, tehát Kozó Tamás gitáros és Csörnyi Robi basszusgitáros teljesen abbahagyták az aktív zenélést. Családoznak, keményen dolgoznak, ahogy a második lemezt feljátszó Gábor Béci is.

Épp ezért, ugyan senki senkivel nincs haragban (sőt), a Wendigót eredeti formájában nem folytattuk tovább, és bár nagyon sokszor kapjuk a kéréseket, hogy bármilyen formában, de legyen újra a zenekar, a meghatározó tagok nélkül az egész nem lenne ugyanaz. Tehát mondhatjuk, hogy nem oszlottunk fel, de nem működünk, és szinte biztosra vehető, hogy nem is fogunk. A Prog Heaven kezdeményezés, és egyben a fesztivál szervezői azonban azzal kerestek meg, hogy a nagyszabású májusi eseményen szeretnének olyan hazai zenekarokat headliner pozícióra felkérni, akik már az ezredfordulós, vagy közvetlenül azutáni progos, igényes metal vonal élharcosai voltak, így az egyik nap főzenekaraként a Wendigót szeretnék egyetlen estére feltámasztani.

HRM: Rögtön igent mondtatok?

BZ: Természetesen nem, hiszen nincs minden egykori tag napi kapcsolatban egymással. Elkezdtem megkeresni mindenkit, és érdeklődni az álláspontjáról. Jozzy és Attila azonnal igent mondott, míg Robi és Kozi gondolkodási időt kértek. Végül azt mondták, egy alkalom erejéig adjunk még egy emlékezetes koncertet. Összeraktunk egy formás setlistet, és mindenki elkezdett gyakorolni.

HRM: Akkor mit jelent a speciális felállás? Hiszen az eddigiekből az látszik, hogy a teljes alapító tagság nekiállt a felkészülésnek...

BZ: Igen, ez így indult, valamikor februárban, amikor a fesztivál ötlete körvonalazódni kezdett. Meg is születtek az első hírek, plakátok, Facebook esemény, és persze a szervezők a Wendigo nevével megerősítve kötötték le a helyszínt. Viszont valamikor egy-másfél hónapra rá először Robi írt, hogy a valóban egész embert igénylő munkája és a család mellett úgy érzi, nem tud elég színvonalasan felkészülni, ezért inkább mégis visszamondaná. Természetesen Kozi is csatlakozott a lemondáshoz, hiszen Szentgotthárdról egyedül valóban húzós lett volna folyamatosan feljárkálnia próbálni, ráadásul a munkáján kívül egy komoly műtét utáni lábadozás is visszavetette a gyakorlásban.

Bár egy már mozgásba lendült szervezésről volt szó, így a dolog úgy ért, mint akire a tizedikről ráejtenek egy versenyzongorát. Viszont ekkor már nem tehettük meg, hogy az erősen ránk is építő fesztivált sárban hagyjuk, ráadásul a többiek már lélekben is rákészültek egy jóféle koncertre. Így végül arra gondoltunk, a gitáros és basszusgitáros pozíciókra olyan zenész barátainkat hívjuk el, akikkel azóta együtt játszunk, biztosak vagyunk abban, hogy jól oldják meg a feladatot, ráadásul szeretik is a Wendigót. Így esett a választás Vörös Attilára (Leander Rising, ex-Nevermore), valamint Hegyaljai-Boros Zolira (At Night I Fly, Reason). Tehát a május 29-én színpadra lépő társulás valóban egyszeri és egyedi lesz, az eredeti Wendigóból Jozzy, Attila és jómagam leszünk jelen, akiket Vörös Atti és Zoli egészít ki. Furcsa, de egyben izgalmas lesz így játszani, céljaink szerint színvonalas örömzene ömlik majd a Club 202 hangszóróiból.

HRM: Hadd kérdezzem meg akkor gyorsan a vendégművészeket: milyen érzés számotokra beugrani a Wendigóba? Mire számíthatunk, sajátos ízekre, vagy az eredeti témák hanghű tolmácsolására?

Vörös Attila: Jozzyval és a Wendigóval a 2005-os, első wigwamos Dime emlékesten ismerkedtem össze. Onnantól kezdve az összes pesti bulijukra igyekeztem lejutni, ami szerencsére sokszor meg is történt, sőt egyszer lehetőségünk volt együtt játszani is. Az első, ’Let It Out’ című lemezüket karcosra hallgattam, imádom a dalokat, ahogy az újakat is, és már izgatottan várom, hogy a húrok közé csaphassak az egyik kedvenc gitárosommal és jó barátommal, illetve régi nagy kedvenc zenekarommal. Óriási megtiszteltetés, és ekképpen is fogok hozzáállni Kozi témáihoz és szólóihoz úgy, hogy közben a saját stílusom jól illeszkedjen a dalokhoz.

Hegyaljai-Boros Zoltán: Számomra öröm és kihívás egy speciális koncert erejéig beszállni ebbe a zenekarba. Csupa jó muzsikussal együtt játszani mindig élvezetes, bármilyen műfajról legyen is szó, a léc pedig magasan van! Nagyrészt azokat a basszustémákat nyomom majd, amit a lemezeken hallhattak és megszerettek a rajongók, hiszen emiatt jönnek el a koncertre is. De mint vendégzenész, biztosan hozok majd jó pár „vendéghangot”… (nevet)

HRM: Térjünk vissza kicsit a Wendigo kezdetére, és menjünk végig a zenekar történetén, hiszen bár az életműinterjúdban kitértél rá, de korábban talán még nem született a csapat életútjáról összefoglaló. Hogy kezdődött a közös zenélés?

BZ: Amikor 2003-ban szétesett a Stonehenge lemezes felállása, mindenképpen szerettem volna egy új zenekart, amely egyrészt továbbvisz valamit a progresszív, igényes megközelítésből, de képbe kerül az ütősebb, közérthetőbb megfogalmazás lehetősége is. Először Jozzyt találtam meg, méghozzá a Neverwood [később Everwood] egykori énekese, Koncz Balu révén. Ő tudta, hogy tagokat keresek, és mondta, hogy van egy srác valami Behinia nevű paksi zenekarban, aki fiatal kora ellenére egyszerre hihetetlenül ösztönösen, mégis tekerősen és technikásan gitározik. Találkoztunk Jozzyval, aki azt mondta, essünk neki a zenekarosdinak, de előtte neki van egy féléves tanulmányútja külföldön.

Míg Joe a határon túl okosodott, keresgéltem tovább, viszont örömteli meglepetésre engem találtak meg. Kozi és Robi akkoriban zárták le korábbi zenekarukat, a Da Capo-t, és szintén valami olyasmit szerettek volna csinálni, ami a progresszív tapasztalatokra építene, viszont közérthetőbben tálalva. Mivel korábban már dolgoztam velük két lemezük angol szövegein és vokáljain, valamint egy Stonehenge–Da Capo turnén is jól megismertük egymást, pedzegetni kezdték, nem kezdünk-e bele valamibe együtt. Boldogan bólintottam rá, de jeleztem, van már egy gitáros. Kozi elsőre gondolkodóba esett, mert még sosem játszott másik gitárossal, de mikor kiderült, hogy Jozzyról van szó, emlékszem, csak ennyit mondott: „Basszus, a tekerős srác a fekete Epiphone Les Paullal? Na, ő jöhet!”

Végül az ex-Da Capo dobossal, Göllicz Lacival kezdtünk dolgozni, még vele készült a 2004-es, bemutatkozó ’Reconnecting’ EP, azonban nála már akkor jött a motivációvesztés és a munka, ezért egy kifejezetten húzós EFOTT-buli után, ahol konkrétan éneklés mellett én doboltam, megtaláltuk Varjú Attilát, akit korábbról teljesen más vonalon ismertem. Innentől gyorsan kialakult a végleges felállás, nekiláttunk ezerrel koncertezni, majd pedig elkészült az első lemez (’Let It Out’, 2006), amely többek között a Hang-Súly legjobb debütáló lemeze lett, egy Fonogram jelölést (és ezzel Eurovíziós fellépési lehetőséget) is hozott, ez utóbbit végül mindössze 30 (!) szavazattal vitte el előlünk Rúzsa Magdi. De ami a legfontosabbnak számított, a közönség is szerette a lemezt, és a koncertjeink is jó hangulatúak voltak, az akkori undergrounddal karöltve végigtúrtuk az országot és néhány környezőt is.

HRM: Ha jól emlékszem, valamiféle feloszlás már a második lemez előtt is lebegett a levegőben, és ekkor került a képbe egy új dobos is. Ez hogy történt?

BZ: Sok minden történt akkoriban. Egyrészt tényleg húzós volt a Szentgotthárd–Budapest tengelyen próbálni a kétszer három órás utakkal, de koncertet szervezni, útiköltséget és odaérési időt is meredek volt így kalkulálni. A „majdnem Fonogram” is furcsán érintett egyeseket, és többen úgy látták, ha ilyen lehetőségeink vannak, ki kell törni az undergroundból, kell például egy igazi menedzser. Ez volt a vég kezdete...

Találtunk ugyanis egy nálunk élő holland úriembert, aki akkoriban már komoly sportmenedzsernek számított, a metalt is szerette, és látott bennünk fantáziát. Belevágtunk a közös munkába, sok szépet ígért, kapcsolatokat, média-nyilvánosságot és sok egyebet. Viszont a zenei világban teljesen új volt, és nagyon furcsán indult neki a közös munkának. Nagyon erősen elkezdett beleszólni a zenénkbe, trendibbé akarta faragni. Akkoriban a nemzetközi színtéren nu metal volt, pop és riffek keveréke, a gitárszóló tiltólistán volt, ezért ő is efelé tolt minket. Emlékszem, egy-egy új dalnál mindig azt a szöveget tolta a gitárosok orra alá: „no Fucking Malmsteen!” – ne virgázzanak, a gitárszóló már senkit nem érdekel.

Végül már teljesen rászállt a divat-image-reklámsokk vonalra, a legelvadultabb ötleteinek egyike az volt, hogy csináltassunk olyan pólót, aminek a hátulján hosszú szőrme imitálja a hajamat, ami a zenekar „ikonikus vonása”. A zenével pedig alig haladtunk, mert kezdett nagyon elegünk lenni abból, hogy egy zenéhez kicsit sem értő valaki épp a zeneiséget öli ki minden másodpercből. Az egyik ilyen próbán történt, hogy az amúgy halálosan nyugodt, megfontolt Attila szó szerint felrúgta a dobcuccot, és üvöltve rohant haza, hogy neki elege van a zenekarból, ha ez így megy tovább, keressünk mást. Addigra a csodás menedzsernek sikerült felidegelnie mindenki mást is, egymás ellen fordítva tagokat, kiölve az egész zenélés szeretetét. Akkor azt mondtuk, dobos sincs, elegünk is lett, álljunk le, aztán majd lesz valami.

Végül több mint fél év szünet után kezdtünk arról beszélgetni, hogy azért született egy csomó jó téma a tervezett kettes lemezre, amik megérdemelnék, hogy véglegesítsük őket, túl jók a fióknak. Így megint elkezdtünk összejárkálni, és romjaikból összeraktuk az ’Audio Leash’ anyagát, miközben megtaláltuk Gábor Bécit, a Sutterek és az Action egykori dobosát, aki teljesen más zenei közegből érkezve, teljesen máshogy dobolt, mint Attila, de a groove-os hozzáállása szimpatikus volt. Azt mondtuk: oké, összerakjuk a lemezt, igazságot szolgáltatunk a daloknak, aztán szépen abbahagyjuk a Wendigót.

HRM: Ekkor, és ezért volt végül „kétszer kiadva” a lemez?

BZ: Tulajdonképpen igen. Romokban volt a zenekar, és addigra ugye már nagyon érezni lehetett a lemezpiac válságát is. Épp ezért azt mondtuk, távozzunk stílusosan, tegyük ki a lemezt a netre ingyen, köszönetképpen azoknak, akik kitartanak mellettünk és az általunk képviselt zene mellett. Akkoriban talán világelsőként hivatalosan torrentre is felpakoltuk az anyagot, a „nagy ellenségre”, mondván, így legalább tényleg többekhez eljuthat.

Aztán pár hónapig nem is foglalkoztunk a dologgal, nyalogattuk a sebeinket, volt, aki a munkára koncentrált, mások egyéb zenekaraikra és projectjeikre. Aztán egyszer valaki megnézte a weboldalunk statisztikáját, és nem hitt a szemének: két hónap alatt vagy harmincezren töltötték le a lemezt, ami végül valami ötven-hatvanezer közötti szintig kúszott. Elképzelhetetlen szám, ennyiből vagy tíz aranylemez kijön. Tehát tetszett a zenénk... Ezt meg kéne köszönni valahogy. Ekkor jött az ötlet, hogy csináljuk meg fizikai formátumban, CD-n is az anyagot, és legyen egy lemezbemutató koncert, amivel tisztességesen megünnepeljük az albumot. Ez volt 2010. március 20-án a Dürer nagytermében. Sokan voltak, csodás élmény volt... aztán csend lett. Semmi nem lett konkrétan kimondva, csak éreztük, hogy ez most már tényleg ennyi. Kozi és Robi éjjel-nappal dolgoztak saját vállalkozásaikban, ráadásul az egész no-fucking-malmsteenezést talán Kozi viselte legérzékenyebben, közölte, ő már nem is hallgat metalt és nem is szeretne ilyesmit játszani. Így hát mindenki ment tovább a saját útján. Harag nincs, legfeljebb van, akiben egy kis csalódás maradt, valami befejezetlenség-érzés, de én a mai napig nagyon nagyra értékelek és szeretek mindenkit, aki ezekben az években vitte a Wendigo nevet. Sok munka, és sok nagyon jó pillanat volt benne, örök emlék marad.

HRM: Minden meglévő ötletetek felkerült a kettes lemezre, vagy esetleg maradt valami a fiókban, amit egyszer előhúzhattok?

BZ: Több, szinte teljesen befejezett dalunk is maradt, demó szinten felvéve, emellett pedig vagy egy tucat félkész szerzemény pihen különféle gépeken. A fesztiválos felkérés után az eredeti elképzelés az volt, hogy egy-két dalt meg is csinálnánk május végéig, de a felállásbeli változás miatt ezt végül nem bolygatjuk. Talán egyszer, egy jobb jövőben.

HRM: Akkor vissza a koncerthez: mire számíthatnak a nézők?

BZ: A Wendigóra, még ha a fejek nem is teljesen ugyanazok lesznek. Május 29-én, a Prog Heaven fesztivál első napjának headlinereként úgy akarjuk felidézni a dalokat, hogy nem csak a Club 202-be ellátogató nézők, de a távol lévő egykori zenekartagok is büszkék legyenek. Minden anyagunkról lesznek dalok, zúzósak, groove-osak, és örömmel jelenthetem, hogy mivel Jozzy azóta sem felejtett el tekerni, és Vörös Atti sem épp egy lassúkezű versenyző, a jelszó „yes fucking Malmsteen!”

Készítette: Tomka