A kevesebb néha kevesebb: Poisonblack, Solar Scream, 2010.11.06., Dürer Kert

írta Tomka | 2010.11.15.

A dark metal Hangja Magyarországon járt, villámlátogatáson. A 2005-ös Szigetes, katartikus hangulatú Sentenced buli után újfent. Ezen búcsúkoncert után a mostani alkalom is különlegesnek í­gérkezett: Ville Laihiala a Poisonblackkel először adott egész estés koncertet Magyarországon, és az idei dátum a zenekar turnéján az egyetlen kelet-európai állomásnak számí­tott. Sajnos több zavaró tényező is megakadályozta, hogy olyan felejthetetlen este kerekedjen belőle, mint a Sentencedé volt (és ezek között nem szerepel, hogy már nem a Sentencedről van szó)... Nos, az előzenekar sem tartozott ezek közé. A Solar Scream a hazai underground metal élet egyik méltatlanul kevéssé ismert együttese, akik már nagyon régóta és nagyon magas szí­nvonalon művelik mesterségüket, nevezetesen a progresszí­v metalt. A "dark" cí­mke náluk mindössze a hangulatvilág beazonosí­tásában segí­thet - annak ellenére lengi be valamiféle őszi-téli melankólia a dalaikat, hogy bizony a progresszí­v metalt is a modern oldala felől közelí­tik meg. Talán ezért is kerülhettek be az í­zig-vérig mai zenét játszó Poisonblack elé. Számaikban a szaggatott riffelés ugyanolyan természetes, mint a néhol Psychotic Waltzot idéző atmoszféra, az alkalomadtán Hetfield-es énektémák (de ezt lehet, hogy csak én hallucináltam), vagy a már-már pszichedelikus passzázsok. Ebből kifolyólag nem feltétlen előzenekari státuszba jó megismerkedni a zenéjükkel. Gondos figyelmet, elmerülést igényel, és a meglehetősen súlyos gitártémák ellenére is nehéz volt "beindulni" rá. A zenekar láthatólag nem is akarta erre buzdí­tani a rajongókat, visszafogott konferálások sora fűzte össze a legfrissebb albumukra fókuszáló számlistát. Értelemszerűen a júliusban napvilágot látott 'Bare To The Bone' c. lemezükre fektették a hangsúlyt. Ha valaki ismeretlenül belehallgat ebbe a lemezbe, valószí­nűleg nem mondja meg, hogy magyar együttesről van szó. Tökéletes hangzás, professzionális muzsika. Sajnos ezen az estén az előbbi már nem adatott meg számukra: a Dürer kisterme maximum házibulik rendezésére alkalmas, nem normális koncertekére. Hagyján, hogy az akusztika finoman szólva sem a legjobb, de Harich Gábor énekes-gitáros mellett két "segí­tőjének" egyszerűen nem biztosí­tottak lehetőséget, hogy reprodukálják a lemezen hallható rétegzett kórustémákat. A húrnyüvés mellett vokálok terén is jeleskedő Völgyesi Csaba basszusgitáros és Kántor Tamás gitáros mikrofonjából ugyanis kb. semmi nem hallatszott. Pár pörgősebb számot azért el tudtam volna viselni, de tény, hogy a Solar Scream agyas muzsikája nem az önfeledt bulizásról szól. Harich Gábor énekteljesí­tménye is meggyőző volt: habár nem mozog széles tartományokban, de ahol igen, ott megvan benne az az érzelmi kifejezőképesség, ami ehhez a zenéhez kell - jó volt hallani például a While I'm Lying Awake andalí­tó dallamait is. Akik szeretik a lengyel progresszí­v metal vonalat, talán érdemes egy próbát tenniük a Solar Screammel, hiszen hasonló hangulatilag és hangszeres profizmus terén is megállják a helyüket. Talán majd egy egészestés, kis klub bulin... Setlist: Still Running Deep / Insightful / Fracture / While I'm Lying Awake / Permanence / Crazy Habár a Solar Scream koncertje alatt eleinte több sajtós és vendég volt, mint fizető jegyvásárló, a 9 órás kezdésre azért nagyon szellősen, de legalább feltöltődött a Dürer kisterme. Valószí­nűleg nem lehet a túl sok koncertre fogni a kb. 50 fős nézőszámot - ha a holtszezon közepén, mondjuk júliusban játszottak volna itt, akkor se lettek volna sokkal többen. Feltűntek megveszekedett Poisonblack rajongók is, de azért nem túl nagy számban - a közönség másik része szerintem egyértelműen Ville Laihiala személye miatt jött el. Nélküle azért nem lenne ilyen izgalmas a Poisonblack-sztori... Nem tudom, hogy Észak-Európában mennyire sikeres az együttes, de az az érzésem, hogy egy olyan homályzónába lőtték be magukat ezzel a zenével, amiből nehéz lesz kimászniuk. Nem véletlenül nem voltak "gót fanok" a koncerten: ahogy azt Magazinunknak adott interjújában is elmondta, Ville kedvenc stí­lusa a thrash metal, és ez kilométerekről érződik is a zenén. Akik széplelkű gótikus metalon nőttek fel, azok számára a Poisonblack durva lesz. Aki viszont modern metal rajongó, annak betesz, hogy Ville hangja mégiscsak az egyik leginkább érzelemdús és kifejező orgánuma egész Európában, és ezt azért bőven ki is használja a Poisonblack-dalokban (még ha nem is annyira, mint anno a Sentencedben). Ráadásul a zenében is ez a paradoxon nyilvánul meg sokszor: láthatóan oda akarnak vágni egyet a gitár-riffekkel, sőt, Ville mintha kifejezetten tagadná azokat a dallamokat, amiket a Sentencedben magára szedett, és előkapja a rekedtes, karcosabb hangszí­nét. Csakhogy ez utóbbi már nem annyira unikális, mint azok a melódiák, amiket a Sentencedben kipréselt magából, vagy amelyek a Poisonblack legszebb pillanataiban visszatérnek (lásd kb. az összes klipes dalukat). Bár ezzel ő valószí­nűleg nem értene egyet. Ahogy az a budapesti koncerten is látszott, fő öröme a gitározásból származott. Pláne úgy, hogy kollégája, Janne Markus gitáros nem tudott részt venni a turnén, és helyére a méteres rasztával bí­ró Antti Leiviskä érkezett, szigorúan ideiglenes helyettesí­tés céljából. Ám í­gy az összes szólózási "feladat" hangszál-hősünkre maradt, aki láthatólag kéjes örömmel zúzta végig a mázsás gitártémákat és rövid virgákat. A helyettesí­tő gitáros számomra kissé unott arccal tolta végig a számokat, néha kortyolt egyet-egyet a söréből, de túlságosan nem ragadta magával a zene hevülete, bár valahol a finálé környékén volt egy jó vokáltémája. A "másik" ex-Sentenced tag, Tarmo Kanerva a háttérben meghúzódva, pontosan hozta a témáit, bár igaz, ez a zene nem róla szól - a kisterem fénytechnikájával, ami 5 db statikus lámpából áll, nem is lehet mást csinálni, mint a háttérben meghúzódni. Antti Remes basszusgitáros, akit Ville úgy konferált fel, mint minden idők legnagyobb szeretőjét, már inkább úgy tűnt, mint aki tisztában van vele, hogy ha szórakoztatni akarják a közönséget, akkor neki is azt a látszatot kell keltenie, hogy jól érzi magát. Maradéktalanul aztán ez Marco Snecknek sikerült, akinek minden ujjára jut egy bandája, mégis a Poisonblack egyik erőssége, húzóneve, kreatí­v forrása, aki annak ellenére, hogy az eleinte kissé kásás hangzásban elveszett hangszere. Szerencsére sikerült rendbe rakni nagyjából a Solar Screamnél elkezdődött problémákat, és a 2-3. szám környékén már Ville énekét is hallani lehetett. Szerencsére, mert akkor jött az A Dead Heavy Day, amiben végre kieresztette utánozhatatlan hangját. Ki gondolta volna még ekkor, hogy a 10 órakor kezdődő Mobilmánia koncertjének háromnegyedét is hallani fogjuk a József Attila Művelődési Házban...? (Egyébként nagyon jó formában van a Mobilmánia, élükön Rudán Joeval.) Amit tényleg eljátszottak, abba viszont nehéz lenne belekötni: az utóbbi 3 lemez slágereiből állt össze a velős program, kiegészülve a 'Escapexstacy' klipes dalával, a Love Infernallal. Ez volt az egyetlen echte gótikus metal szám az estén, a többiben gyalulták a hallójáratokat rendesen. Az A Dead Heavy Day mellett csupán az Invinsible adott lehetőséget némi pihenésre, szusszanásra (szí­vesen lecseréltem volna a Pain Becomes Mere, de mégiscsak az 'Of Rush & Bones' lemezbemutató koncertje volt, vagy mi). Pláne, hogy az utána következő 20 percben aztán a koncert bármilyen lehetséges negatí­vumát rendbe rakták. A Left Behind - Lowlife páros a 2008-as lemezről a maga negédes melankóliájával, és emlékezetes gitárleadjeivel bocsánatossá tette, hogy a Dianet nem vették elő róla. Amikor aztán Ville belekezdett a Rushba, a banda megaslágerébe, akkor már mindenki megmozdult a Dürerben, csak úgy szaggatták a húrokat a srácok, pakolták a riffeket, és ennek a dalnak még a kissé zajos hangosí­tás is csak jót tett (bár a pár másodperces Dimmu-s szintetizátor-betétek nem hallatszódtak). Pont ilyen számokból kellene sokkal több a Poisonblack repertoárjába. Folytatták is az újlemezes kistestvérével, ami a Buried Alive cí­met viseli, és hasonló kaptafára készült, hasonlóan ragadós refrénnel. Ám ezt már érthetetlen módon egybe játszották másik leghí­resebb számukkal, a Bear The Cross-al - melyik az az együttes, amely összemossa legjobb számait, amelyek ráadásul a közönség kedvencei? Sebaj, legalább nem gyomlálták ki a számlistából, mint a My World-öt. Ám ezek után záros határidőn belül véget vetettek a végre teljes mellszélességgel beinduló bulinak. Tulajdonképpen egy 3-4 számos intenzí­v ráadással akár egy igazán emlékezetes bulivá is kikerekí­thették volna az estét. Következett a beszédes cí­mű, és számomra a katartikus hatást leginkább megközelí­tő The Last Song, annak is csak az instrumentális része - kb. 3 percre kivonatolták a 7 perces opust. Gitárok le, a helyükre, sör a kézbe, majd kivonultak a közönség szellős sorai között a teremből. Ennyi volt, csókolom. Egészen konkrétan 70 perc. Jó volt, tömör volt, de azért a 30-as éveikben járó zenészektől mégiscsak többet vár el az egyszeri koncertlátogató. Méghozzá jogosan. Ezek után meglepődnék, ha újra tiszteletüket tennék hazánkban - főleg a nézőszám miatt. Úgyhogy akinek a koncert kevés volt, az leghamarabb az új lemezzel kárpótolhatja magát, amelynek felvételeihez januárban vonulnak stúdióba a zenészek. Habár elférne még egy dalszerző-egyéniség ebbe a brigádba, kí­váncsian várom az új albumot, milyen irányban mozdulnak el, hozzák-e a szokásos formájukat. Már csak azért is, mert a 'Lead & Roll Vol. 5' munkací­mű korong producere nem más lesz, mint Tue Madsen. Így aztán ha igazán oda akarnak csapni az asztalra, akkor a körülmények adottak. Setlist: Nothing Else Remains / Casket Case / Leech / A Dead Heavy Day / Hollow Be My Name / Love Infernal / Soul In Flames / Invinsible / Left Behind / Lowlife / Rush / Buried Alive / Bear The Cross / The Last Song Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!