"Kortárs vagy progresszí­v?" - After Crying interjú

írta Bigfoot | 2011.11.06.

Az 1986 óta létező hazai társulat konok fejjel járja azt az utat, amelyet az igényes zene számára jelöltek ki a nagy elődök, egyszer sem térve le erről az irányról. Huszonöt év alatt tizenegy albumot jelentett meg, jó pár tagcserét megért, nemzetközileg is jelentős eredményeket ért el. November kilencedikén a Művészetek Palotájában egy szimfonikus zenekarral megerősített koncerten ünneplik negyedszázados fennállásukat. Ugyanezen a napon napvilágot lát az új stúdióalbum, a ’Creatura’ is. Ennek kapcsán Egervári Gábor fuvolással beszélgettünk, aki alapító tagja a zenekarnak, valamint felelős a koncerthangzásért is.

Hard Rock Magazin: Mennyire nehéz értékes zenét adni az embereknek ebben a nem éppen értékálló világban?

Egervári Gábor: El kell játszani. Egyszerűnek tűnik ez a válasz, de ha az ember hisz abban, amit csinál, akkor úgy sem adja fel, és megpróbálja elmondani mindenkinek. Akkor is, ha húsz embert érdekel, és akkor is, ha ne adj Isten, kétszázat. Ez most nagyon optimistán hangzik, de egyre nehezebben találunk koncertlehetőségeket határainkon belül, külföldön néha könnyebb játszani, de oda el kell jutni. Értem a kérdésed másik élét is, hogyan lehet szembemenni azzal a mainstream-mel, amit a média diktál. Nos, ez a médiadiktatúra kiváltja az emberek csömörét. 1990-ben a Sky és a Super Chanellel ránk szakadó világ tatárjárás-méretű pusztítást okozott, és azóta sem sikerült megmagyarázni az embereknek, hogy ez csak egy álom és ráadásul még hamis is. Eltelt huszonegy év, de azért akadnak, akik megpróbálják megkeresni azokat az értékeket, melyek régebbre nyúlnak vissza.

HRM: Progresszív rockot vagy kortárs-zenét játszik az After Crying?

EG: A progresszív skatulyába jobb híján belekerültünk. A skatulyázásnál egy rosszabb létezik, amikor nem tudnak sehova sorolni, mert akkor nagyon lecsökkennek a lehetőségek a koncertezésre, akár külföldön is. A progresszív kategóriába sorolják a King Crimsont vagy az Emerson, Lake & Palmert is, akiktől mi is rengeteget tanultunk, de úgy gondolom, teljes mellszélességgel felvállalhatjuk a kortárs jelzőt is. A kortárs elnevezésnek Magyarországon pejoratív a kicsengése, például, hogy modernkedő, művészkedő, elvont, egy szűk, elit rétegnek egy zárt világban levő mókája.

HRM: A King Crimsont említetted az előbb. A pályafutásotok kezdetén eljátszottátok a zenekar első, kultikus lemezét, az 'In The Court Of The Crimson King'-et.

EG: Nem csak azt, az 'Islands'-et is... Robert Fripp egyébként két zeneszerzőt szokott megnevezni példaképének: Sztravinszkijt és Bartókot. Szóval, az 'In The Court Of The Crimson King'-et óriási előkészítő munka előzte meg. Partitúrák és szólamok készültek róla, és hangról hangra lejátszottuk az egész albumot. Minél kevesebb kompromisszumot akartunk kötni, úgy kezeltük az egészet, mint amikor egy szimfonikus zenekar előveszi Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. A kortárs szó hazai jelentését akartuk egy kicsit feljebb emelni, és a tiszteletünket kifejezni egy olyan zeneszerző iránt, mint Robert Fripp.

HRM: A nagy progresszív bandáknál általában excentrikus fazonok állnak az élen. Robert Fripp, Peter Hamill, Ian Anderson vagy Keith Emerson nem átlagfigurák. Kellenek az ilyen zenészek?

EG: Mikor hogy. Szerintem nagyon hasznos tud lenni az autokrata zenekarvezetés, mert így sokkal egyszerűbb egy csomó döntésen keresztül verekedni magát az embernek. Azt is elmondom, hogy én a szívem szerint abszolút rojalista lennék: legyen egy király, mondja meg, mit kell tenni és vállalja a felelősséget.

HRM: És mi van a botrányhősséggel?

EG: Robert Fripp például egyáltalán nem tekinthető annak, hiszen naponta hat-nyolc órát gyakorol a hangszerén, egészséges életmódot él, nem szereti, ha fényképezik, sőt, ha vége van a koncertnek, mindig a színpad hátsó részében hajol meg. Emerson is csak mutogatta, hogy bowie-késeket döfködött a hammondba a színpadon, de akkor érezte a legjobban magát, ha a koncert után elmehetett egy kikötői kocsmába lehúzni pár korsó sört, ahol senki nem ismerte. Az After Cryingban vannak és voltak karizmatikus figurák. Amikor korábban Vedres Csabival együtt voltunk, akkor tapasztaltuk, hogy elég kemény zenekarvezető. Huszadik századi mércével egy roppant tehetséges és nagy zenész, és úgy irányította a zenekart, hogy az lett, amit akart. Most sokkal bonyolultabb a helyzet, mert a zenéket, szövegeket, dalokat egyeztetjük.

HRM: A szövegeitekből nem mindig árad optimizmus. Pesszimista zenekar az After Crying?

EG: Egyáltalán nem. Ha valaki betolja a lejátszóba november kilencedikén megjelenő 'Creatura' lemezünket, igencsak meg fog lepődni a sokszínűségén, hangvételén, és a hatvankét perc zene után biztos vagyok, hogy feldobódva érzi magát. Ha pedig rosszul viselkedik a világ, akkor kutyakötelességünk, hogy kiabáljunk egy nagyot. Az új album viszont nem erről szól, sokkal inkább az ember belső utazásairól. A zenekar huszonöt éve sem pesszimizmus felé mutat.