Az őrület cirkusza, amit nem érdemeltünk meg: Kiss Forever Band - Barba Negra Track, 2014.07.16.

írta ProblemChild | 2014.07.24.

Testhezálló feladat, pont középvonalon. Nem osztok csókot úton- és félen (rondák a hivatalnokok, na), hovatovább ritkán mutatkozom kedvenc vörös-fekete szárnyaimmal az arcomra festve (fránya konktaktlencsék), viszont készséggel adok 10% kedvezményt „elásommagam” felszerelésre minden individuumnak, aki szerint a Kiss alanyi jogon szar, és bárcsak ne történt volna bele a zenetörténelembe. Mikor egyre többen hiszik minden koncertek esszenciájának az XL-méretű LED-falat és/vagy a fél sec alatt lefogott gitárhangok mennyiségét, üdítő egy olyan zenekar, aki szerint a koncert lényege: a buli. És buliznak.

Pont nyolcra értem be. Halál rám! Kihagytam a Where is Cooper?-t, és egy korábbi koncertjük alapján azt kell mondjam, ezt nagyon bánom. Anno ott döbbentem rá, mennyire jó számokat írt az öreg Alice, és mennyire nem csak a Poison híres tőle. Másrészről viszont megúsztátok, hogy megint beletekeredjek a Csordás Levente körüli ambivalenciába, ami a kifejezetten jó torka és a hatványozottan vállalhatatlan zenei múltja között van. Maradjunk a festék felett, a Where Is jó bulikat csinál. Kár volt kihagyni.

Némi szikszalag után (az ilyesmi mindig olyan nosztalgiával tölt el) intro dörren, majd holdjáró csizmák jelennek meg a színpadon, hátukon hordozva gitárt, bőrt, festéket, szóval: a Kiss Forever Bandet!  Aki esetleg: a KFB kétségkívül Európa legjobb és legismertebb Kiss tribute zenekara. Évi 60-80 koncertet adnak, ennek túlnyomó részét –nekünk sajnos, nekik szerencsére – más országokban. A nagyon komoly rutinnal – és lelkesedéssel – lenyomott koncert végére kiderült számomra, mire a hírnév… és a sok külföldi koncert. A csapat igencsak csapatja (bocs…). A zenekar egyidős a Windows 95-el, viszont lényegesen jobb, nem kékül el váratlanul, és ma is megvan minden létjogosultsága. A körítés (festés, lángok, vér stb.) egy dolog, viszont a lelkesedés, a profizmus, és a belefektetett munka, na, az emel ki a tömegből. (Meg a 20 cm-es cipőtalp… Maróthy, hogyan tudtad ebben kezelni a pedálokat???)

A Kissben az a jó, hogy lehet szeretni és nem szeretni. Rendszerint egyszerre. Például a másodikként játszott Deuce-t kifejezetten monoton dalnak tartom (pláne a Psycho után), viszont a Detroit Rock City… ehm, az is monoton. De kit érdekel? A negyedik hangnál már látom Jamet, ahogy megafonnal üvölti a vallási idióták közé: „I just lost my virginity in a confessional booth! God… Have... Mercy!”*. Tudom, csatolt élmény, de akkor is: nem lehet rá nem tombolni! Illetve lehet. És itt kanyarodunk vissza a KFB lelkesedéséhez. Szerintem a zenekar még életében nem játszott ilyen halvérű közönség előtt. Srác Kiss-festéssel az arcán: meg se mozdul. Előttem, mögöttem, rajongók, meg se mozdulnak. És ez még a jobb eset, mert a szellős közönség felének kezében meg nem áll a telefon, kisfényképező, tablet. Ezüst-nitrát lemeztől az orosz kémműholdig gyakorlatilag bármi, ami teljesen alkalmatlan arra, hogy élvezhető minőségben koncertet lehessen vele rögzíteni. Most komolyan: minek csináljátok? Hogy feltegyétek a Youtube-ra a hetvenezredik imbolygó, pixeles, ISO zajos videót, aminek a hangminőségéért egy magára valamit is adó Sokol rádió sem vállalná már a felelősséget? (Külön kiemelném, hogy a bulit profik is rögzítették, a célra alkalmas felszereléssel.) Esetleg, hogy megnézzétek otthon, milyen volt a koncert, ahol akár jól is érezhettétek volna magatokat, ahelyett, hogy bizonyítjátok: az operatőr egy szakma, és nagyon nem a tiétek. (Huh, kijött. Visszajöhettek, jobban vagyok.)

Szóval hiába a korai kezdés és a közönség – ami nyilván nagyon komoly ellentéte egy külföldön megszokott buli pezsgésének –, a srácok odatettek. Pocky showelemei szinte kötelezőek, ám mikor Váry szinte hason fekve dorombolt az első sorban álló leányoknak – eközben gitározott! – azért az volt egy látvány. Radek Siklt ugyan kissé kitakarják a többiek, de – mély életigazság – érdemes tovább nézni az első sornál, a cseh srác tudja hozni a show-t. Ez a négy srác a mai napig imádja csinálni, amit csinál.

Ami még jobb, át is tudják adni a fílinget. Kommunikálnak a közönséggel, bevonják a buliba (noha jelen látogatóknál ez annyit ért, mint defibrillálni a tegnapi ruszlit… mindegy). Részemről nem vagyok Kiss-rajongó, sőt – földet rám – bulikon kívül nem is nagyon hallgatom, de még a Detroit előtt önkéntelenül kezdtem lóbálni a sörényt. Néhány dal ugyan inkább csak tartotta bennem a hangulatot, de a többi… hű! A ’Circus stadionrobbantó, a War Machine egy nyakfájdítón eltalált hard rock dal (még inkább a Love it Loud), a Hide Your Heart esszenciális hair metal, a Crazy Nights perfekt aláfestő zene városfelforgatáshoz, a Shout It tipikus közönségénekeltető, a Lick it Upot meg inkább négyszemközt részletezném, ha nem baj. (Az I Was Made-ről viszont soha nem fogom megtudni, miért sláger. Persze szubjektíven.) És örök kedvenc: God of Thunder. Pocky vérzett, repült, és a szám felét méterekre a fejünk felett játszotta. Ez állat, sőt király, de közel sem olyan fontos, mint a dal, amivel akkor is meg tudod idézni a Mennydörgés Hathúros Istenét, ha karácsonyfacsengőn játszod el. Bull’s Eye. És ami érdekes, tíz emberből tizenkettő teljesen más listát sorolna fel (egy meg közölné, hogy szar vagyok algebrából).

A Kiss ugyanis a legmegosztóbb rockzenekarok egyike. Ha belegondolsz, hogy egyszerre inspirálták Marylin Mansont és fotózkodtak Lady Gagával… A pályájukban egyszerre van jelen a pénz és a lázadó „shock rock”, a horrorkirály Gene Simmons jobb üzletember, mint basszeros, az elmúlt negyven (!) év alatt produkáltak stadionrockot, metalt, volt diszkósabb és limonádé ízű korszakuk is, nem mellesleg úgy tettek le kamionnyi slágert a zeneipar képzeletbeli asztalára, hogy egyszer sem találtak ki  különösebben semmi egyedit. A dalaik olyan széles stílus- és minőségbeli skálán mozognak, hogy kb. csak a legelvetemültebb rajongók (teszem azt Váry, Pocky, Maróthy, Sikl [és Redneck IMI – a szerk.]) tudják szeretni az összeset.

Bizonyos értelemben pont ez lényeg. A festés az arcokon nem csak önkifejezés és nem csupán arra szolgál, hogy néhány szentfazék Ohióban kiboruljon, és életre segítse ezzel saját antikrisztusát**. Nyilván jól eltalált, és nem keveset jövedelmező PR-fogás, tálcán hozott lázadás, csontra tekert szülőijesztgetés. Azonban amivel több: mindenki maszkja. Bárki azonosulhat vele. El akarsz menni otthonról, eleged van anyuból/anyósból/unblock az egész telibe vert világból, esetleg jó a buli és megdöntenéd azt a jó kis szőkét a pult mellett, ráadásul az az alaphelyzet, hogy mindeközben jól akarod magad érezni? Máris készen állsz, passzolni fog rád a maszk. A Kissben a lényeg: annak mutatják magukat, akik mi szeretnénk lenni.

Nem szeretnék Kiss-szakértő szerepben tetszelegni. A koncert közönségének nagy része több számot ismer és jóval alaposabban, mint én, és nem kell sok pengetőt eldobálni, hogy eltalálj valakit, aki érti, és el- (vagy bele)magyarázza, mi is a Kissben a filozófia. Viszont… még így is elkaptak. Nyilván jók az eredeti  számok, a Detroithoz és a God of-hoz emlékeim is társulnak (Sing+, épp Váry rakatta fel), és külön inspiráló volt lobogó rőzsével virtuális fuckot mutatni a sok aludttej-vérű telefonkezelőnek, de ahhoz, hogy ilyen vigyorral hagyjam el a koncert után a Barba Negrát, ahhoz ez a négy elmeroggyant kellett, akinek gyerekkorában megtetszett a sok színes arcú bácsi, felrakta a lemezt, és valahogy még mindig nem akar elkopni bennük a bakelit. Mikor egy tizenéves ricsajcsapat próbálja épp megtalálni kedvenc daluknak legalább a hangnemét (+- nagyterc), és apu lejön hozzájuk, hogy miért nem csinálnak valami értelmeset végre – vagy legalább egy fürdés erejéig hagyják el a garázst –, rendszerint azt a választ kapja: én ezt csinálom, meglátod, nagy leszek, híres, innen, ebből az országból bejárom az egész világot! Apu vállat von, és felfelé azt dünnyögi: gyerek még, majd kinövi. Lehet. Vagy nem. És ekkor – ha elég kitartó, tehetséges, és sokat melózik az ügyön –, évtizedek múlva csinálhatja ugyanezt. Ricsajozik, játssza a dalokat, és marha jól érzi magát. Csak már tudja a hangnemet.  Talán mondhatjuk: a Kiss Forever Band egy megvalósult tiniálom.

Aránylag keveset írtam magáról a buliról, tehát pótolom: állat volt. Ennél sokkal többet nem is kell tudni. Nyilván még jobb lett volna, ha a közönség is bulizni jön, nem csak a zenekar, ha többen vagyunk, pláne, ha ezek a többenek még maradnak is afterparty-zni (a „normál” Negrával ellentétben a Track rock DJ-e kifejezetten tud hangulatot csinálni, ne hagyd ki), lehetne pingpongozni a ZP-Negra témán jegyár és minőség tekintetében oda-vissza, de a lényeg lényeg marad: még így is cefet jól éreztem magam. A Kiss Forever Band egy nagyon jó koncertet adott, méltán tartanak ott, ahol, és kétségtelen világszintű Kiss tribute bandává nőtték ki magukat. Már csak nekünk kellene felfejlődni erre a színvonalra (mind a közönség, mind igény, mind a hazai zene/szórakoztatóipar tekintetében), és máris komolyan lendülne egyet a bepocsolyásodott zenei élet. Persze ez rengeteg melóval jár, de úgy fest, megéri. Mindenesetre inkább rock ’n’ roll, mint középszerű iparosként szélirányban nyávogni, hogy mennyire nem úgy van semmi, mint szeretnénk. Váry „Marci” Zoli, Pocky, Maróthy Zoli, Radek Sikl (és korábban Tobola Csaba) felértek egy elég szép magasságba. És van hely mellettük. Srácok, köszi a bulit!

U.I.: Volt szerencsém elkérni a Poky/The Demon által összevérzett setlistet. Sok szeretettel: Nektek, de klónozni nem tudok.

* Jelenet a Detroit Rock City című Kiss-filmből. (Spoiler!) „Most vesztettem el a szüzességem egy gyóntatófülkében! Az Úr kegyes hozzám!”

** Az Ohióbeli Heritage Christian Schoolban néhány begőzölt tréning-atya visszafelé játszott le Kiss lemezeket a nebulóknak, hogy bizonyítsák, a Sátán üzeneteit hordozzák az albumok. Brian Hugh Warner (későbbiekben Marilyn Manson) ekkor kezdett el érdeklődni a Kiss zenéje iránt. Ez nagyon komolyan meghatározta későbbi pályáját.

Szerző: ProblemChild
Képek: Török Hajni
Köszönet a Barba Negra Tracknek!