Egy detroiti utcagyerek a csúcson: Kid Rock, Jamey Johnson - BI-LO Center Greenville, SC

írta Hard Rock Magazin | 2011.02.25.

Kid Rock új lemezénél csak a koncertet vártam jobban, ami a korong megjelenése után két hónappal szerencsére be is következett.  Kellemes szombat délután volt, amikor nekivágtam három órás utamnak, amit jó szokásomhoz híven még egy ebéddel is megspékeltem a hegyek között megbúvó hangulatos redneck fogadóban; közeli ismerőseim bizony tisztában vannak azzal, hogy milyen veszélyeket tartogathat számomra egy ilyen akció...

…A fenséges ízű és méretű ebéd elköltése után azonban már egyenesen szeretett csarnokom felé vettem az irányt!

A helyszínre érve, életemben először, öltönybe öltözött vallási tébolyultakkal találkoztam (mellesleg igen jóképű fiatalemberek voltak), akik a koncertre igyekvőket arról próbálták meggyőzni, hogy Kid Rock a sátán földi helytartója. Meglehetősen furcsa volt a főkolomposukat habzó szájjal üvöltve, magát tépve, extázisban látni. Amúgy rajtam kívül senki nem figyelt oda rájuk, pedig elég rendes patáliát csaptak az amúgy csendben, rendben sorukra váró rajongók közt.

Természetesen, ahogy bejutottam a csarnokba, azonnal a pólós stand felé vettem az irányt, hogy erről az estéről is mihamarabb beszerezzem az emlékeket, majd mikor már a székemet is megtaláltam, széles vigyorral konstatáltam, hogy most is baromi jó helyre sikerült jegyet vennem. Nemsokára az előzenekar is komótosan a színpadra sétált, úgyhogy kezdetét vette a show.

Jamey Johnson

Nagyon kíváncsi voltam erre az előadóra, mert, ahogy mondani szokták, egyszer csak a vízcsapból is Ő kezdett el folyni. Ennek fényében pedig egyáltalán nem lepett meg, hogy már Nála is teltház volt a csarnokban. Azt nem mondhatnám, hogy valósággal színpadra robbant a csóka, mert rögtön balladával nyitott, de sajna ezt a tempót az utolsó számig tartotta. Bár az új sztár fazonilag és hangilag is a bejövő kategóriába tartozik nálam, ráadásul a zenekar is szépen tette a dolgát mögötte, mégis csak hatalmas erőfeszítések közepette sikerült azt a bravúrt véghezvinnem, hogy nem aludtam be. Egyszerűen kiakasztó volt számomra ez az előadásmód, lecövekelve nyomták a country stílusú siratókat majd negyven percen át.

Mondjuk a röhej az volt, hogy a közönség nagy része még így is elolvadt az ex-tengerészgyalogostól, ami abból a szempontból egyébként nem csoda, hogy a dalok témái nagyon is húsbavágóak, olyanok, melyek mögött bőven van mondanivaló. Persze a zsaruk, a politikusok és a gazdagok szidása is kifizetődő dolog errefelé, amiben nem is fukarkodott zenész-énekes-dalszerző barátunk ezen az estén. A fickót gyakran emlegetik az új Johnny Cash-nek, amivel nagyjából egyet is értek, hiszen a bálvány sem volt nagy kedvencem a lassúsága miatt, de az is igaz, hogy Cash-t sem feltétlen a zenei zseniéjért szerette mindenki. Szóval az új tehetség szakasztott olyan, mintha bedobtuk volna egy mixergépbe Cash-t, Willie Nelsont és Allen Coe-t, a végeredményt pedig Jamey Johnsonnak hívják. Életemben egyszer voltam csak Cseh Tamás koncerten, akinek a zsenijét szintén nem lehet vitatni, ennek ellenére azonban Ő sem tetszett; sok hasonlóság jutott eszembe ezen az estén az akkori és a mostani koncert között. Egy ilyen hervasztó „bemelegítő” banda után csak jobb jöhetett. 

Kid Rock

Még mindig meg tudok lepődni a roadok igen gyors munkáján; ugyan nem super bowl-i gyorsasággal, de még így is hamar átrendezték a terepet, hogy egy villany leóval, illetve egy meglepetés Journey intróval sötétségbe boruljon az aréna és az American Badd Ass-szel színpadra ugorjon Kid, valamint Vele együtt talpra az egész aréna. Hatásos és igen energikus kezdés volt, ami ütött, mint a buszkerék, hogy egy ex-kollégát idézzek; hasítottak a gitárok a jól ismert riffnél és a zenekar is tökéletesen szólalt meg már első szuszra is.

A színpadkép, ami egy western kocsma hangulatát idézte, pazar volt, csakúgy, mint a kifutó, ahol kedvenc vagányunk jól kiélhette magát. A nyitányhoz a Slow My Roll csatlakozott az új lemezről, melynél elégedetten nyugtáztam magamban, hogy élőben sokkal dögösebb ez az amúgy is parádés dal. Már itt tudtam, hogy hősünk nem fog ezen az estén hibázni, pláne úgy, hogy a már megszokott rapes nótákat is brutál gitársounddal támogatták meg, amiket így – és köpjetek le – még élveztem is. Na de mielőtt sor került volna erre a részre, még beköszönt az új lemez egyik legjobb nótája, a God Bless Saturday. Nem tudom, hogy egy ilyen detroiti ipartelepen felnőtt fehér „nigga”nak honnan csöppent a lelkébe ez a country-bluesos southern feeling, de egy biztos, baromi jól csinálja. Valami fantasztikus volt az a hangulat, ami az arénában uralkodott, pedig még csak a buli negyede ment le! Na de, hogy ez az egyébként is frenetikus buli kisvártatva már az őrület határát súrolta, arról az All Summer Long gondoskodott! Komolyan mondom, ennél a dalnál mindenki mosolygott és riszálta magát annak ellenére, hogy felbukkantak a szerzeményben innen-onnan ismerős témák is. Hogy emberünk fokozza a gyakorlatilag már fokozhatatlant, a Cowboy című dal alatt színpadra szólított néhány igen dekoratív táncoslányt, hogy előre kikészített rúdjaikon igen erotikus tánccal ejtsék transzba a férfinépet.

Látszott is rajtuk, hogy nem ma kezdték a szakmát, ezek a macák bizony profik voltak! Ezután Kid csak úgy szólóban, minden zenei kíséret nélkül belekezdett az előző lemez egyik sikerébe, az Amenbe, amit bizony parádésan énekelt ez a jampec; szép tisztán, megingás nélkül hozta le az egyébként nem túl bonyolult témát, de régebben én ezt sem néztem volna ki belőle. Szóval tud énekelni, de sajnos rappelni is. Míg az eddig elhangzott rap nóták rendesen be voltak vadítva gitárral, addig a koncert közepére nemcsak a detroiti gettó érzésébe sikerült teljesen átmennem, hanem a mélypontba is.

Egy hatalmas vásznon százdolláros ereszkedett a színpadra, aminek a közepén nem a jól megszokott Benjamin bácsi, hanem szerényen Kid pózolt. Ha pedig valakinek még ez sem lett volna elég, emberünk tolt egyet a giccs potméteren és olyan übergagyi bundában jött be a színpadra, amin kékes neonok adták a hangulatvilágítást, végleg röhögésbe tolva ezzel engem. Mivel még ingerküszöbön belüli volt a történet, maradtam a helyemen és vártam az újabb csemegére, ami kisvártatva meg is érkezett a Rock Bottom Blues személyében. A nóta a kedvenc számom az új CD-ről, ami már anno első hallásra is nagyon bejött,de itt kérem úgy tolták, hogy a libabőr nem múlt el azóta sem a karomról. Amikor először hallgattam meg a dalt, már akkor tudtam, hogy kitűnő koncertnóta lesz belőle és nem is csalódtam, mert egy kis szaxi szólóval és a háttérénekesnő kiváló produkciójával tényleg sikerült a maximumot kihozni ebből a veretes bluesból. Ha már szóba kerültek a zenészek, akkor illendő megjegyeznem, hogy igen kiválóan teljesített a több éve együtt lévő gárda. Volt itt country, blues, metal, rock, egy kis jazz és persze rap is, a zenészek pedig profi módjára hozták az épp esedékes stílust. Hangszeres szóló külön nem volt, hacsak Kid poénkodását nem vesszük annak, aki a színpadon lévő összes hangszeren végigment, hogy a végén egy nagyon fasza kis Ted Nugent nóta, a Cat Scrath Fever kerekedjen ki belőle. Állati jó volt ez a nem várt meglepetés, amire a zenészekkel együtt én is túrtam egyet, csak úgy öregesen.

Majd a ritmust és a tempót tartva jött a So Hott, aminek olyan húzása volt, hogy már headbangelve őrjöngtem végig, de hogy a publikumot végérvényesen extázisba kergessék, a koncert végére a Bawitdaba nem gyengén megkoreografált, lézershow-s, tűzcsóvás őrületével durrantottak oda a deszkáknak. Megkockáztatom, hogy az, akinek egy ilyen záró blokk nem tudja elnyerni a tetszését, tutira be van oltva a rockzene ellen. Egyszerűen parádés volt!!! Sőt, mit parádés, szabályosan lenyűgöző volt, ahogy Kid búcsút mondott a közönségnek. Míg a ráadást követelte a teltházas publikum, én azon morfondíroztam, hogy Kid valószínűleg végleg belépett abba az illusztris társaságba, akik hatalmas sportarénákban tolják bulijaikat, akiket minden rangos díjkiosztóra meghívnak és akik produkciójának látványvilága bizony nem egy dob mögé felhúzott molinóból áll. Hatalmas színpadkép, lézershow, piro, színvonalas fénytechnika jellemezte az estét, ami mind arra utalt, hogy Kid már egy más szinten zenélget. Szerintem ez még az előző lemez bombasztikus sikerének is köszönhető, de az új lemez, pláne annak címadó dala is sokat segített Neki ebben, ami egyúttal a buli egyetlen ráadás száma is volt.

Kid a színpad gyomrából kiemelkedő zongorán klimpírozta el a bevezető szakaszt, hogy aztán a jól ismert refrént már a zongorára felugorva, hatalmas tűzcsóvákkal megtámogatva énekelje el a kellően feltüzelt rajongóknak. Mondjuk itteni tartózkodásom elmúlt kilenc évében nem láttam még olyat, hogy egy előadó ne ért volna el valamilyen sikert hazafias nótával, Kid azonban nem gyengén beletrafált ezzel a dallal. Dúdolható, könnyen emészthető nóta ez, amit alig lehet kiverni az agytekervények közül, ráadásul egy kellően megadott pillanatban egy majd futballpályányi amcsi zászló is elterült a színpad mögött; jó volt látni az embereken a hatást, ezzel ugyanis Kid sem hibázott.

A siker fergeteges volt, a közönség még a buli után is tombolt, ami igen ritka, mert ekkortájt a kényelmes amerikai már rohan a parkolóba, hogy első legyen a kijáratnál. A show végére hősünk még kijött a deszkákra, hogy meghajoljon egy veteránnal, amire megint rendesen elszabadult a pokol, de nem sokkal utána már tényleg végérvényesen elcsitult a hangulat. Összegzésképpen nem is tudom, mit is mondhatnék egy olyan fantasztikus buliról, amibe nehéz belekötni. Talán csak annyit, hogy még több rockot blueszal, countryval nyakon öntve és kevesebb rapet szeretnék, amivel bármely jövőbeli buli – melyeken újból szeretnék ott lenni - számomra maga lenne a tökéletesség!

Redneck IMI, Szöcske

Fotók:Redneck IMI