Az Alcatrazz tulajdonképpen egy rövid életű, azóta kultikussá vált rockcsapat volt a nyolcvanas években. Öt év alatt három nagylemezt adtak ki, de amiről mindenkinek eszébe jutnak, hogy három ikonikus zenész fordult meg az együttesben e rövid idő alatt: Graham Bonnet énekes, valamint Yngwie Malmsteen és Steve Vai gitárosok. E háromból kettő a jelenlegi lemezen is szerepel (igaz, Vai csak lélekben).
Az Alcatrazz név visszatérése már régóta esedékes. 2007-ben Bonnet egy teljesen új felállással lépett fel Alcatrazz featuring Graham Bonnet néven, miközben társai beperelték a névhasználat miatt, és ők is akartak egy saját zenekart, Bonnet nélkül. Bonnet már rég megbocsátotta ezt a vitát kollégáinak, 2016 óta a Graham Bonnet Band tagja a tehetséges billentyűs-producer Jimmy Waldo, és 2017-ben Gary Shea basszert is beszervezték egy háromnegyed órás Alcatrazz-program erejéig, melyet aztán DVD-n is kiadtak.
A végső lépést a feloszlás után 32 évvel tette meg az énekes, amikor egy Malmsteen-rajongó gitárvirtuóz, Joe Stump leigazolásával egy időben visszaváltoztatta a csapat nevét Alcatrazzra. Amikor 2020 januárjában Beth-Ami Heavenstone könnyes búcsút vett a zenekartól, már javában folytak az új lemez felvételei, így történt, hogy az utolsó pillanatban csatlakozó Gary Shea talán nem is – vagy nagyon keveset – játszik a lemezen. Mindenesetre a dalok felében a Riot V-basszer Don Van Stavern közreműködik, és ott volt kéznél a hangmérnök Andy Haller is, ha kellett („additional bass where needed”).
34 év után új lemezt kiadni nem kis próbatétel. Ez akkor is igaz, hogyha itt már folytak az előkészületek a háttérben egy ideje, azon se lennék meglepve, ha az előző Graham Bonnet Band-lemez ‘Meanwhile, Back In The Garage’ címével már erre utaltak volna. Joey Tafolla is hasonló neoklasszikus stílusban gitározott, mint Stump, és a producer is ugyanaz a Jimmy Waldo – Giles Lavery páros volt, akik jelen lemezt is készítették. Lavery a londoni tűzvészről szóló dalszöveget is jegyzi, a többi Bonnet érdeme.
Szóval visszatérve a nagy visszatérésre: nem bízták a véletlenre, egy csomó vendéggitárost hívtak meg az albumra Bonnet múltjából, vagy csak baráti köréből. Bob Kulick két dallal jelentkezik az egykori Blackthorne-időkre emlékezve. Szomorú tény, hogy valószínűleg ezek voltak az utolsó felvételei a nemrég elhunyt gitárosnak. Az I Am the King különösen jól sikerült, slágergyanús, a The Wound Is Open inkább olyan hendrixesen rainbow-s, mint mondjuk a The Shed. Mindkettőben Joe Stump viszi a prímet, Bob csak másodhegedűs szerepet vállalt, de a lényeg: mindkét dalban markánsan elkülönül a Blackthorne-íz a zömmel az első lemez neoklasszikus Malmsteen-stílusát idéző daloktól.
A másik komponista, aki két dalt is megengedhetett magának, az olasz Dario Mollo, aki elsősorban a Tony Martinnal közös The Cage projektje kapcsán vált ismertté, de Bonnettel is volt egy EZoo nevű afférja. A Something That I Am Missing és a Warth Lane is merőben eltér a ‘No Parole From Rock ‘N’ Roll’ stílusát feleleveníteni akaró neoklasszikus vonulattól. Keleties motívumok, súlyos riffek a könnyed futamok helyett, a hetvenes évekbeli Deep Purple-re, Rainbow-ra hangolják az embert. Steve Vai mintegy 60 dalt küldött a zenekarnak, ebből választották ki a Dirty Like the Cityt, mely a második lemez, a ‘Disturbing The Peace’ hangulatát is visszahozza pár perc erejéig. Stump pedig remekül hozza Vai manírjait, saját stílusától teljesen eltérően, rengeteg tremolóval játszik a dalban.
Jeff Waters az Annihilatorből teker egy hatalmasat a highway staros lüktetésű Paper Flagsben, nekem kicsit stílusidegen ide az ő játéka. Stump szólója megelőzi őt időben és minőségben egyaránt. A dal viszont igen erős Deep Purple-jegyeket mutat, elsősorban a szerző Jimmy Waldo Hammond-játékának köszönhetően. D. Kendall Jones is Waldónak hála került a képbe, együtt játszottak korábban a Waterbone-ban. A vele készült We Still Rememberről a rádióbarátabb harmadik Alcatrazz-lemez ugrik be.
A lemez többi része a Malmsteen-féle neoklasszikus vonalat hozza vissza, Bonnet nem titkolt célja volt megidézni a debütalbum hangulatát, melynek 35 éves jubileumát ünnepelték nemrég (két éven át turnéztak vele). Rögtön a címadó tételben Chris Impellitteri játszik, ő a Stand In Line érzését visszahozó dal szerzője is. Sajnos olyan gyorsan le is tudja, mint a saját lemezein. Pedig elhallgattam volna még a futamait!
A japán gitárcsoda, aki már egy másik Rainbow-énekessel, Ronnie Romeróval is csinált lemezt, meglepő módon az ír mondavilágba kalauzol. Fionn mac Cumhaill, vagy más néven Finn McCool az ír mitológia egyik legjelentősebb alakja – hatalmas vadász és harcos, később király –, de Skócia és a Man-sziget mitológiáiban is előfordul. Kicsit olyan volt, mint manapság a viccekben Chuck Norris („Bárki bármit mondott is róla, ő háromszor jobb volt annál.”) Ettől aztán valami kelta beütésű dalt vártam, mint Gary Moore-tól az Over The Hills And Far Away, de egy sima kétlábgépes neoklasszikus tekerés az egész. De ütős nóta, fogós dallammal, koncertkedvenc lehet belőle.
Közönségkedvenc lehet a Polar Bearből is, mely Bonnet önálló szerzeménye, de Don Van Stavern kemény basszusfutamai és a duplázós-galoppozós tempó olyanná teszik, amit akár egy Iron Maiden-albumon is el tudnék képzelni. Vagy épp egy Rioton, ha már Donról beszélünk. Stump pedig egy tipikus Malmsteen-ízű szólót nyom a közepébe. A „hivatalos” gitáros mindössze két szerzeménnyel jeleskedik, az egyik dal az 1666-os londoni tűzvészről szól, a másik Bonnet tetovált nagyanyjáról(!), zeneileg mindkettő remek, de eltérő stílusú, a London 1666 nyitóriffjét egy Judas Priest-lemezen is el tudnám helyezni, a tetkós nagyiról szóló dalé viszont egy magyar metálcsapat szintén tetkókról szóló dalát juttatta eszembe („Testemen a jel…”).
A lemezt záró For Tony egy Bonnet bátyjának állított emlék, aki öt évvel ezelőtt 73 évesen hunyt el és utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett. A Steve Mann által mesterségesen (értsd: szintetizátoron) előállított rézfúvósok mintha egy temetési menetet kísérnének, Bonnet dallama fájdalmas és gyönyörű, az ilyenre mondják, hogy a szívét-lelkét beleadta. Ahogy egy interjúban elmondta, egy menetben felénekelte a dalt, és ez így van jól, mert lehet, hogy többé nem is tudja megtenni, annyi fájdalmat hozott elő belőle.
Összegzés:
Hála a sok vendéggitárosnak, akik egyben dalszerzőkként is jeleskedtek, az Alcatrazz igazán változatos lemezzel tért vissza 34 év után. A 72 éves Graham Bonnetben még mindig több szufla van, mint fiatalabb kollégái némelyikében. 21. századi pályafutásának legjobb darabja ez. Csak már látnánk élőben!
Pontszám: 8,5
Megjelenés: 2020
Kiadó: Silver Lining Music
Stílus: Heavy metal
Származás: Nagy-Britannia / Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
Graham Bonnet – ének
Joe Stump – gitár
Jimmy Waldo – billentyűs hangszerek
Gary Shea – basszusgitár
Mark Benquechea – dobok
Chris Impellitteri – gitár
Nozomu Wakai – gitár
D. Kendall Jones – gitár
Bob Kulick – gitár
Dario Mollo – gitár
Jeff Waters – gitár
Don Van Stavern – basszusgitár
Andy Haller – basszusgitár
Steve Mann – rézfúvósok
Dalcímek:
- Born Innocent (feat. Chris Impellitteri & Don Van Stavern)
- Polar Bear (feat. Don Van Stavern)
- Finn McCool (feat. Nozomu Wakai & Don Van Stavern)
- We Still Remember (feat. Kendall Jones)
- London 1666 (feat. Don Van Stavern)
- Dirty Like the City (feat. Don Van Stavern)
- I Am the King (feat. Bob Kulick)
- Something That I Am Missing (feat. Dario Mollo)
- Paper Flags (feat. Jeff Waters & Don Van Stavern)
- The Wound Is Open (feat. Bob Kulick)
- Body Beautiful
- Warth Lane (feat. Dario Mollo)
- For Tony (feat. Steve Mann)
Legutóbbi hozzászólások