Vigyázat! Rock mentes övezet! Főszerepben a ritmus: Laibach és Juno Reactor - Petőfi Csarnok, 2009.12.14.

írta Hard Rock Magazin | 2009.12.23.

Egy biztos: ezen az estén nem a gitárok kapták a főszerepet. Az első pengetésig meg kellett várni a másodikként fellépő Juno Reaktor performanszát. Laibach Ljubljanát hí­vták í­gy a második világháborús német megszállás idején. Nekem ez a szó samplerekkel dúsí­tott, vastag gitárhangzást, mély, angol nyelvű, monoton éneket, fontos szerepet betöltő női vokált, "ipari metalszerű" és techno elemeket elegyí­tő, nehezen skatulyába szorí­tható együttest jelent. Általam leginkább a Jesus Christ Superstars lemezük hallgatott. Azonban abbéli reményem, hogy erről az albumról esetleg több dalt is játszanak, nem vált be. Mielőtt a koncertre indultam, időt szakí­tottam, hogy mindkét előadóról némi információt szerezzek be. Nem ért meglepetésként, hogy a Laibach együttes szlovén, és lassan a 30. születésnapját ünnepli. Az viszont meglepett, hogy lemezeik száma jócskán tí­z feletti, valamint, hogy rengeteg feldolgozást adtak ki az évek során (Wagner, Opus, Queen, Beatles, Rolling Stones...). (Jól tettem, hogy információt kerestem róluk, mert ha nem tudtam volna, mire számí­tsak a második fellépő esetében, lehet, hogy az első számnál kiszaladok a teremből. De erről később...) Jelen turnéjukon egy hétfői estén léptek szí­npadra Budapesten, ráadásul elsőként, nem kis meglepetésemre. MacBook számí­tógépek, szintetizátorok, samplerek, és dob uralta zenéjüket, a vastag gitárhangzás nyoma sem merült fel egyetlen számban sem. A háttérben két kivetí­tő vásznon minden szerzemény alatt a dalokhoz kapcsolódó jelképek és a sejtelmes fények vonzották a maroknyi közönség figyelmét. Minden dalszöveg, hangtölcsérbe üvöltött gondolat komoly mondanivalót hordozott (igaz a néha németül, vagy szláv nyelven előadott szöveget abszolúte nem értettem), ezzel folyamatosan fenntartva a figyelmet. Az előadás steril volt. Semmi kommunikáció nem történt a kordon mögötti világgal, érzésem szerint ez is az előadás része lehetett, akárcsak a szí­npad deszkáiba gyökerezett lábak. A legnagyobb mozgástere Milan Fras énekesnek volt, aki időnként megfordult és tett egy lépést a dobok felé. A kommunikáció hiánya - a mostanában oly népszerű - nem mutatjuk be a szí­npadon zenélőket módira is vonatkozott, í­gy nem vállalkozom a tagok felsorolására. Nem sok olyan koncerten voltam eddig, ahol a szintetizátorok uralják a szí­npadot, í­gy tapasztalataim nem teszik lehetővé, hogy párhuzamot húzzak, de egy biztos: nem tudom, hogy a zenészek hogy érezték magukat a szí­npadon. Teljesen semleges arcokat láttam. Egyetlen mosoly, vagy érzésre utaló szájgörbület nem került rájuk. A tekintetem azonban mégis folyamatosan a szí­npadon volt. A dübörgő ritmusok, néhol sokkoló jelképek, elkapott dalszövegrészek nem hagytak unatkozni. Egy ráadással ajándékoztak meg, amely a God is God volt. A Jesus Christ Superstar CD borí­tója szerint ennek eredetije Juno Reactor szerzemény... Időérzékem cserbenhagyott, mivel a nem mindennapi Laicbach shop-nál időztem el, ahol CD, DVD, pólók, övek, kitűzők, plakátok, sőt még NSK (Neue Slowenische Kunst) útlevél is vásárolható volt. Mindezt egy talpig Laibach jelképeket viselő úriembertől lehetett beszerezni, akiről az együttes karszalagja sem hiányzott. Itt azért egy kicsit elgondolkodtam, vajon komolyan gondolják-e, amit csinálnak, vagy egy hatalmas adag fricskának, polgárpukkasztásnak szánják lemezeiket, jelképeiket, előadásaikat. Erre várjuk a Laibach szakértők hozzászólásait. Visszakanyarodva az előadáshoz, egy nagyságrendileg húsz perces átszerelést követően kezdett dübörögni az általam most először hallott, zenészek tekintetében folyamatosan változó Juno Reactor. A brit csapatot az átszerelés után egy tovább fogyatkozott közönség fogadta. Ha finoman akarok fogalmazni, azt í­rom, hogy nem kellett volna bemennem fényképezni a kordon elé... Ennek ellenére Ők érzelmeket is vittek előadásukba, és én úgy láttam élvezik is, amit csinálnak. Engem is meglepett, de jobban élveztem az előadásukat, mint az általam várt Laibach-ét. Hogy az újdonság varázsa volt-e, azt nem tudom, de egy biztos: ezt a műsort nem fogom elfelejteni. A sejtelmes szí­npad fényeiből ősi földek ősi ritmusaira táncoltak be szí­nes bőrű dobosok, táncosok, kifestve. A férfi énekes rituális szí­npadi ví­zöntözése után kezdetét vette a szuggesztí­v előadás, amely előtt csak kalapot emelni lehet, még akkor is, ha valaki nem képes techno alapú zenét hallgatni. Döbbenet, és mivel közvetlenül a szí­npad előtt álltam, némi félelem lett úrrá rajtam az első számnál. A kifestett fellépők megleptek. A vad ritmus, és a tánc egy régi James Bond 007-es filmet juttatott eszembe még Roger Moore-ral, amikor egy temetőben forgatott jelenetben a sí­rokból kimászó táncosok okoztak hasonló érzéseket bennem. Ha egy ismertebb zenekar zenéjéhez kellene hasonlí­tanom Őket, akkor a Massive Attack jut elsőnek eszembe, de inkább csak a stí­lusra vonatkoztatva. Mint azt korábban már í­rtam, itt már a gitárok is szerepet kaptak a Macintosh számí­tógépek mellett. Érdekes látvány volt a sí­-szemüvegben ugráló, szí­nes bőrű énekes, együtt a gitárt nyűvő zenésztársával. Élvezetes, különleges, emlékezetes zenei produkciót kaptunk, melyben a dobok kapták a főszerepet. Az egyedi látvány, a misztikus fények, a különböző kultúrák leí­rhatatlan egyvelege, a magával ragadó ritmusok, a közönséggel kapcsolatot tartó zenészek beindí­tották az ott maradtakat. Emlí­tést érdemel az énekes hölgy is. Hangja, mozgása, megjelenése érdekes szí­nfoltja volt az együttesnek. Nem bántam meg, hogy egy kis zenei utazást tettem ezen az estén. Emlékezetes audiovizuális élményt kaptunk. Mostantól jobban figyelek a Juno Reaktor névre is. Szöveg és fotók: TT Köszönet a LiveSound-nak!