A család és a futball az első helyeken; avagy egy tipikus brazil fickó - rövid beszélgetés Max Cavalerával

írta Jocke | 2012.07.26.

Amikor felmerült a lehetősége annak, hogy interjút készíthessek Max Cavalerával a Rockmaratonon, izgatott lettem. Ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem tudom azt mondani, hogy csak úgy röpködnek a Soulfly, ill. Sepultura korongok a hifi-lejátszómból ki-be, mégis egy csomó mindent tudok az ürgéről. A kilencvenes években a csapból is ő folyt, a Sepultura-reunion pedig a mai napig élénken foglalkoztatja az újságírókat és természetesen elsősorban a rajongókat. Hozzá is láttam a kérdésekhez, és miután Tomkától is kaptam egy kis segítséget, hamar kész lett egy elég combosnak ígérkező kérdéssor. Tele Soulfly-jal, Sepulturával és személyes kérdésekkel. „Csak legyen türelme válaszolgatni” – gondoltam magamban. Merthogy a zenészek egyik jó szokása, hogy lerázzák a mitugrász firkászokat. Néha el is hiszem, hogy tele van a bakancs. Egy csomót utaznak, késő este játszanak, gondolom, a biztonság kedvéért rátöltenek – és akkor jön valami barom és kérdésekkel bombázza őket. A Soulfly egy tavaszi, mini dél-amerikai turnét követően június vége óta folyamatosan úton volt és épp a pécsi buli után lett volna idejük egy kis szusszanásra (a weboldaluk szerint állítólag az A38-on játszottak volna aznap… úgy látszik, hogy sokak szerint még mindig Budapest az ország neve).

Viszont van az éremnek egy másik oldala is: ha annyi pénzt kap valaki, mint amennyit a Soulfly zsebre tett azon a szerda éjjelen (elég tág határon mozogtak az értékek az innen-onnan örvénylő információk szerint, de nem bagóról volt szó, ez nyilvánvaló), akkor úgy gondolom, hogy ne csak azzal a másfél órával akarja megkeresni azt. Mert mégiscsak a rajongókból él, a rajongó pedig akár szimpátia alapján is dönthet, nem beszélve arról, hogy még az is előfordulhat: valaki épp egy Cavalerát ajnározó cikket olvasva lesz Soulfly-rajongó. Merthogy senki nem születik Soulfly-fannak, nem igaz?

Még aznap kora délután rácsörögtem Varga Zolira, a Rockmaraton főszervezőjére, aki örömmel állt rendelkezésemre, és gyorsan lefixáltuk, hogy mikor kéne lebonyolítani a beszélgetést. Így is lett, rögtön kiszúrtam Zolit a VIP sátorban, aki nem túl jó hírekkel várt: az interjúból nem lesz semmi, ugyanis Soulfly-ék ki sem akarják dugni az orrukat a buszból. Nem nézett ki csúnyán az a busz. Csak sejtésem volt, hogy mennyit kóstálhat, és hogy milyen hiper-szuper cuccokkal van tele. „Mi a gond?” – kérdeztem Zolit, miközben még mindig a buszt stíröltem, de helyette egy kollégája válaszolt, aki szerint a headlinerek túlzottan is headlinernek képzelik magukat. Ezt bizony úgy kell érteni, ahogy: túl méretes az arc, és kommunikációra nemigen foghatók. „Na, most mi legyen?” – agyaltam, miközben megjelent egy fiatal ügyvivő, akivel csak sikerült megállapodni. Köszönet érte a szimpatikus szemüveges fiatalembernek, aki segített meggyőzni őket arról, hogy életük kérdezz-felelekéről maradnak le, ha nem állnak szóba velem. „Five minutes!” – hangzott a kurta, de határozott válasz, amit tenyerének magasba lendítésével és ujjainak kinyújtásával nyomatékosított az instant segítőmmel ellentétben nem túl kedves Soulfly-sajtós – szerencsére megvolt neki mind az öt.

Jó, hát akkor öt perc… A hosszú kérdéssort sutba dobtam, és gyorsan pörgött az agyam, hogy melyeket kéne feltennem. Nyilván a „Hogy tetszik Pécs?” meg a „Mit üzensz a HRM-rajongóknak?” most nem fért bele (de biztos csupa szépet mondott volna, ne legyen efelől kétségünk, kétségetek), így jól bele kellett nyúlnom a sorrendbe. Öt perc?! Annyi idő alatt egy cigit nem szívok el. Na, mindegy, menjünk… a huszonnyolc jegyű számkombináció megadása, hat lakat kinyitása és három ujjlenyomat-érzékelő után csak bejutottunk. A fenének védik ennyire, inkább állítsanak elé két szekrényt. Csak nehogy beleszámolják az öt percbe… Elég szűk volt bent a hely, de azért csak bejutottam Max szobájába. Egy márványasztalon könyökölt és TV-t nézett, amit gyorsan ki is kapcsolt. A kinti események után arra számítottam, hogy elutasító lesz, de szerencsére ez nem igazolódott be. Kezet nyújtott, bemutatkozott, hellyel kínált. Hmm, bőrkárpit, nem is kemény, nem is süpped, tökéletes. Nos, hát nincs idő itt a köntörfalazásra. Biztos jó a turné, királyul elvannak, imádják Magyarországot, és különben is, a magyar lányok a legszebbek. Emlékszik az összes itthoni Soulfly bulira és alig várják, hogy visszatérjenek. Mindennek tetejében tökéletesen elégedettek az új albummal, ennél jobban nem is sikerülhetett volna… hagyjuk a süketelést! Csapjunk bele a lecsóba! Öt perc mindössze 300 másodperc…

Hard Rock Magazin: Max, kezdjük az új albummal, bár leginkább az érdekelne, hogy miért döntöttetek úgy, hogy lecserélitek Bobby Burnst és Joe Nunezt? Tony Campos (basszer) és David Kinkade (dobos) lettek az új arcok…

Max Cavalera: Tudod, volt némi problémánk a basszusgitárossal [ő lenne Burns – Jocke], ezért úgy döntöttünk, hogy lecseréljük. Ez pont akkor történt, amikor a dobosunk [Nunez – Jocke] azt mondta, hogy már nincs kedve többé zenélni, inkább TV-s dolgokat szeretne csinálni. Már elkezdtünk készülődni az új album munkálataira, ezért mielőbb találnunk kellett két új srácot. Ők voltak David és Tony, akik tényleg nagyon jó arcok, és új színt hoztak a zenébe az új albumon.

HRM: Ha össze kéne foglalni a Soulfly zenéjét néhány mondatban, olyasvalakinek, aki még nem hallott titeket, mit mondanál neki?

Max: A Soulfly tele van energiával… tele van agresszióval, viszont szívvel és lélekkel is. Nagyon élvezzük, és sok érzést viszünk bele a zenénkbe. Nem kimondottan a technikásságról szól, sokkal inkább érzéssel, érzésből játszunk. Igen, energikus és érzésekkel teli a zenénk.

HRM: Úgy tűnik, hogy az új album, az ’Enslaved’ jóval inkább death metalosabb irányba ment, mint a korábbi Soulfly lemezek. Ez előre megfontolt döntés volt, vagy spontán jött ki belőletek?

Max: Igen, ez egy előre elhatározott lépés volt. Jóval keményebb, extrémebb zenét akartunk erre az albumra, és ezért is kértem meg Davidet, hogy csatlakozzon, hiszen neki ez a stílus fekszik a legjobban [a leginkább a progresszív black metal stílushoz sorolható Borknagar dobosa volt – Jocke], ott van példának okáért a blastbeat. Szóval igen, elmentünk egy ilyen irányba, és nagyon szórakoztató volt, hogy nyolc album után kicsit szélsőségesebb lett a zenénk. Nyolc albumunk jelent már meg, és nemcsak szórakoztató, hanem érdekes is látni, hallani ezt az extrémebb megközelítést.

HRM: Ha már az albumaitokat említetted: melyik a kedvenced? Tudom, hogy nehéz kérdés, de melyiket mondanád, ha választanod kéne egyet?

Max: Nem tudok választani. Tudod, mindegyik különböző, mindegyikhez más szál fűz. Személy szerint nincs kedvencem. Mindegyiket szeretem, mert a megfelelő időben készültek el, és mindegyik azt a zenei tudást mutatja, amelynek akkortájt birtokában voltunk. Amikor régi dalokat játszunk, az emberek nagyon szeretik hallani őket, szeretik a korábbi albumokat, így úgy érzem, hogy mindig éppen a legjobbunkat tettük le az asztalra.

HRM: Milyen érzés, amikor együtt játszol a fiaiddal? Például az ’Enslaved’ utolsó dalát, a Revengeance-t együtt vettétek fel a stúdióban.

Max: Igen, ma este is együtt jászunk, Igor és Richie is itt van. Nagyon jó érzés, nagyon jó buli együtt játszani a srácokkal. A zene, illetve a metal segítségével össze tudom tartani a családot és ez egy nagyon jó dolog. Ráadásul élvezetes is velük játszani.

HRM: Nem unalmas, amikor hasonszőrűek, mint én, állandóan a Sepulturáról és az újraegyesítésről kérdeznek?

Max: Nem! Tudod, ez az életem része, az emberek pedig kíváncsiak és tudni akarják, hogy mi a helyzet. Egyáltalán nem zavar, és válaszolok arra, amit tudni szeretnének.

HRM: Értem. Az utolsó kérdés viszont nem erről, és nem is a zenéről szól, hanem arról, hogy a Futball Világbajnokságot két év múlva Brazíliában rendezik. Mit jelent ez a brazil embereknek és személy szerint neked?

Max: Ez egy nagyszerű dolog. Hihetetlen, hogy megkaptuk a Világbajnokság rendezésének jogát. Ez egy hatalmas, gigantikus esemény lesz, ami úgy gondolom, hogy az országnak is előnyére válik majd. A brazil gazdaság egyre jobb helyzetben van, több a munka és van egy jó elnökünk is. A Világbajnokság egy pozitív dolog lesz számunkra, én így gondolom. Természetes, hogy nézni fogom, imádom a focit, nagy rajongója vagyok a játéknak és a játékosoknak is egyaránt. Szinte egyfolytában focit néznék.

HRM: Melyik a kedvenc csapatod?

Max: Két kedvenc csapatom van. Az egyik a Palmeiras a hazai bajnokságból, Brazílián kívül pedig a Juventusnak drukkolok.

HRM: A Juventusnak? Értem. Max, köszönöm az interjút!

Az órámra pillantottam, miközben azon kattogott az agyam: „Hihetetlen, hogy bármilyen csapatot mondhatott volna, mégis a Juventus hagyta el a száját” – ugyanis jómagam a Milanért szorítok, és a bajnokságot az utolsó fordulóban a torinóiak nyerték Ibrahimovicék előtt. „Jó koncertet Max – kezet ráztam vele, miközben tovább járt az agyam: „Jövőre esélyetek sem lesz a bajnokságban!” A konyhában a többiek vihorásztak, talán épp valami szíverősítőt vettek magukhoz még a koncert előtt, amikor odaszóltam, hogy most már eleget töltöttem a kamionjuk falai között. Ha tudtam volna, hogy egy gombnyomással kinyílik az ajtó, akkor nem zavarom meg a tivornyát (de a bonyolult bejutás után nem számítottam ilyen laza kitörésre). Mivel sajnos kamerát nem vihettem be, így fotó sem készült Max-szel (aki amúgy a napokban lesz 43 éves). Halkan megjegyzem, hogy volt nálam kamera, de önfényképezős, fészbúk-gyanús kattintgatásokkal mégse égethettem magam.

Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy a távolságtartást a zenész generálta, legalábbis nekem nem tűnt olyan elutasítónak Senhor Cavalera, mint amennyire a menedzsment. A rövid idő ellenére élmény volt a beszélgetés, Max pedig egy végtelenül nyugodt, szimpatikus fickónak tűnt. „A foci és a család – tipikus brazil” – ízlelgettem agytekervényeimben a sztereotípiákat. De pozitív sztereotípia révén azt hiszem, hogy ezt minden brazil megbocsátja nekem. S legközelebb talán több jut öt percnél, és egy-két portugálul elhangzó kérdést is fel tudok tenni neki, de az is lehet, hogy bosszúból a Sepultura buszajtaján kopogtatok: „Bom dia Senhor Paulo Jr., posso fazer uma entrevista?”. A Fezen utolsó napján ugyanis ők kívánnak színpadot robbantani.

Köszönet az interjúért a Rockmaraton szervezőinek!

Jocke