Ellenvetés kizárva, már a Halálsoron a Ragadozó!: Dirkschneider – Barba Negra, 2017. 10. 30.

írta Bigfoot | 2017.11.07.

Ígéretéhez híven Németország kedvenc metáltörpéje folytatta nosztalgikus turnéját idén is, ahol egykori zenekara, a kultikus Accept dalait idézte újra, állítólag utoljára. Azonban Udo gondolt egy merészet: a tavalyi biztos diadalmenetet jelentő, nyolcvanas évek sikerszériájának dalai helyet szinte teljesen új műsorral állt elő a második körben. A koncertek fókuszpontjába a kilencvenes évekbeli újjáalakulás három albumának – ’Objection Overruled’, ’Death Row’, ’Predator’ – dalai kerültek. Persze az előző évtized nótái sem maradtak ki, ám a záró blokkban elhangzott kötelezőkön túl olyan tételeket vettek elő, melyek nem hangzottak el tavaly. Merész húzás volt, nem sok előadó csinálja meg, hogy a tuti biztos sikert jelentő koncertprogramot felrúgja. Ám számomra nem tűnt teljesen kockázatmentesnek, hogy a jóval kevésbé ismert kilencvenes évtized három – sokak szerint – vitatott minőségű albumát ennyire hangsúlyozzák a koncerteken. Egy kicsit tartottam attól, hogy nem ragad magával a hangulat, mint tavaly márciusban, ám a koncert kezdetén már éreztem, erről szó nincs.

Mielőtt Udóék a színpadra léptek, egy nem túl kellemes háromnegyed órát kellett elviselnünk. Az osztrák Garagedays négyesfogatának osztották a nem éppen hálás előzenekar szerepet.

Nos, a négyes zenéje időnként áttéved a thrash műfajba a hagyományos metalból, valahogy se szaga, se íze nincs zenéjüknek. Nem az volt a baj, hogy a közönség nem ismerte őket, hanem nagyon erőltetett produkció szólt a színpadról. Szakadjon a víz az előadóról játék közben, de ez ne az erőlködéstől legyen, hanem a játék intenzitásától. A gyenge produkcióra rádobott egy lapáttal a pocsék hangosítás is. (Udónál már megdörrent a cucc és jól is szólt.) A műsoruk alatt körülbelül három kezet láttam a magasban, nem tartom valószínűnek, hogy rocktörténelmet csinálnak.

De vissza az est főszereplőihez! Más ez a három Accept-album, mint a nyolcvanas évek produktumai. Sokkal metalosabb a hangzás, agresszívebbek a dalok – egyesek szerint már túlzottan is – és csak egy gitár szól. Ez persze egy olyan zseniális gitárosnak, mint Wolf Hoffmann, nem okozott gondot, talán még jobban ki is jött fantasztikus hangszertudása így. Az elmúlt hét évben a Mark Tornillóval készült négy album sokkal inkább emlékeztet a harminc évvel ezelőtti Acceptre.

Nos, a setlist biztos, hogy soha nem nézett ki így a kilencvenes években. Ennyi akkori dal – szám szerint nyolc – biztosan nem hangzott el akkoriban egy bulin. A Dirkschneiderben ezúttal is két gitáros biztosította a teltebb hangzást, azonban egy személyi változás történt a zenekarban: A finn Kasperi Heikkinen négy év után odébbált, helyére egy brazil születésű muzsikus, Bill Hudson került.

Ezzel együtt megváltozott a hangzás, a hangszer-felosztás is, mert míg tavaly Andrey Smirnov elvitte a szólók legalább hetven százalékát, most Bill-lel rendesen megosztoztak rajtuk, néha nagyon ügyes kettős játékot produkáltak. Viszont a már említett klasszikus ráadás-szettben Andrey egyértelműen visszavette a vezető szerepet. Az ő sok dallammal átszőtt futamai egyébként is közelebb állnak Wolf Hoffmann játékához, Billnél inkább a technika dominál. Mindesetre jól kiegészítették egymást.

A kis Dirkschneider, Sven  jobban figyelt a show-ra, mint tavaly: fegyelmezetten, pontosan, jó kis pörgetésekkel tarkítva diktálta a ritmust a faternak, sokszor metakommunikációt folytatott a közönséggel. 2016-ban nem így tett, kissé magába fordulva gyilkolta a bőröket.

Abból a bizonyos nyolc dalból öt az 1993-as ’Objection Overruled’ albumról csendült fel, kettő a ’Death Row’-ról és csak egy szerzemény, a Hard Attack képviselte az 1996-os ’Predator’-t. Lássuk be, ez nem tartozik az Accept jó albumai közé. Személy szerint hiányoltam a ’Daeth Row’ talán legjobb szerzeményét, a Sodom & Gomorrát, kíváncsi lettem volna, Andrey és Bill hogyan oldják meg Wolf Hoffmann bődületes gitárjátékát a dalban.

Azért a főműsoridőben is akadt pár tétel a nyolcvanas évekből. Három nótát is letoltak a ’Russian Roulette’-ről. Érzésem szerint egy kicsit mostohán kezelik ezt a lemezt, hogy azt ne mondjam, alulértékelt produkció.

A közönség nagyon szereti Udót, ő pedig egy ötvenszavas angol szókinccsel kiválóan kommunikált velük. Igaz, sok esetben nem is volt szükség szavakra sem, mert a ráadás blokkjában – amiben majdnem negyven percig húzták a négy dalt – nem kellett noszogatni a tisztelt zsűrit, hogy biztosítsa a kórus részeket a Princess Of The Dawnban, a Balls To The Wallban, vagy a Metal Heartban, amikor arra kérték őket, hümmögjék Beethoven Für Elise-ét. Egyébként a Princesst és a Metal Heartot egybefűzték, az utóbbiról lehagyva az intrót.

Udo egyébként sportszerűen viselkedett a színpadon társaival, amikor hangszerszólókra került sor, mindig a háttérbe vonult, hagyta, hogy Andrey vagy Bill kibontakozzanak. A kötelező pózolásoknál Fitty Wienhold basszusgitáros is csatasorba állt, ettől eltekintve elég enerváltan játszott. De ő már huszonegy éve nyűvi a húrokat Udo oldalán.

Hősünk szerintem jó formában volt, megkaptuk vérfagyasztó hangját, mögötte pedig egy kiválóan együttműködő, profi zenészekből álló csapat dolgozott, egy feszes ritmusszekcióval karöltve. Nagy a fluktuáció a zenekarban, azonban úgy gondolom, a két gitáros kitűnő összjátékot mutatott, reméljük, így is marad. Ezúttal nem volt teljesen teltház, mint tavaly, a közönséget legnagyobb részben a régi rajongók tették ki, elvétve láttam tiniket, huszonéveseket, de azt gondolom, csakúgy, mint 2016-ban, idén is egy remek Udo – elnézést: Dirkschneider – koncertélménnyel lettünk gazdagabbak. Ugyan a koncert húsz perccel rövidebb volt, mint az előző, nekem nem maradt hiányérzetem, még a Russian Roulette-tel befejezett első rész után sem.

The Beast Inside / Aiming High / Bulletproof / Slaves To Metal / Another Second To Be / Protectors Of Terror / Fight It Back / Can't Stand The Night / Amamos La Vida / Stone Evil / Hard Attack / Love Child / Objection Overruled / X-T-C / Russian Roulette /// Princess Of The Dawn / Metal Heart / Fast As A Shark / Balls To The Wall

Szerző: Bigfoot
Képek: TT
Köszönet a LiveSoundnak!
További fotók ITT