fbpx

Napra pontosan negyven éve jelent meg a rocktörténelem legsikeresebb albuma, az AC/DC ’Back In Black’-je, amiről nagy hiba lenne elfeledkezni. Mi nem tettünk így, és ha nem is testületileg, de megemlékeztünk a banda egyik klasszikusáról.

AC/DC Back In Black 40

A rocktörténelem legsikeresebb albumát 1980. július 25-én adták ki. Ez a banda hetedik sorlemeze, amelyet még Bon Scott énekessel közösen kezdtek el, de befejezni már nem tudták vele, mert a tragédia közbeszólt: 1980. február 19-én holtan találták, mindössze 33 éves volt.

A ’Highway To Hell’ albummal kétségtelenül befutott, és a sikerei csúcsa felé menetelő zenekar karrierje megroppanni látszott, de ők nem adták fel, a folytatás mellett döntöttek. A sorscsapásból ihletet merítve, a saját romjaikon építkezve nyitottak új fejezetet nemcsak a saját történetükben, hanem az egész újkori zenetörténelemben is. Leigazolták a brit Geordie smirglihangú frontemberét, Brian Johnsont, elvonultak a Bahamákra néhány hétre és John „Mutt” Lange producer vezényletével befejezték az albumot. Johnson is részt vett a dalszerzésben és – bár utólag bevallotta, hogy egyáltalán nem volt biztos a sikerben – egykettőre ikonikus figurája lett a rockszcénának nemcsak a hangjával, hanem rikkancssapkájával és ujjatlan farmerdzsekijével is.

Az album a gyászra és a visszatérésre utalva egyszerűségében nagyszerű fekete borítót és a ’Back In Black’ címet kapta, de a hangsúly nem a „blacken”, hanem a „backen” van. Hiába nyit a lemezen a Hells Bells harangszóval, nyoma sincs benne fájdalomnak, mert felemelő a hangulata a nyitánynak, amiből üresjárat nélküli 42 perc bontakozik ki.

1980-ban közel sem volt könnyű az új zenéket megszerezni, a méregdrága eredeti lemez csak kevesek kiváltsága volt, Szabadkára seftelni járó ismerős se akadt mindenki köreiben egy „jó kis” Jugoton-nyomásért, a nyugati rádiókat se tudta bárki fogni. Viszont Komjáthy Gyuri bácsi – jó szokásától eltérően – ezúttal alig öt hónapos késéssel leadta az anyagot ’A beat kedvelőinek’ című műsorában a Petőfi rádióban. Az egykori kölyök énem a mai napig hálás neki ezért (is), a dalcímek fordításai során elkövetett észbontó hungaro-anglicizmusain pedig ma már csak kuncogok. (Fogalmam sincs, hogy egyáltalán minek kellett a dalcímeket lefordítani?)

Lehet ezt az albumot szeretni vagy nem szeretni, lehet Brian Johnsont hasonlítgatni Bon Scotthoz, de egyvalamit nem lehet: az album színvonalát és átütő erejét elvitatni. Bár soha nem jutott a Billboard listán a negyedik helynél feljebb, mára több mint ötvenmillió példányban kelt el különböző formátumokban, 2013-ban pedig beválasztották a Grammy Hall Of Fame-be. Ide csak olyan albumok kerülnek, amelyek nagy hatást gyakoroltak a zenetörténelemre. (Dzsó)

AC/DC - Back In Black

Kölyök voltam, tizenkét éves, nyughatatlan srác, de már élénk érdeklődést tanúsítottam a rock iránt. Videoton Star Deluxe rádiósmagnómra nagyon büszkék voltunk a bátyámmal, hamar televettünk egy vagon kazettát.

Néha a Szabad-Európa Rádió Teenager partyját is hallgattuk, már amikor tiszta volt az adás. Itt jött velem szembe legelőször a Let There Be Rock és talán még a Highway To Hell, pár számot még innen-onnan rögzítettem tőlük. Aztán jött a hír, meghalt Bon Scott, de hamar megtalálták az utódját és vele az új album gyorsan kijött. El is jutott Komjáthy Gyuri bácsi műsorába, számomra ez volt az első AC/DC-album, amit az elejétől a végéig megismertem. Furcsán hangzott Brian magas, vérfagyasztó üvöltése Bon rekedtes stílusa után. Nagyon sokat pörgött a fekete Polimer kazetta a magnómban, talán meg is gyűrődött egy-két helyen. A borítót csak később láttam, amikor indiai nyomásban kapható volt a lemezboltokban, tetszett a tiszta fekete tasak a kidomborított logóval. Pedig Gyuri bácsi le is írta akkor, hogy néz ki – szokása volt a grafikákról beszélni –, mégis élménynek számított, ha a kezünkbe foghattuk teljes valójában a lemezborítót.

Ha egy zenekar elveszíti karizmatikus énekesét így vagy úgy, a legtöbb esetben beleáll a földbe. Sokan arra fogadtak, hogy ez fog történni az AC/DC-vel is. És megcsinálták a több mint csodát Brian Johnsonnal, aki akkor nem számított élvonalbeli énekesnek, minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott rockalbuma lett a ’Back In Black’. A címadó, Hells Bells, You Shook Me All Night Long – ezeket a dalokat még azok is ismerik, akik semmilyen szinten nincsenek benne a rockzenében. A You Shook Me All Night Long még a rádiók műsorába is belefér, sőt olyan mainstream popelőadók, mint Billy Joel vagy Celine Dion is felvették műsorukba.

Én Bon Scottra esküszöm, ha AC/DC-ről van szó, de a ’Visszatérés feketében’, ahogy emlegették akkoriban, szépen elfér a ’Let There Be Rock’ és a ’Highway To Hell’ társaságában. Azóta sem tudtak ilyet alkotni, pedig eltelt négy évtized. (Bigfoot)

Brian Johnson

Én már akkoriban se voltam normális, a bolondballagásra Angus Youngnak öltöztem. Egy hajhálóra ragasztottam Technokollal két, szivacsból kivágott és körömlakkal pirosra festett szarvat, úgy léggitároztam végig az utcán. Nem volt olyan látványos, mint a manapság koncerteken kapható világító szarvak, de hirtelen felindulásból így tudtam megoldani.

Sokakkal ellentétben én a miskolci Zsarnai piacon szocializálódtam, így a folyamatos csere-bere során rengeteg zenét ismertem meg, ott vettem meg a ‘Highway To Hell’ albumot is, amibe azonnal beleszerettem. Elkezdtem keresni a régebbi lemezeiket, a ’High Voltage’, a ’Dirty Deeds Done Dirt Cheap’ és a koncert, az ’If You Want Blood (You’ve Got It)’ biztosan megvolt. Ezek után bombaként robbant a hír, hogy meghalt Bon Scott, az AC/DC énekese. Most mi lesz, hogyan tovább? Egy alig bimbózó világ omlott össze máris bennem.

A Young testvérek azonban nem zuhantak magukba, és nekik sikerült az, ami sokaknak nem, a karizmatikus énekes helyére állítottak egy teljesen más stílusban éneklő új embert, Brian Johnsont, és a közönség elfogadta. Pedig korábban róla csak annyit tudtunk, hogy ő énekli a Don’t Do That, meg a Hope You Like It című számokat, amiket játszott a rádió a Geordie együttestől. Természetesen magyar fordításban, ahogy akkoriban szokás volt: Ne tedd, és Remélem, tetszik. (Naná, hogy azt a ’Hope You Like It’ című lemezt is be kellett szereznem!) Nem is értem, hogy szúrták ki ennek az angol glam rock bandának az énekesét! De bejött! Persze ehhez kellettek azok a nóták, amit a Young fivérek megírtak: a Shoot To Thrill, a Hells Bells, vagy a címadó Back In Black, meg a gigasláger You Shook Me All Night Long. És persze a ‘Highway To Hell’-t is sikerre vivő John „Mutt” Lange producer, aki még a következő ‘For Those About To Rock (We Salute You)’ lemezt is elkészítette, hogy bebiztosítsa a csapat sikerét, mielőtt különváltak útjaik. Nos, a repertoárjuk máig erre a két lemezre, meg a tíz évvel később Bruce Fairbairn felügyelete alatt készült ‘The Razors Edge’ slágereire épül a Bon Scott-korszak dalain kívül. Szóval azt hiszem, mondhatom, hogy klasszikus alkotás született. (CsiGabiGa)

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!
Megosztás