The Lazys - Tropical Hazards

A rockrajongók számára talán nem újdonság, hogy Ausztrália sorra termeli ki a jobbnál jobb zenekarokat, melyek sokszor igen gyorsan válhatnak közönségkedvencekké: így indult hódító útjára a déli féltekéről annak idején az AC/DC, évekkel később pedig egyik népszerű örököse, az Airbourne is, de az újvonalas rock’n’roll ezzel egyáltalán nem ért véget. Az utóbbi időben a The Lazys nevű formáció robbant be a kontinens gitárhősei közé, melynek 2018-as nagylemeze, a ‘Tropical Hazards’ azóta a kortárs vintage rock egyik igazi gyöngyszemének számít.

Az albumot hallgatva egy egyszerű és mégis sokoldalú stílus körvonalazódik, ami a ritmustól a hangszerelésen át a riffkezelésig és a dallamig minden összetevőt magában hordoz, ami a műfaj sajátossága. A dalok árnyalatukat tekintve széles spektrumot fednek le, és az ausztrál klasszikusokon túl a grunge, a southern-, a glam és a pop rock is megjelenik, de a dalok modora néha a garázs rockot és a punkot is felidézi, főleg a dinamika, a tempó és a szerkezeti hangsúlyok terén.

Köszönjük

Ennek az eklektikus repertoárnak köszönhetően egy sereg különböző hatást fedezhetünk fel az anyagon, amely rokon vonásokat mutat az olyan előadókkal, mint a Motörhead, a The Darkness, a The Treatment, a Thundermother, a The Flaming Sideburns, vagy a kissé feledésbe merült StoneRider és a Four Wheel Drive. A hasonló együttesek mellett a nóták helyenként a nyolcvanas és kilencvenes évek atmoszférájára is emlékeztetnek, így akár a Bon Jovi, a Guns N’ Roses, a Sum 41, a The Hellacopters, a Blackfoot vagy Kid Rock is eszünkbe juthat, ha nem is olyan erősen van jelen ez a trend az albumon.

Az ismerős technikák, a kellemes, könnyed hangzásvilág, a harmóniákban észlelhető biztonsági játék és az újrahasznosított akkordok ellenére a csapat munkáját dicséri, hogy egyedi árnyalatot tudott kölcsönözni a számoknak, így egyáltalán nem érzünk semmit hiteltelennek vagy koppintásnak.

Alapvetően az ének és a gitárok dominálnak a lemezen, ezért ritmika szempontjából nem tartogat váratlan fordulatokat a lista. A kellő lendületet viszont stabilan és magabiztosan hozza a basszus és a dob egyaránt, amíg a szokásos struktúrát sokszor kissé meg is csavarja a banda, ha az adott ötlet éppen megkívánja. A katarzisélményhez hozzájárul a dalok arányosan és okosan építkező, feszültségfokozó funkciója, mely általában egy kevésbé melodikus, de intenzív és eksztatikus refrénbe torkollik, ezeknél a váltásoknál pedig általában a stílus is eltérő tónusokat kap.

A dalszerkesztés aprólékos és mégis könnyen befogadható, mivel általában nem csupán két-három elemből állnak össze a művek. Eközben nem érezzük túl bonyolultnak vagy cifrának a zenei megoldásokat – inkább egy fülbemászó, néha lassabban áramló, néha összesűrűsödő fúziós kísérletet hallani a dalokon, aminek végeredménye egy nem egészen eredeti, ám populáris, szerethető arculat tele életerővel, tűzzel, lelkesedéssel és potenciállal.

The Lazys

Egyáltalán nem érezni, hogy futószalagon termelték volna ki a számokat, hiszen a technikai-képzettségi háttér és a profi keverés mellett az energikus, szuggesztív, lezser és olykor harcias szellem is érezhető a zenében, ami egyszerre kelti bennünk a plasztikusság és a természetesség benyomását. Kiegyensúlyozottság tekintetében a termés átlagosnak mondható, hiszen a rezidens slágerek mellett underground és középszerű szerzeményeket is találhatunk a lemezen, de a dalok által teremtett féktelen, vad és pörgős közeg összefűzi az egyes elemeket.

Ezt a láncolatot csak néha szakítja meg egy-egy líraibb vagy éppen keményebb, metalos színezetű darab, így egy teljesen letisztult, nem mindig tökéletes, mégis mintaszerű anyagot állított össze a banda, ami garantáltan megidézi a hagyományos rock’n’roll koncertek illúzióját, még ha stúdiófelvételekről is van szó.

A baráti összejöveteleket, fesztiválokat, házibulikat és az országúti motoros feelinget varázsolja elénk nosztalgikus-modern köntösben a Half Mast Blues és a Picture Thieves, melyeknek szerkezete párhuzamosan súlyos és laza, míg a vokál – ami amúgy is kiemelt szereppel bír az albumon – talán ezekben a dalokban a legerősebb. Nem véletlenül kapott videóklipet a Little Miss Crazy és a Nothing But Trouble sem: mindkét esetben változatos, csupasz és magával sodró riffek viszik előre a narratívát, amíg kreatívan rétegezték egymásra a srácok a tradicionális és formabontó motívumok egész garmadáját.

A vallomásos-szerelmes balladákat a Young Modern Lightning és a Somebody’s Daughter jelenítik meg, amelyek kissé eltávolodnak a zenekar fő csapásirányától, de ugyanúgy bennük lappang az az amerikai pop-rock attitűd, amely a banda számára elsődleges inspiráció az ausztrál hard rock eposzok zúzós karaktere mellett – ezért ugyanolyan jól áll neki, mint az éles és őrjöngő akkorddurrogtatások.

A Take Back The Town ebbe az aurába már belecsempész némi garázs rockot is, a One’s Too Many pedig nem rejti véka alá, hogy szinte kizárólag ennek a bombasztikus, lázadó dacnak a jegyében íródott. A post rock alteresebb törekvéseit a Louder Than Youth és a Can’t Kill The Truth tolmácsolja a számunkra, amelyek főként a szólók, a variálások és a kiállások terén remekelnek, de nem feledkezhetünk meg arról a retorikus-hipnotikus alaphangról sem, ami az ütemekben pulzál.

Nem nevezném korszakalkotónak vagy kötelező jellegűnek az albumot, hiszen ha nem is tekinthetők klisésnek a számok, valahol mégis apró fogaskerekek a rock’n’roll gépezetében, amelyek ha nem is feltétlenül lesznek annak meghajtói, olajozottan működnek és nagyszerűen rezonálnak mind a műfaj egészével, mind annak határterületeivel. Ennek dacára a lemez önmagában mindenképpen kiemelkedik a mezőnyből és kétségkívül érték, ami ígéretes a banda későbbi munkásságára nézve és az old school rock egyik autentikus fáklyavivőjévé avanzsálhatja az együttest.

Szerző: Ocsovai Ferenc

 

The Lazys:

Leon Harrison – ének
Matty Morris – szólógitár
Glenn Williams – basszusgitár
Liam Shearer – ritmusgitár
Andy Nielsen – dob

Nothing But Trouble / Little Miss Crazy / Picture Thieves / Half Mast Blues / Young Modern Lightning / One’s Too Many / Louder Than Youth / Somebody’s Daughter / Can’t Kill The Truth / Take Back The Town

 

Megosztás