Van az a mondás, hogy a heavy metal a Judasnál kezdődik és a Priestnél ér véget. Bár az Iron Maiden és a Metallica is nagyobb tömegeket mozgat meg manapság, mint a Judas Priest, de a zenekar valóban a heavy metal alfája és omegája. Bár a műfaj alapjait a Black Sabbath fektette le, a Judas Priest volt, aki a 70-es évek végén és a 80-as évek elején végleges formába öntötte azt. Rob Halfordot pedig nem véletlenül hívják Metal Godnak, a hangja 75 évesen is etalon. Szinte hihetetlen, hogy a mai napig a koncert csúcspontján, a főműsor végén bevállalja a Victim Of Changes és a Painkiller sikolyait, csupán a Green Manalishi maradt ki, de hogy ne maradjon hiányérzet, annak dallamait Richie Faulkner beleszőtte a No Surrender intrójába.
Már a színpadot eltakaró beköszönő molinó is zseniális volt, a Faithkeepers logó köré elhelyezték a Priest összes halfordos lemezének borítóképét. Az 50 éves jubileumra csupán halvány árnyékot vet, hogy a 2 Ripper Owens-es album mintha meg sem történt volna. Nem vártam, hogy játszanak róla, de egy ilyen kerek évfordulón, egy ilyen koncepciójú nyitóképen illett volna feltüntetni.
A csapat viszont csúcsformában, és felejthetetlen best offal kárpótolt ezért az apró müanszért. A You’ve Got Another Thing Comin’ egy ideje a koncert első harmadába került a ráadásból, de nyitószámként még nem hallottam. Pedig mekkorát ütött! ‘Screaming For Vengeance’-es pólóm méltó volt az eseményhez, mert a koncertkezdésen kívül a ráadást is ezzel a lemezzel kezdték, igaz, a Hellion-Electric Eye kettőse nem volt már meglepetés a véghajrában.
Rögtön a folytatás a Metal Gods, melyről Halford becenevét kapta, s melyben együtt menetelt a kivetítő óriásrobotjaival.
És hogy ne lankadjon a figyelem egy pillanatra sem, rögtön utána egy Breaking The Law. Máig a kedvenc Judas-koncertem az Epitaph-turné a minden lemezről legalább 1 számot koncepciójával (persze ott is csak a Halford-éráról szólt minden), de az egyetlen negatívum ott a Breaking The Law „karaoké-változata” volt, Halford gyakorlatilag az egész dal alatt a közönség felé tartotta a mikrofonját. Szerencsére most nem így történt, csak a refrént énekeltette velünk.
A koncepció megállt volna most, az 50. jubileumi turnén is, de ezúttal nem ragaszkodtak ennyire mereven ahhoz, hogy minden korszakot bemutassanak, viszont nagyon ütős, hangulatos műsort sikerült összehozni másfél órában. Ritkaságokat is elővettek, volt Desert Plains a ‘Point Of Entry’-ről és Steeler a ‘British Steel’-ről, számomra az egyetlen „üresjárat”, vagy ha úgy tetszik, megbicsaklás a tökéletes setlistben a szintén ritkán elővett Delivering The Goods volt, de lehet, ez csak az én személyes preferenciám, a Running Wildnak sokkal jobban örültem volna, ha már ennél a lemeznél maradunk, vagy a White Heat, Red Hotnak, esetleg az Exciternek az ezen az estén ignorált, bár szerintem a ‘Killing Machine’-nél klasszisokkal jobb ‘Stained Class’-ről.
Még a 2 utolsó lemezről is sikerült az igazán maradandó dalokat beültetni az időtlen klasszikusok közé, hogy aztán a végén jöjjön az elmaradhatalan Victim Of Changes és Painkiller, a ráadásban meg elektromos szemetek a Harley Davidsonra vessétek, hogy aztán együtt örüljünk az éjfél után kiteljesedő életnek.
Scott Travis dobsoundja most sem volt tökéletes, a pergő és a lábdob még viszonylag jól szólt, de a tamok irtózatos kappanhangon dübörögtek. Más panasz viszont nem lehetett a ritmusszekcióra, a 65 éves doboson nem fogtak ki a húzós ritmusok sem, és a 74 éves alapító, az egyetlen eredeti tag, Ian Hill is ott volt a szeren, és korábbi önmagához képest is sokat mozgott játék közben.
Persze a reflektorfény az énekes mellett a 2 gitároson volt, nekem kicsit fura volt, hogy felborult az az egyensúly, ami megvolt Glenn Tipton és K.K. Downing között, Andy Sneap jóval halványabb, mint Richie Faulkner, a csapat fiatal sztárgitárosa. Az ikergitároknál persze hozta a kötelezőt, és a szólók egy részét is ő játszotta, de valahogy azok nem hagytak olyan mély nyomot bennem, mint Richie játéka. A szőke gitáros nemcsak figyelemre méltóan, de látványosan is játszott, hosszú haja mintha súlytalanság állapotába került volna, mindenütt ott volt, ahol az átlagemberé nem szokott lenni.
De persze a főhős most is a hosszú szakállával joviális nagyapóra emlékeztető Rob Halford volt, aki nélkül nem is Judas a Priest. Szóval mégsem véletlenül maradt le az a két lemezborító a molinóról.
Az észak-amerikai őslakos törzseknél a faithkeeper egyfajta hagyományőrző, és ez igaz a Judas Priestre is. Őrzik a heavy metal hagyományait, lemezeik a 70-es, 80-as években meghatározóak voltak egészen a 90-es ‘Painkiller’-ig, a 90-es évek kiestek, ugye, Halford távozása és Ripper Owens beugrása miatt, de az utóbbi 20 évben újra minden a régiben, Halford a mikrofonnál, a Judas Priest pedig a tagcserék ellenére is rettenthetetlen formában.
Végül hadd jegyezzem meg, hogy a Budapest Aréna kaotikus beléptetési rendszerének köszönhetően a Jelusick-koncert jó részéről lemaradtunk. Egyszerűen nem értem, hogy a bejáratnál beolvasott QR-kód után miért kell kilométeres sort összehozni az arénán belül a küzdőtérre érkezőkből azzal, hogy a belépőt hagyományosan újra szemrevételezik, majd a lépcső tetején a kódot még egyszer beolvassák. Elég lenne az ülőhelyeket ellenőrizni szerintem, a többiek meg hadd menjenek! Ha lesurran pár ember az ülőjegyesek közül, az sem okozott volna tűzvédelmi katasztrófát, de hát szabály az szabály. De hogy jót is mondjak a végén, a Judas Priest-es repohár feledtette a bosszúságot, biztos, hogy senki sem rohant visszaváltani, nálam is odakerül a Rammstein és a Foreigner mellé a polcra.
You’ve Got Another Thing Comin’ / Metal Gods / Breaking The Law / The Ripper / The Sentinel / Desert Plains / Lightning Strike / Turbo Lover / Steeler / Delivering The Goods / Panic Attack / Victim Of Changes / No Surrender / Painkiller // The Hellion / Electric Eye / Hell Bent for Leather / Living After Midnight
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT
Videók: Linkin Thomas Records
Köszönet a Live Nationnek a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások