A szörnyetegek lemosták a szépségeket: Winter Masters Of Rock 2009. 11. 28. - Zlin, Sport Hall

írta Hard Rock Magazin | 2009.12.10.

Eltelt egy év és két vidám cimborámmal útra keltünk a csehekhez, hogy újra megnézzük Kelet-Európa legnagyobb nyári rock fesztiváljának téli, fedett pályás változatát. Korán indultunk, mert az eddigi évekhez képest rátettek egy lapáttal a szervezők és a megszokottnál több bandát szerveztek le a fesztiválra... ...(picivel ebédidő után már az első zenekar koptatta a deszkákat). A városba érve megpróbáltuk bevenni magunkat a szállásra, de sajnos a szobákat csak később lehetett elfoglalni, í­gy teljes menetfelszerelésben néztünk el a csarnokhoz, hogy átvegyük az akkreditációnkat és elköltsük koronáink nagy részét. A bombaerősnek í­gérkező jövő évi MOR jegyek és az idei év hivatalos DVD-jének megvásárlása után visszaindultunk a szállásra, ahol észrevettük, hogy a hotelt éppen felújí­tják, az első emeleti ablakok nagy része ki van szedve, az egyik utcafrontot pedig éppen bontják. Azt láttuk, hogy a fesztivál fedett pályán lesz, de abban csak bí­zni mertünk ezek után, hogy az éjszakánk nem Open Air lesz. Végül nagy szerencsénkre kaptunk helyet az utolsó szétbontott szoba mellett, és egy gyors felfrissülés után már indultunk is vissza a fesztivál helyszí­nére. Nem változtattak a tavalyi év alapkoncepcióján a szervezők, de miért is tették volna, hiszen jól bevált módszert alkalmaznak, a tavaly feszt "sold out"-os volt. Idén a nagy létszámmal rendelkező Beauty and The Beast turnéhoz csaptak néhány zenekart, í­gy a fellépő bandák száma elérte a tizet, ami már egy normális fesztivál felhozatalával vetekszik. Gyors beengedés után első blikkre feltűnt, hogy a szí­npadot picit elmozdí­tották a csarnok közepe felé, gondolom a fellépők neve nem vonzott annyi embert. Akik ismernek, tudják, hogy nagyon kedvelem a női énekessel felálló bandákat, már amelyik minőségi produkcióval áll elő. Na, ezen az estén viszont ezzel volt a legtöbb bajom. Stream Of Passion Kezdésnek a holland Stream Of Passiont kaptuk. A vörös démonnal felálló zenekar hatalmas lendülettel próbálta meggyőzni a nagyérdeműt muzsikája kiválóságáról; Marcela néha őrületes lendülettel kapta fel hegedűjét, hogy annál nagyobb elánnal játsszon rajta, de a hév, és a kedv a raszta hajú basszerosból sem hiányzott, aki a WASP bőgőséhez hasonlóan gitárját fogva látványosan pörgött a szí­npadon, úgy zúzta a dallamokat a basszusgitárra. Azt kell, hogy mondjam, az este folyamán az ő produkciójuk volt a legmeggyőzőbb, egyetlen dolog árnyékolta csak be előadásukat, mégpedig a nézők ekkor még elég alacsony száma, és í­gy az ováció hiánya... Elis Az utánuk következő zenekar a lichtensteini Elis volt, aminek az énekesnője nem másban, mint leopárd mintás ruhában toppant a világot jelentő deszkákra. Nem volt valami meggyőző a produkciója, mert szerintem többet foglalkozott a látvánnyal, mint az énekkel; tekergett, "vonaglott" miközben elég halkan és megilletődötten énekelt. Annak ellenére, hogy bí­ztam benne, hogy a számomra - egy kivétellel - ismeretlen zenekarok mind meggyőznek és rajongójukká tesznek, ennek a bandának nem sikerült e vágyamnak eleget tennie. Ezért barátaimmal úgy döntöttünk, hogy kinézünk a sportcsarnok előtti kajaárusokhoz, ahol mivel a nyári fesztiválról már ismert ételek fogadtak minket, hamar találtunk kedvünkre valót. A gyors kolbászbevitel után még gyorsabban tértünk vissza a koncerthelyszí­nre, hogy megnézzük a turné szörnyetegeit. Atrocity Kezdésre két lengén öltözött lány jött a szí­npadra, hogy egy "lightos" leszbi show-t nyomjanak le, majd a koncert alatt két kifeszí­tett paraván előtt, változatosabbnál változatosabb ruhákban táncoljanak, ezzel is emelve a férfi látogatók jó kedvét. Korábban semmit sem tudtam az Atrocity zenekarról, de itt meglepve tapasztaltam, hogy két ember is ismerős a bandából. Az egyik a lassan munkamániássá váló basszer, Oliver Holzwarth (Blind Guardian és Tarja) és az énekes Krull, aki mí­g a főbandájában hörög, itt megpróbált énekelni, érdekesebbnél érdekesebb rekedtes hangokat adva ki a torkából. Zenéjük, amit a Chrome Division stí­lusához tudnék hasonlí­tani, a második számnál kezdett egyre gyanúsabbá válni; rá kellett jönnöm, hogy a banda szinte csak feldolgozásokat játszik, régi kultikus diszkóslágereket elevení­tenek meg dögös kiadásban. Nekem tetszenek az ilyen kifordí­tott előadásmódok, a csehek azonban sajnos nem voltak vevők a dologra. A görög származású dobos ennek ellenére állat volt; a televarrt zenész nagyon látványosan, poénosan és intenzí­ven nyomta le a show-t. Krull a koncert alatt egyébként nem mulasztotta el megemlí­teni, hogy Magyarországról - ahol egy nagyon jó koncertet adtak - idefelé jövet buszbalesetük volt, ezért kétségessé vált az itteni fellépésük. De hiába nyomta a szöveget, nyilvánvaló volt, hogy a csehek nem értenek angolul, í­gy sajnos elég egyoldalúra sikeredett a kommunikáció az este folyamán, ami később a Kreatornál csúcsosodott ki igazán. Mindezek ellenére én a zenekarnak biztosí­tott fél óra alatt igen jól szórakoztam. Vitacit Az Atrocity után egy nagy visszatérővel kecsegtették a helyi rajongókat a szervezők, amit sem megerősí­teni, sem megcáfolni nem tudok, mivel nem vagyok képben a cseh metal vonulattal. Az viszont biztos, hogy a Vitacit zenekar visszarepí­tett minket a 80-as évek magyar világába, ugyanis a zene az eredeti Pokolgép-Ossian vonalon mozgott, kicsit egoista énekessel. Gondolom a nagy esemény kedvéért mindent beleadtak, de a cseh nyelven előadott énektémák nekem kicsit kemények voltak... A kor ugyan rajtuk is meglátszott, de annál nagyobb elánnal nyomták, gondolom best of programjukat. Sirenia Ezután következett számomra sajnos az est egyik mélypontja a Sirenia képében. Az énekesnő végig fagyos, merev volt, produkcióját meglehetősen visszafogottan adta elő, a hangjáról pedig nem is beszélve. Persze ezt egy látványos szí­npadi produkcióval feledtetni tudta volna, de nem í­gy tett, sőt erre még az is rátett egy lapáttal, hogy a kórusok és igen sok aláfestő rész is lemezről ment. Bár az este folyamán már volt példa erre, de itt nagyon kiütközött, hogy a zenekar mennyire a technikára támaszkodik. A zenei alap amúgy egészen jó volt, a zenész szekcióra tényleg nem mondhatok semmi rosszat (bevallom, párszor még bólogattunk is a muzsikára), de.... House Of Lords Ekkor már megjelentek rajtunk a fáradtság első jelei is, viszont mindez egy csapásra elmúlt; amikor Komár László nagy slágerének "Itt van Amerika, itt van Amerika!" kezdetű részét eszembe juttatva szí­npadra lépett a House Of Lords legénysége három vokálos leányzóval az oldalán, széles mosolyt csalva ezzel arcunkra. Erre vártunk már dél óta! Hihetetlen volt és ezt még sikerült megfejelniük azzal, hogy az igen erős új lemezről is kaptunk számokat, többek között a nagy kedvencemet, a Bangint. James Christian megjelenése nagyon visszafogott volt, de olyat énekelt, hogy az állunkat kerestük, a háttérben pedig BJ Zampa püfölte alá megbí­zhatóan a cájgot, amin egyébként egy egész élvezhető szólót is lenyomott. Nem hagyhatom azonban ki a sorból a két gitárost sem, akik nagyon kitettek magukért, látszott, hogy élvezték a buli minden pillanatát és ez a jókedv bizony ránk is ragadós volt:) Chris McCarvill basszer azon kí­vül, hogy nagyon látványosan játszott, bemozogta az egész teret és ráadásul meglepően sokat vokálozott, tette mindezt fülig érő szájjal. Már sokszor mondtam, hogy ha egy zenekar tiszta mosollyal nyom le egy bulit, a jókedv hamarosan ragadós lesz a közönségre is. Ez itt is bebizonyosodott és erre csak rátett egy lapáttal Rob Marcello gitáros játéka; remekbe szabott szólókat rittyentett a számokban, nem mellékesen ő is vokálozott, í­gy bizony volt olyan pillanat a bulin, amikor hatan énekeltek. Már ezért a szűk egy óráért megérte elmenni ilyen messzire! Leaves Eyes A következő zenekart sajnos már kétszer is volt pechem látni életemben: anno egyszer 2007. áprilisában a Kamelot előtt a Wigwamban, majd nem sokkal utána nyáron a Masters Of Rockon is "volt szerencsém" elcsí­pni a Leaves Eyes zenekart. Egyik alkalommal sem tetszett a produkció, ami elsősorban az énekesnőnek, Liv Kristinnek tulajdoní­tható. A hölgy hangja durván bántóan hat rám, hangjával egy egész denevér csapatot tudna irányí­tani. No és azok a pózok, amikbe vágta magát, hát mit mondjak, nagyon zavaróak voltak. Tényleg nem akarom megbántani a zenekar rajongóit, de nekem nagyon nem jön be ez a hang. Amúgy a zenekar tagjait egy az egyben az Atrocity legénysége alkotta, akik ezúttal is kiválóan hozták a formájukat, de hát nem is a zenével volt a baj, hanem azzal, akinek el kellett volna vinnie a bulit. Mielőtt nekiindultam az estének abban bí­ztam, hogy az egyik női énekessel felálló zenekar majd megdobogtatja a szí­vemet, és rajongójukká tesznek. Sajnos ez egyik zenekarnak sem sikerült, úgyhogy a lelkem trónján ülőket egy darabig biztosan nem fenyegeti senki. Kihasználva az emiatt frissen nyakunkba szakadt "szabadidőt", megejtettük vacsoránkat, mielőtt az est további szereplői kerültek volna érdeklődésünk fókuszába. Jorn Lande A jelen kor egyik legnagyobb torka, Jorn Lande következett, aki nemcsak, hogy napjaink egyik legjobb, de egyben legfoglalkoztatottabb énekese is, hiszen szóló és zenekari projektjeinek se szeri, se száma. Arról nem beszélve, hogy Lande mindenhol a maximumot nyújtja; í­gy volt ezzel ezen az estén is, bár a repertoárból megint kimaradt a szerintem legjobb száma, a Sunset Station. Egyszerűen nem tudok rájönni, miért hanyagolja ezt a telibetalált nótát, de igazából mindegy is, mert bármit énekel, az nagyon jó. A banda eszméletlen jól húzta a talpalávalót és Jorn is nagyon összeszedett volt; ami elsőre feltűnt az a napszemüveg hiánya volt és bizony a szokásos borozás is elmaradt a koncert alatt. Nem tudom, hogy ez egy örvendetes folyamat kezdete vagy csak ezen az estén történt í­gy, de mintha az Avantasia turnéhoz képest is jobb formában lett volna! Gondolom, készül a Masterplannal közös megmozdulásokra és rájött, hogy nem jó irányba haladt az, amit csinált. De szerencsére ezen a napon nem volt ilyen jellegű gond. Rögtön a koncert elején három számot is kaptunk az új lemezről, de nem hiányozhattak a Lonely Are The Brave dalai sem az elmaradhatatlan Tungur Knivur kí­séretében. Setlist: Road of the cross, Shadow people, Below, We brought the Angels down, Spirit black, The inner road, Man of the dark, Soul of the wind, Tungur knivur, Stormcrow, War of the world Kreator Utólag gondolkodtunk el azon, hogy a következő zenekar nyugodtan játszhatott volna főzenekari státuszban is; ugyan nem rajongok a zúzdákért, de a Kreator korrekt műsort nyomott, amit ráadásul még látványelemekkel is elég rendesen meg volt támogatva. Sokáig szereltek a roadok, mire lekerí­tették a nagyszí­npadot szabályos kis klubhelységgé alakí­tva azt, a felhúzott molinóra pedig beállí­tottak egy projektort, amit folyamatosan használt a zenekar. Az ősz folyamán volt már szerencsénk egy hasonló vetí­tős műsorhoz a Dieselben, ahol a számokhoz megkaptuk azok klipesí­tett változatát is, vászonra vetí­tve azokat. Ami azonban kicsit rontott az élvezeti értéken az a töménytelen füst volt, ami a lekerekí­tés miatt úgy megrekedt a kis lyukban, hogy nem tudott tovaterjedni, és az hagyján, hogy a technikusok sem látták, mit mutatnak a szí­npadon állók, mi sem láttunk a zenészekből szinte semmit. Ennek ellenére a zenekar úgy legyalulta az agyunkat, hogy teljesen megsemmisültünk. Kaptunk a képünkbe Violent Revolutiont is, ami a személyes kedvencem Tőlük. A közönség azonban, mint ahogy korábban már emlí­tettem, sajnos itt érte el mélypontját. Mille szinte minden számot megpróbált valami jópofa módon felkonferálni, de a közönség abszolút nem értette, mit beszél, inkább tapsoltak és kiabáltak, ha kellett, ha nem:(. A koncert alatt a Stream Of Passion zenészei, Oliver Holzwarth és a két táncos lány is kijött megnézni az ikonokat. A bőgős, gyakran szinte a bokájánál játszott, amit a holland srác is megpróbált utánozni, de az énekes hölgy is láthatóan élvezte a bulit, pörgött a vörös sörénye, rendesen, sokat mosolyogtak. Számomra egyetlen negatí­vum volt csak, mégpedig az, hogy az utolsó két számról ki kellett mennem a csarnokból, mert a rengeteg füst már baromira csí­pte a szememet. Nazareth Az est záró attrakciója igazi sötét ló volt; az eddig majd 4-5 ezres közönség az öregekre 2,5-3 ezer főre csappant. A Nazareth produkciójától valami olyasmit vártam, mint az egy évvel ezelőtti cseh fesztiválon a szintén szigetországi Uriah Heeptől és a Thundertől, azok a bulik ugyanis zseniálisak voltak. Ez sajnos nem volt annyira olyan, bár könnyen elképzelhető, hogy a tizenkettedik órában csak valami pörgősebbre vágytunk. A woodstocki feelinget viszont zseniálisan hozták annak ellenére, hogy az előadásukat megelőző átszerelés kicsit hosszúra és feszültre sikeredett, mert Pete Agnew basszgitárja nem akarta az igazat. Végül szerencsére sikerült a hangszerbe életet lehelni. Amúgy az este folyamán ez volt az egyetlen csúszás, a kiadott programnak megfelelően szinte percre pontosan kezdődött és zárult minden, ráadásul a megszólalásra sem lehetett egy rossz szavunk sem. Nem értem, miért nem tudják ezt itthon is megvalósí­tani, nem hiszem, hogy olyan nagy ördöngősség lenne. De térjünk vissza a főbandára; egy igazi best of programot kaptunk az öregektől. Egyik nagy slágerüket - amit sokan vártak - már negyedikként megkaptuk, a Dream on alatt pedig a közönség soraiban előkerültek az öngyújtók és a mai kornak megfelelően a mobilok is. Érdekességként megemlí­teném Pete basszusgitárját, ami még a régi klipekből visszaköszönő hangszer volt, de emellett elég furcsa látványt nyújtottak a vállpántra applikált fehér egerek is, aminek az okát senki ne kérdezze, mert halványlila fingom nincs róla. Dan hangja ugyan nem sokat kopott az évek során, de a deszkákat mégsem szántotta fel vele, inkább gesztikulációban volt erős elsősorban a produkciója, a régi klasszikusokat viszont í­gy is remekül hozta. A banda legmozgékonyabb tagja Jimmy Murrison gitáros volt, akinek bár szemébe lógó őszes haján a Lenin sapka kicsit idiótán mutatott, hangszeres tudására nem lehetett panasz. Igaz, hogy szépen, komótosan tette, ahogy az ilyen korban illik, de kitartóan bejárta a szí­npad minden egyes négyzetcentiméterét. Összességében jól játszottak az Urak, de ekkorra már annyira fáradtak voltunk, hogy valószí­nűleg nem tudtuk kellően értékelni a produkciót. Az egész este összegzéseként elmondhatom, hogy a lányok előadása számomra siralmas volt, sokkal többet és jobbat vártam tőlük azon zenei élményeim alapján, amiket az utóbbi időben hallgattam és lányok énekeltek benne, ugyanis azok nagyon bejöttek. Lehet, hogy ezek a zenekarok lemezen kitűnően produkálnak, de a frontlányok élő produkciója nagyon halovány és erőtlen volt, bár a férfiak kitettek magukért. Az amerikai-norvég párosért egyébként már megérte elmenni a fesztiválra. Ha a szervezők a tavalyi évhez hasonlóan erős összeállí­tást szednek össze jövő évre, akkor megint ott a helyünk a Winter Masters Of Rockon. Ha nem, akkor csak azért fogunk kimenni, hogy szinte fél áron vehessük meg a következő évi Masters Of Rock jegyünket! Savafan További képek a fesztiválról, ITT. Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesova-nak. Thanks PragoConcerts, and Martina Benesova!