Black Winter Day – Fekete téli nap Budapesten: Amorphis, Eluveitie, Dark Tranquillity – Barba Negra Red Stage, 2022. 12. 12.

Ha ránézünk a dátumra – 22-12-12 –, adta magát, hogy ez csak kiváló este lehet egy jó ütős dark metal fesztiválhoz. További pozitív előjel volt, hogy napra pontosan 7 éve zenélt az Amorphis a Papp László Budapest Sportarénában az Arch Enemy és a Nightwish társaságában, melynek emléke mai napig elevenen él bennem. Azt gondolom, a csillagok ritka együttállásának eredménye volt ez akkor, ami nem hinném, hogy még egyszer bekövetkezik. A koncert napjára – vártuk vagy sem – megérkezett a hideg tél, mely ismét feketén tört ránk, Budapesten egyelőre zéró hóval.
Kissé feszülten, késve üldögéltem a dugóban, próbáltam noszogatni ez előttem állókat, hogy minél többet láthassak a négyfellépős koncertből. A H-Music Hungary ugyanis ismét minifesztivált hozott nekünk, négy olyan bandával, akik önállóan is jelentős nézőszámot vonzanak. Számos lehetőségem volt már fotózni fellépéseiket, de ez most egy hosszabb kihagyás után kifejezetten jól esett.
A 18:10-es kezdés nem dolgozó embereknek való. A félreértések elkerülése végett nem az ötlettel van bajom, alapvetően jó dolog, hogy több zenekar produkcióját lehet megnézni egy este, de már ment az est második szereplőjének műsora, amikor beverekedtem magam a fotósárokba, vagyis a Nailed To Obscurity produkciójáról lemaradtam.

Számos alkalommal jártak már hazánkban, de nekem ez volt a tűzkeresztség a Dark Tranquillity esetében. A világítás – mondjuk úgy – elég speciális volt. A kifutó, amin időnként fel-feltűntek a zenészek, volt a legsötétebb pontja a színpadnak. Bátran állítom, az eddigi évtizedek alatt ez nem így volt, hívhatjuk ezt egy unortodox megvilágítási megoldásnak, ami gyanítom, leginkább csak a fotósokban okozott maradandó károsodást.

Elsőre Mikael Stanne frontember kettősége fogott meg. Iszonyatos energiával tolta az éneket és hörgést, de ahogy elkerült a mikrofon az arcának közeléből, szinte mindig mosoly vagy legalább félmosoly ült az arcán. Nem véletlen, hogy a közönség soraiban aktív mozgás, „együtt lélegzés” alakult ki a zenekarral.

Zenésztársai, Johan Reinholdz és Chris Amott gitárosok, Christian Jansson basszusgitáros, Joakim Strandberg Nilsson dobos és Martin Brändström billentyűs szintén elementáris energiával éltek a színpadon, de a technika/hangosítás hagyott kívánnivalót.

A svéd csapat produkciója méltó bevezetése volt az estének, csupán azok lehettek némileg csalódottabbak, akik miattuk jöttek. Egy ilyen sűrű estén mindenkire kevesebb idő jut, ez nekik csak kilenc számot jelentett.

A hátráltató tényezők ellenére számomra rövid, de pozitív élmény volt a bemutatkozásuk, biztosan fogok még találkozni velük a jövőben egy hosszabb műsoridejű koncerten.

Kiemelnék egy esetet, ami nem mindennapi a mai koncertvilágban. Egy túlfűtött rajongó rövid crowd surfing után egyszer csak a színpad közelébe került, ahol maga Mikael segítette fel a színpadra emberünket. És láss csodát, nemhogy biztonsági őrök hada vetette volna rá magát a nem várt szereplőre, helyette ölelkezés, örömködés következett. Még maga a rajongó sem hitte el, hogy ott áll szemben az énekessel és hosszú percekig senki nem támadja le, hanem szépen segítenek neki lekászálódni a színpadról.

Identical To None / Terminus (Where Death Is Most Alive) / What Only You Know / Atoma / Nothing To No One / Cathode Ray Sunshine / Hours Passed In Exile / Phantom Days / Misery’s Crown

Az est egyik főzenekara a svájci Eluveitie volt. Abszolút pozitív meglepetést hoztak, melynek eredményeként azóta is rendszeresen hallgatom őket, igaz, elsősorban csak az új kétszámos EP (’Exile Of The Gods’), valamit az ’Evocation II – Panteon’ albumuk pörgött digitálisan az elmúlt hetekben nálam.

Nem ez volt az első koncertem velük, mégis ez az alkalom hozta meg az áttörést számomra. Több alkalommal fotóztam őket, de eddig nem ragadott magával a művészetük. Az áttörést talán az hozta, hogy most nem masszaként halottam a színpadon zenélő kilenc muzsikust. A koncerthangosítás nem egyszerű feladat, de ha kilenc zenész játszik egyszerre úgy, hogy klasszikus hangszerek is vannak a mindent elnyomó dob-gitár-basszusgitár mellett, na, az igazán rémálom.

Évekkel ezelőtt, az első alkalommal az ragadt meg bennem, hogy nem tudtam mindenkit lefotózni, gyakorlatilag megszámolni sem, és hiába láttam, hogy vonós, fúvós, lant és tekerőlant is jelen van, a hangjukat nem, vagy csak elvétve hallottam. Most sem írhatom, hogy stúdióminőségben szólalt meg a zenekar, szerintem ez lehetetlen küldetés, de most legalább hallottam a klasszikus hangszereket is időnként.

Ehhez jött az érzés, hogy mennyire „egyben” van a banda. A folyamatos mosolygás, az izgalomtól átitatott koncentráció, a jó hangulat bírt rá, hogy pörögjenek a lemezek most már nálam is.

Az estet, ahogy az meg vagyon írva, a két frontszemélyiség celebrálta, Chrigel Glanzmann és Fabienne Erni. Le a kalappal mindkettejük előtt! A turné már erősen a vége felé tartott, amikor hazánkba értek, de ezt én nem érzékeltem egyikük teljesítményén sem.

Chrigel a mondhatni szokásos energiákkal, remek közönségkommunikációval és hangszeres tudásával hozta a minőséget, Fabienne pedig nemcsak a tekinteteket vonzotta magához érzéki éneklésével, de a hárfán játszott dallamai is hallhatóak voltak.

Érdemes méltatni a másik két hölgy előadását is. A zenei tudás, tehetség és a színpadi megjelenés tökéletes kombóját kaptuk. Az újonc Annie Riediger tekerőlanton játszott, egy pillanatra sem láttam megilletődést, bénító izgalmat, mintha évek óta együtt lenne a zenekarral.

A hegedűn muzsikáló zenész hölgy, Carmen Busch incselkedve volt szerves része az egyébként súlyos zenének.

Természetesnek vesszük, hogy minden zenész teszi a dolgát és remek teljesítménnyel örvendeztet meg bennünket, de itt a hangszeres tudás is kiemelkedő volt, arról nem beszélve, hogy a klasszikus hangszerek megszólaltatása sem egyszerű. Tekerőlanttal még nem próbálkoztam, de azt tudom, hogy hegedűn, dudán, fúvós hangszereken, lanton vagy hárfán nem könnyű értékelhető, tiszta hangot kicsiholni, pláne dallamot. Ehhez tehetség, elkötelezettség és rendkívüli szorgalom szükséges, ez köszön vissza utána a színpadokon a természetesnek ható játékban.

Amíg Matteo Sisti fúvós hangszereivel – egyedüliként az estén – megbújt a színpad hátsó traktusában, addig Alain Ackermann dobos, Rafael Salzmann és Jonas Wolf gitárosok és Kay Brem basszusgitáros látványosan biztosította a metálalapokat, melyre habként kerültek a klasszikus hangszerek (hárfa, hegedű, tekerőlant, lant, akusztikus gitár, furulyák és egyéb fuvós hangszerek) dallamai.

Nem volt egyszerű az aktuális zenekari tagokról pontos információt találni. Az együttes weboldala is igen érdekesen fogalmaz; szabad fordításban: az alapító Chrigel Glanzmannon kívül a „tagok jöttek-mentek, de az Eluveitie lelke, pogány szellemisége zavartalan maradt.”

Két apró momentum, ami kimaradhatott volna, az a dobszóló és Jona Wolf rövid gitárszólója, melyek ehhez az egyedi előadáshoz képest túl konvencionálisak voltak. Aki ma szólózásba kezd, nincs könnyű helyzetben, ha el akarja kerülni az unalomba fulladó perceket. A kevesebb itt is több lett volna.

Exile Of The Gods / Nil / Deathwalker / Epona / Anu / A Rose For Epona / gitárszóló / Thousandfold / Ambiramus / dobszóló / King / Breathe / The Call Of The Mountains // Aidus / Ategnatos / Inis Mona

Sok régi Amorphis-kedvelő fanyalog az új lemezekre, populárisnak tartják az utolsó 10-15 év termését, számomra viszont a kezdeti anyagaik a nehezen emészthetőek. A 12 elhangzott szerzeményből 6 az utolsó két lemezről került a mostani rövid programba, de ez számomra előnynek számított. Pont azért mentem, hogy az eddig élőben nem hallott ’Halo’ lemezről minél több terítékre kerüljön.

Egyik legkedvesebb emlékem velük kapcsolatban a 2014. március 16-i Club 202 (ex-Wigwam)-koncert, a ’Circle’ albumhoz kötődő turnéjuk. Mai napig bevillannak emlékképek abból a korszakból. Tomi Joutsen akkor még derékig érő rasztás hajával előadott szuggesztív előadása, brutál méretű mikrofonja, visszafogott közvetlenségük. Azóta számos alkalommal volt hozzájuk szerencsém, de ennek a klubkoncertnek a hangulatát nem ugrották meg azóta sem.

Ez most sem sikerült, igaz, az azóta megváltozott világ más színben tünteti fel a mai eseményeket, legyen az koncert vagy bármilyen egyéb összejövetel. Megtanultuk, hogy a holnap egyre több bizonytalan kérdőjelet hordoz, amire lehetőségünk van, azt értékelni kell.

Az Amorphis az utolsó fellépője volt ennek a hétfőnek, nem okoztak csalódást most sem. Élmény volt hallgatni a 12 számra szabott előadást. Az évtizedek vérbeli profikká, rutinos rókákká érlelték a zenészeket, és tudtam, hogy nem lesznek extra show-elemek, forgó/mozgó színpad, pirotechnika, tűzijáték, hangszeres szólók. Ez mind-mind rendszeridegen az Amorphistól.

Tehát a turnéprogram alapja, a koncert fele a két utolsó lemezről került ki, a ’Halo’-ról 4 dal, a ’Queen Of Time’-ról 2 dal szólt. Méltó indításként mindjárt az új album első két dala, a Northwards és az On The Dark Waters.

A négy új dalt tehát kettes blokkokban tették a programba, az indításként elhangzott kettő után a koncert közepén jött még kettő – a The Moon és a Seven Roads Come Together –, de a programjuk csúcspontjának én a Black Winter Dayt és a záró House Of Sleepet éreztem.

Tudjuk a felállást, gyakorlatilag a koncerteket a szuperaktív, szuggesztív Tomi viszi a hátán, míg a zenésztársak biztosítják a hibátlan zenei alapot. A vérbeli frontember most is félig extázisban tolta végig a bulit, arcát lefényképezni repkedő haja, folyamatos mozgása miatt szinte lehetetlen volt. Ahhoz 3 számnál több kellett volna!

A fények ismét szépen idomultak az Amorphis sötét zenéjéhez, ez eddig minden hazai bulijukon remek volt. Ők is alapvetően a színes ledes reflektorok fénycsíkjaival érik el az egyedi színpadképet, öröm ezeket képen megörökíteni.

Végig elöl állva a hangosítást megfelelőnek ítéltem, most nem a fejletépős hangerővel rombolás volt a cél, de a gitárok magas frekvenciái időnként áldozatul estek a mély frekvenciák uralmának. Mindezzel együtt nem gondolom, hogy a hangzásra panasz lehetett, ha figyelembe vesszük a sátor adta lehetőségeket.

Érdekes, de nem kirívó az esetük, hogy a zenésztársak kiváló hangszertudásukat távolságtartó visszafogottsággal prezentálják a színpadon, nincs agyeldobó tombolás még a legismertebb szerzemények előadása közben sem, amik pedig a közönséget rendre magukba szippantják. Tomi viszont őrült energiával tolja a dalokat, húzza magával a közönséget.

Olli-Pekka Laine basszusgitáros és Esa Holopainen alapító-gitáros ugyan időnként útra kelnek a színpadon, aktivitásukkal emelik a hangulatot, de jelentős szerencse szükséges, hogy a közönségből elcsíphető legyen egy-egy kipillantásuk, elismerő bólintásuk.

Jan Rechberger dobos és Tomi Koivusaari gitáros alapitó tagként biztosítják a tökéletes minőségű, hibamentes zenei alapot, de nem velük fogunk pacsizni az első sorból, Santeri Kallio billentyűst viszont bár helyhez köti a hangszere, de benne érzem azt az energiát, hogy ő bizony mozogna az egész előadás alatt, ha tehetné.

A zongora-billentyű betétek olyan visszatérő elemek az Amorphis zenéjében, amik ízlésem szerint kiemelik őket a tömegből, az azonnal fülbemászó dallamok gyakran indításként adják meg az alapját az adott szerzeményeknek.

Egy Amorphis-koncertélményt érdemes mindenkinek legalább egyszer megízlelnie, aki egy kis affinitást érez irányukba, mert egyedi az előadásmódjuk. Elsőre talán túl nyugodt, de ma már nem tudnám másképpen elképzelni a produkciójukat.

Ennyi pozitív gondolat után két rövid negatív dolog az est Amorphis-részéről. Ami nem volt elegendő, az a játékidő és a hozott merch pult. A játékidő nem akkora meglepetés, tudtuk, hogy a másik három zenekar mellett nem lesz kétórányi lehetőségük játszani. Az Amorphis-cuccok kínálata viszont talán a legszegényesebb volt a többi bandához, de az előző hazai fellépésekhez viszonyítva is. Hanganyagot nem láttam, ruhából talán 3-4 féle volt és az új angol nyelvű könyvük, ami említésre méltó.

Northwards / On The Dark Waters / Death Of A King / Silver Bride / Into Hiding / Wrong Direction / The Moon / Seven Roads Come Together / Black Winter Day / My Kantele // The Bee / House Of Sleep

Mondhatnánk, hogy 2022. 12. 12. csak egy hideg, fekete téli nap volt. Akik ellátogattak Csepelre a Barba Negra Red Stage sátrába, azoknak viszont egy élményekkel teli minifesztivál estéje, olyan zenekarokkal, akikért érdemes útra kelni. Csalódást nem okozott egyik fellépő sem, mindenki a kedvence műsorát keveselhette maximum. De a kedvenc zenekar elmaradt perceiért a többi banda kárpótolt mindenkit, remélem!

Szöveg és fotók: Török Tamás
Köszönet a H-Musicnak!