Graham Bonnet Band: Live In Tokyo 2017 / Alcatrazz: Parole Denied - Tokyo 2017 (DVD)

írta CsiGabiGa | 2019.08.10.

Megjelenés: 2018/2019

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: 

Stílus: hard rock

Származás: Nagy-Britannia / USA

Dalcímek

Értékelés

A minap pár Carlsberg barátom társaságában leültem, hogy végignézzem Graham Bonnet 2017-es tokiói koncertjének teljes felvételét. Ha már idén kevesebb élő koncertre jutottam el, legalább a kanapén ülve több ilyet nézek. A nevezetes Bonnet-koncert megtekintéséhez az kellett, hogy a Graham Bonnet Band vadonásúj 'Live In Tokyo 2017' kiadványa mellett beszerezzem az Alcatrazz tavalyi 'Parole Denied - Tokyo 2017' című megjelenését is. Merthogy a kettő adja ki az egy koncertet, mely épp olyan speciális volt, mint a nemrég elemzett Riot V-anyag, melynek részeként eljátszották teljes egészében a 'Thundersteel' albumot, csak a Frontiers Music rafináltan 2 részletben (magyarul: dupla áron) adagolta nekünk a csemegét.

Az Alcatrazz Graham Bonnetnek egy rövid életű, de máig meghatározó, kultikus formációja volt, melyet – a Rainbow-beli rövid tündöklése és a Michael Schenker Groupban való még rövidebb szereplése után – Gary Shea basszusgitárossal, Jan Uvena dobossal és Jimmy Waldo billentyűssel hozott össze. A stabil négyes mellett a gitárosok váltogatták egymást évről évre. 1983-ban a fiatal és szinte ismeretlen svéd Yngwie Malmsteent választották a posztra (ekkor még a hírhedt 1984-es első albuma előtt jártunk, csupán az amerikai Steeler lemezén szerepelt Ron Keel mögött), vele készült a legsikeresebb lemezük ('No Parole From Rock 'n' Roll'), nem véletlenül erre hajaz az új koncertfelvétel címe is. A második lemezt már egy – szárnyait Frank Zappa alatt próbálgató – fiatal amerikai tehetséggel, Steve Vai-jal hozták össze (ő is csak 1984-ben hozta ki első szólólemezét 'Flex-Able' címmel, hol volt még a Whitesnake vagy DLR), az ifjú titánok továbbszárnyalása után inkább egy megbízhatóbbat kerestek – és találtak – a Rick Derringer és Rod Stewart mellett is játszó Danny Johnson személyében. Épp csak az a fajta kreativitás hiányzott belőle, ami az azóta húristenné vált elődeit jellemezte, így a harmadik lemez kissé AOR-ba hajló egyszerű hard rock muzsika lett. De azért én szerettem, már bakeliten is megvolt.

Szóval ez a 2017-es „reunion” igencsak csonka egyesülés volt, főleg annak fényében, hogy Jimmy Waldo billentyűs már egyébként is tagja volt a Graham Bonnet Bandnek. Egyedül Gary Shea basszer csatlakozott hozzájuk, se Jan Uvena, se a három gitáros egyike nem volt része a produkciónak. A GBB két oszlopos tagja, Conrado Pesinato gitáros és Mark Benquechea dobos segítette ki őket.

De kezdjük az elején: a GBB egy szokásos „besztof” programmal kezdett a tokiói Tsutaya O-East (sokan talán leánykori nevén ismerik: Shibuya O-East) koncerttermében 2017. március 16-án. A szokásos Rainbow nyitás-zárás (Eyes Of The World, All Night Long) közé beékelődtek az MSG legnagyobb pillanatai (4 dal is, talán nem véletlenül, hiszen Bonnet újra Schenker mellett énekel a Michael Schenker Festben), és az új lemezről (az akkor új 'The Book'-ról) is befért 3 dal. Az 1981-es 'Line-Up' két sikerszámán (S.O.S., Night Games) és az 1988-as Impellitteri-lemez címadóján kívül még elnyomták a Russ Ballard-örökzöldet is (Since You've Been Gone). Mindig bosszankodom, mikor az eredeti – igaz, rossz helyesírással írt – cím helyett ezt használják, szerintem, ha a Rainbow-nak jó volt úgy, akkor most sem illene utólag belenyelvészkedni. És még az is lehet, hogy szándékos volt, mint az Alcatrazznál az Ohayo, Tokyo.

Conrado Pesinato gyönyörűen és élvezettel eljátszott mindent, szerintem nagyon jó gitáros, kár volt kirúgni a koncert után. Azóta két év alatt már a harmadik gitárosánál jár Bonnet, idézve a régi Alcatrazz-időket (vissza is keresztelkedtek Alcatrazzra). Mark Benquechea nem egy világmegváltó dobos, de teszi a dolgát rendesen, Jimmy Waldo ott áll hangszere mögött a színpad szélén szerényen (nem úgy, mint a 2016-os Frontiers Rock Festivalon, ahol csak a neve szerepelt). A csapat bemutatását Bonnet átengedte a nála legalább 35-40 évvel fiatalabb Beth-Ami Heavenstone-nak, akit viszont ő „my very close friend”-ként mutatott be. A koncert alatt a Sing Sing örökbecsű sorai jutottak eszembe a csajról: „megröfögtetünk ma minden nőt”, nos, az ő Fendere röfögött rendesen az egész buli alatt.

Lemezcsere (tisztára olyan érzésem volt, mint a régi bakelit korszakban, amikor a műsor felénél meg kellett fordítani a lemezt). Az Alcatrazz műsorát intróként a harmadik lemez acapella zárása nyitotta, majd ugyanerről egy régen hallott nagy kedvencem, az Ohayo, Tokyo volt a tökéletes kezdés egy tokiói koncertteremben. A színpadra az első sorok alatt besunnyogott Gary Shea, és innen már az ő interpretálásában szólt a nem kevésbé hangos basszusjáték. Még egy Witchwood szólt erről az anyagról a szett közepén, plusz három dal a Steve Vai-jal készült albumról ('Disturbing The Peace'), a műsor nagyobb részét a Malmsteen-korszak slágerei adták. És jöttek egymás után: Too Young To Die...Too Drunk To Live, Suffer Me, Jet To Jet, Hiroshima Mon Amour, végül pedig a már AOR-ba hajló Island In The Sun, ami legalább olyan jól mutatott a japán koncert végén, mint az Ohayo, Tokyo az elején. Háromnegyed óra után Shea elköszönt, mint Phil Rudd a budapesti hakniján, hogy a ráadásban visszatérhessen Beth-Ami (lemezcsere vissza), és Mark Benquechea kultikus Cozy Powell-es pörgetésével útjára bocsátották a Lost In Hollywoodot.

A Frontiers Music egységes menüvel fegyverezte fel a két DVD-t, mindkettőn ugyanolyan Dolby 5.1-es hang van, és mindkettőn van extraként egy-két promo klip (Hiroshima Mon Amour az Alcatrazzon, Love's No Friend és Witchwood a GBB-n), melyeket a soundcheck során vettek fel. Ezen felül mindkettőhöz csatolták a koncert hanganyagát audió lemezen, plusz a kiadó – érezve, hogy a háromnegyed órás kiadvány azért elég karcsú – az Alcatrazzhoz hozzácsapott még egy bónusz CD-t kiadatlan demófelvételekkel, melyek egyikén a fiatal Steve Vai játszik. A három lemez miatt ezt gazdaságosabb – és elegánsabb – volt digipakba csomagolni, ezzel szemben a GBB dupla normál műanyag tokban jelent meg, ami azért bosszantó, mert a hozzám hasonló gyűjtők esetleg szívesen tették volna a polcon egymás mellé a két összefüggő kiadványt, és az milyen jól mutatott volna, ha a másik anyag is digipak csomagolásban érkezik.

Pontszám: 8