Bő egy hét leforgása alatt már az ötödik koncertem volt a finn énekesnő önálló turnéja. Bevallom, elfogult vagyok Tarjával szemben, nálam még mindig a női énekesek etalonja. És nemcsak a hangja, hanem az egész lénye miatt. De amíg a nagy kedvenchez eljutottunk, jöttek a feketelevesek.
Az Abakas nevű, általam ismeretlen trió nem is tudom, hogy került bele ebbe a turnéba. Az általuk játszott stílus baromi messze van mindentől, ami a főszereplőhöz köthető. Picit olyan időutazós jellege volt, mintha a 60-as, 70-es évek elszállós rockkorszakából csöppentek volna ide Csepelre.
Két dolog maradt meg bennem velük kapcsolatban, az egyik, hogy az énekes-basszusgitárosnak olyasmi hangszere volt, mint anno a Beatlesben Paul McCartney-nek, a másik, hogy mintha maguknak zenéltek volna, nulla mozgás, minimális kommunikáció. A harmadik szám után dolgom volt, de hallottam a sátorból kiszűrődő zajt és nem éreztem késztetést, hogy feltépjem az ajtót és berontsak, hogy ezt nekem látnom kell.
Valami hasonlót éreztem a második fellépő, a Serpentyne alatt is. Egyszer már találkoztunk Budapesten, akkor is Tarja előtt léptek fel. Zeneileg egy fokkal fogyaszthatóbb volt, mint a norvég trió, de nem mondanám kiemelkedőnek. Maggiebeth Sand énekeső kedves, aranyos teremtés, de olyan elveszettnek tűnt a színpadon. Vékony, erőtlen hangja annyira elveszett a srácok zenéje közt, hogy komolyan mondom, megsajnáltam.
A közönség ellenben jól fogadta a dalokat, a számok végén elhangzó taps legalábbis erről árulkodott. A hangszeres szekció, Lee Willmer gitáros és a basszusgitáros Nigel Middleton mindent megtett, hogy élettel töltse meg a színpadot. Csak sajnos a jó nóták hiányoztak a repertoárból. Szerethető az egész projekt, de valahogy mégsem tudott lekötni másodszorra sem.
A színpadképpel nem kellett sokat bíbelődni az este főszereplőjénél, a Tarja-koncert nagyon puritán színpadképpel érkezett, se egy molinó, se egy látványelem. Igaz, itt a zenén, a tagokon és az előadáson volt a hangsúly.
Továbbra sem tudok megbarátkozni azzal, hogy szerintem a dalok, amiket Tarja szólóban énekel, nem olyan erősek, mint ő maga. Nem igazán jók a nóták, bár vannak bennük kiváló részek, de úgy teljes egészében nem érnek fel a zenekarhoz és hozzá.
Az újlemezes Serene volt a nyitótétel, a kivetítőn egyszerűen csak az énekeső logója látszott. Az első refrénig kellett várni a jellegzetes mozgásokra, amiket az évek alatt már megszoktunk tőle. Az ördögvillázások ilyen stílusban előadott verziójára csak ő képes, miközben folyamatosan mosolyog és integet a közönségnek. Látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál és nagyon jó a kapcsolata a zenekarral.
A dal végére még egy kis magyar szöveg is belefért, amit napközben tanult meg a szervezőktől. De nagyon aranyosan mondta, és miután hatalmas ováció volt érte a jutalom, a levegőbe csapva elmosolyodott, hogy ezt is tudja és megugrotta ezt a nehéznek tűnő feladatot.
A finn énekesnő hangja pedig még mindig lenyűgöző, az egész lénye nagyon is szerethető. Nem mellesleg kitűnő zenészek veszik körbe, a bevált recepten ne változtass elvet követve, a banda magja már nagyon régóta dolgozik együtt vele.
A másodikként érkező Demons In You mutatta meg számomra, hogy mi az, ami a legjobban áll neki. Amikor a dal úgy istenigazából beindult, akkor Tarja is teljesen megőrült, a jó értelemben véve persze. Headbangelt, táncolt, őrjöngött, ördögvillázott és felszántotta a színpadot.
A dal eredetijében az Arch Enemy pacsirtája, Alissa White-Gluz vendégszerepelt, jelen esetben – és az este hátralévő részében – Alex Scholpp gitáros volt az, aki duetteket énekelt a főhősnővel. Ahogy a kettővel később érkező dalnál is, ahol a közönség már Christian Kretschmar billentyűfutamánál hangos ovációval fogadta az Anteroom Of Deathet. Itt Tarja megint rendesen felpörgött a zúzós részekre, a nóta második felében felhangzó válaszolgatós témát énekelte együtt Alexszel.
Ami nagyon szimpatikus volt, hogyha a dal úgy kívánta, Tarja simán háttrébb húzódott és átadta a teret a zenészeknek, így tett a Diva szám második felére is, amit a srácok hoztak le az énekesnő vezetése nélkül. És ezt még megfejelték a következő Goodbye Stranger nótával, ahol a középső részbe mindenki egy kis hangszeres szólót iktatott be, szépen egymás után.
Még a csellista Max Lilja is leugrott a dobogójáról és a színpad elejére jött Alexszel duettet „ooooo”-zni, ami aztán egy kisebb fajta közönségénekeltetésbe csapott át.
Apropó, közönség. Szerintem olyan bő félház lehetett a sátorban és mindenki nagyon jól fogadta a produkciót, a számok végén hatalmas tapsvihar és éljenzés volt a jutalom, nem beszélve a „Tarja! Tarja” bekiabálásokról, amik élesen kihallatszottak a tömegből. Tarja nőből van, ennek megfelelően meglepődtem volna, ha egy szettben hozza le az egész estét, többek között az ilyen szólók és instrumentális részek kiváló alkalmat teremtettek neki az átöltözésre.
Az este legnagyobb ovációját hozó dal természetesen a Wishmaster volt. Személy szerint én azért örültem ennek a szerzeménynek, mert ez volt a második nóta, amit anno megismertem a Nightwishtől, és a banda munkásságán belül a csúcsteljesítménynek érzem. Ráadásul az anyabanda már nem nagyon játssza élőben.
Itt álljunk meg egy pillanatra és vesézzük ki picit a zenekart magát. Most lehet, hogy pár/sok Nightwish-rajongót haragítok magamra, de ez a dal ebben a felállásban jobb, mint az eredeti zenekarral. Alexről már ejtettünk szót, aki szerintem jobb hangszeres, mint Emppu. Sokoldalúbbnak és képzettebb gitárosnak gondolom.
A turnén a basszusgitáros poszton Doug Wimbish, a Living Colour basszere pengetett, aki szintén régóta társa Tarjának. Igazán jó fazon, él a színpadon. Azt gondolom, köröket ver a finn csapat új bőgősére.
Nekem Max Lilja színpadi jelenléte is szimpatikusabb, mint Troy Donockley produkciója. Alex Holzwarth dobos nem a kezdetektől tagja a csapatnak, de színvonalban, játéktudásban kivetnivalót nem találtam az ex-Rhapsody-dobos játékában.
Imádom, amit és ahogy Floor Jansen énekel, mint ahogy azt a nyári, FEZEN-es beszámolómban írtam is, és nagyon szorítok neki, remélem, hogy a rákos daganatot sikerült rendben eltávolítani szervezetéből és a kezeléseknek köszönhetően decemberben újra láthatjuk Budapesten, de a régi tarjás dalok az eredeti hanggal az igaziak. Így én is ezt a dalt, a Wishmastert élveztem legjobban az este folyamán.
Ezzel vége is lett a feldolgozásoknak, pedig simán elviseltem volna még pár Nightwish-dalt, amit az anyabanda már nem nagyon tűz műsorra. Ha már a hamarosan Pestre érkező U.D.O. bevállalt egy pár olyan turnét, ahol csak Accept-dalokat játszottak, akkor szívesen megnéznék egy Turunen-turnét is a korai Nightwish-nótákkal. Szerintem nagyon nagy sikere lenne!
A pörgős múltidéző után a koncert legmeghatóbb része következett: Tarja a közönség soraiban kiszúrt egy kislányt, akit a biztonságiak segítségével a színpadra invitált. Miközben a technikusok egy szintetizátort hoztak a színpadra, megtudtuk a szülőktől, hogy a kislány hétéves, és Zsófinak hívják.
Miután visszaengedte a kislányt, egy puszit dobott feléjük, majd beült a billentyűk mögé és a The Golden Chamber / You And I egyveleget adta elő. Lenyűgöző volt! A közönség is nagyon odavolt a produkcióért, meg is hatódott az énekesnő a fogadtatáson.
A ráadás előtti dalban megmutathattuk (volna), hogy mennyire jól képzett klasszikus énekesi hangunk van, a Victim Of Ritual közepén Tarja hangjára kellett volna válaszolnunk, de hát a fasorban sem voltunk, bár nagyon kedvesen megköszönte a próbálkozásunkat.
A ráadás dalai nálam a kedvencek között szerepelnek, az I Walk Alone-t a sebessége ellenére is kedvelem. Az estét záró tételt, az Until My Last Breath nótát is hangos ovációval fogadta a közönség, Maxot is elkapta a hév és a pörgés, körbe-körbe futott hangszere körül, az instrumentális résznél pedig az Alex-Doug-Tarja trió ritmusra ugrálása ragadt át gyorsan a közönségre is.
Zárásként jöhetett a már megszokott ölelkezés, mindenki mindenkivel, kívülállónak is látszik, hogy nagyon egyben van a csapat és kedvelik egymást. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a színpadon is tökéletes szimbiózisban élnek, együtt mozognak, összekacsintások vannak, és gyakran játszanak akár a közönségnek háttal, egy másik hangszeres felé fordulva. A meghajlás és hosszas búcsúzás után Tarja nem nagyon akart lemenni a színpadról, élvezte a megérdemelt tapsot!
Serene / Demons In You / My Little Phoenix / Anteroom Of Death / Diva / Goodbye Stranger / Silent Masquerade / Wishmaster / The Golden Chamber-You And I / Undertaker / Victim Of Ritual // Innocence / I Walk Alone / Dead Promises / Until My Last Breath
Vérprofi zenészek, akik láthatóan élvezettel játszanak, szuper hangú, kedves és alázatos énekesnő, akin szintén látszik, hogy nagyon élvezi a színpadi jelenlétet. És a szeretet, amit a közönségtől kap, teljesen megérdemelten. Jól is szólt a koncert, a fények szépen megkomponáltan adtak hozzá a zenéhez. Ez a zenekar, ezzel a hanggal, erősen megtámogatott látványvilággal bitang jó koncerteket tudna adni, ha lennének jó dalok. Sajnos azonban azokból picit deficitesen állnak szerintem. De nekem az új Nightwish-lemez sem jött be… A csapat erejét mutatja, hogy a közepes dalokat is élettel tudták megtölteni és újfent egy fantasztikus koncertet adtak.
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások