Tarjavarius: Tarja, Stratovarius, Serpentyne – Barba Negra Music Club, 2018. 10. 28.

Tarjavarius. Mint valami dinoszaurusz neve a Jurassic Worldből, nem? Én úgy képzeltem, hogy királynői megjelenésű ragadozó, melynek szárnyai vannak, hogy felrepülhessen a Strato-szférába. És éjfekete, mint a xenomorph az Alien-filmekben. Végül is a koncert igazolta, amit vizualizáltam: Tarja királynőként tündökölt feketében, a Stratovarius pedig szárnyalt a Tolkki-slágerek szárnyán.

Ezt a nevet még április végén találtam ki, amikor a Barba Negra Track nyitónapján megvettem a jegyeket az öcséimnek, hogy Kassa után 4 évvel ismét családi közönségtalálkozót rendezzünk a Stratovarius koncertjén. A pénztáros csak lapozta oda-vissza a jegyeket, nem találta, amit kértem. „Más előadó nem volt?” – kérdezte. „Dehogynem! Tarja.” – vágtam rá. „Ja, azt  láttam.” „Jó, akkor a Tarjavariusra adjon jegyeket!”

Fél évvel a jegyvásárlás után (nem hülyeség az az elővétel, fél év alatt se kamatozik ezer forintot az a pénz) tehát újra együtt voltunk a Stratovarius koncertjén, plusz ráadásnak kaptunk még bő egy óra Tarját is, csak előbb még az angol Serpentyne műsorán kellett átesnünk. Hogy kerültek az angolok a ’Nordic Symphony’ turnéba? Öcsém azt mondta: biztos észak-angolok. De nem, maximum észak-londoniak lehetnek, mert a fővárosból származnak. A zenéjük érdekes keveréke a Nightwishnek és a Blackmore's Nightnak.

A klipeken még vörös hajú énekesnőjük a haját is szőkére festette, hogy jobban hasonlítson Candice Nightra. Persze csak messziről. Nagyon messziről.

A zenéjüket leginkább a Nightwish-light jelzővel tudnám emlegetni. A feeling megvan, csak a slágerek nélkül. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ezen az estén ennyivel kell beérnünk a Nightwishből.

Az utolsó két dalban aztán előkerült a skótduda meg a kézi dob, és a zene átment ilyen reneszánsz angol muzsikába, majd átcsapott kelta hatású rockzenébe (á la Over The Hills And Far Away, ezt is szívesebben hallottam volna Tarjától). Maggiebeth Sand még furulyázott is az egyik nótában.

Érdekes volt ez a kettőssége a koncertnek, de igazán talán akkor lenne jó, ha nem külön-külön tálalnák ezt a két műfajt, hanem egybegyúrnák. És nem ártana esetleg slágereket írni. Rövid műsoruk valamennyi dala az utolsó, 'The Serpent's Kiss' című lemezükről hangzott el.

The Dark Queen / Spirits Of The Desert / Helen Of Troy / Lammas Night / Morrighan's Jig

A Stratovarius tagjai a kék ködben úszó logójuk előtt léptek színpadra, nem sokat teketóriáztak, az Eaglehearttal rögtön tökön ragadták a közönséget és a Hunting High And Low-ig el sem engedték.

A 'Visions' lemez három dala sem okozott csalódást, a Forever Free-t jó volt újra hallani, a Black Diamond örök darab, a Paradise-t meg imádom.

Ahogy azt is, hogy a 10 perc feletti rapszódia, a Destiny ismét a műsor része. 2014-ben is csak háromszor játszották mindössze a setlist.fm adatai szerint, szerencsések voltunk, hogy ezek egyike éppen Kassa volt.

Most viszont megfejelték még azzal, hogy a 'Destiny' album balladáját, a 4000 Rainy Nightsot is a program szerves részévé tették. Ezt a dalt a 'Destiny' turnéja óta nem játszották élőben, úgyhogy a megszokott műsor mellett a hardcore rajongók is kaptak valami különlegeset.

Az 'Enigma' válogatáslemez új dala, az Oblivion alatt inkább csak a kötelességtudó figyelést fedeztem fel a nézők arcán, de aztán a Shine In The Dark alatt már visszatért az élet a kezekbe. A Kupiainen-korszakból egyébként ezeken kívül csak az Unbreakable-t játszották, a jó öreg Timo Tolkki dalaiból él még mindig a zenekar, de a jó zenét meg kell becsülni. Ez az, ami a Stratovarius koncertjét Tarja produkciója fölé emelte számomra.

A kötelező gitár-billentyű párbajt majd' minden dalban megkaptuk, Jens Johansson speciálisan kifelé fordított hangszerén brillírozott. (Ricsosz örökbecsűje jutott eszembe Johansson játékstílusáról: „Lássam a kezeket!”)

A Black Diamond alatt még Lauri Porra is beszállt a billentyűzésbe, és négykezest játszottak Jensszel, a Hunting High And Low közepén viszont saját hangszerén is megmutathatta, mit tud, volt ott virga, hangoló kulcs tekerés játék közben, gitártest rezegtetés, sörivás pengetés közben, majd a refrén dallamával felvezette a már Kotipelto által vezényelt közönségénekeltetést.

Igazából csak a Forever című – egyébként gyönyörű – balladát hagytam volna el, ha már a 4000 Rainy Nights ott volt lassúzásra és különlegesség gyanánt (2 in 1), akkor a rövidített programba nem kellett volna még egy pihentető dalt betenni. Nem voltunk mi olyan fáradtak!

Rolf Pilve tette a dolgát rendesen, nem egy Jörg Michael, de a Black Diamond végén egy rövid dobszólóban ő is megvillanthatta tehetségét.

Kotipelto hangja szárnyalt a magasaknál, érdekes módon inkább a középfekvésben hallottam néha hamisnak, úgy látszik, amit nem teli torokból énekel, azok a hangok nincsenek rendesen megtámasztva nála. De ez az apróság nem ronthatta el az örömünket.

Eagleheart / Forever Free / Oblivion / Shine In The Dark / Paradise / 4000 Rainy Nights / Black Diamond / Destiny / Forever / Unbreakable / Hunting High And Low

A co-headlining turné azt jelenti, hogy sorrendtől függetlenül mindkét fellépő főzenekarnak számít, egyenlő hangzás (nincs előzenekari kása), egyenlő játékidő. Sajnos a Serpentyne partiba vágásával ez a játékidő lecsökkent 75 percre, így gyakorlatilag fesztiválprogramot hallhattunk mindkét kiemelt előadótól.

Tarja, mint igazi díva, ötperces késéssel lépett színpadra (színházi kezdés), bár nem hiszem, hogy volt, aki az utolsó pillanatban esett volna be a koncertjére. A közel teltháznyi tömeg mindkét csapatot látni akarta a pénzéért. A roadok viszont még vagy egy percig ott ténferegtek a függöny elhúzása után is.

A pánt nélküli fekete fűzőjében és a bőrnaciban igazi vagány rocker csajként robbant színpadra az ex-Nightwish énekesnő a Demons In You-val, utolsó szólóalbuma, a 'The Shadow Self' egyik legkeményebb dalával. A lemezen Alissa White-Gluz (Arch Enemy) által énekelt hörgős témákat a gitáros vállalta fel.

A háttérben klipvetítésekkel dobták fel a műsort, bár úgyis mindenki Tarjára figyelt. Rajta kívül az elektromos csellójával az énekesnő mögött, középen feszítő Max Lilja volt a szemnek feltűnő jelenség, bár nem igazán tudom, rá mi szükség volt, mikor ott volt egy olyan profi basszusgitáros, mint Kevin Chown.

Kevin olyan név a basszus szakmában, mint Stu Hamm. Játszott számos gitáros szólólemezén (Tony MacAlpine, Paul Gilbert, Jeff Kollman, George Bellas), Mike Terrana lemezein, de a jazz-rock felé is elkalandozott, a Chad Smith's Bombastic Meatbats és a Cosmosquad tagjaként. Jó volt ilyen kaliberű zenészt élőben látni.

Alex Scholpp gitáros a kezdetektől ott volt Tarja mellett, Christian Kretschmar billentyűs csak a 'What Lies Beneath'-nél csatlakozott, de mindketten régi jó barátok. Remekül kiszolgálták főnökasszonyukat, és ha kellett, még nananáztak is neki (Falling Awake).

Legnehezebb dolga Timm Schreiner dobosnak volt, akinek Mike Terrana után kellett betöltenie az űrt. Persze látványban meg sem közelíthette excentrikus elődjét, de a témákat azért rendesen leütötte, elvégre valljuk be, nem ez volt Terrana életművének legkiemelkedőbb teljesítménye.

A Deliverance elején megint elgondolkodtam, mi a francnak az a csellós ott a színpadon, azon kívül, hogy jól mutat. Fess fiatalember, dizájnos hangszer, de amikor a samplerről bejátszott vonósnégyes intróra elkezdett tekeregni a karja, mintha ő játszaná mind a négy szólamot, csak mosolyogni tudtam, és a Princess hegedű-hercegnői jutottak eszembe, ahogy táncikálva imitálták a hangszeres tudást a playbackre.

A Calling From The Wildban volt egy hatalmas szóló blokk a háttérben vetített szép természetfilm alatt, ahol mindenki előadhatta, mit tud. Kicsit bosszantott is, mint annak idején a Lord-koncerteken, mikor egy számon belül volt az összes szóló, de aztán rájöttem: kell az időhúzás Tarjának az átöltözéshez.

Meg is jelent a Diva cirkuszi intrójára átöltözve, leginkább az Evil Queen jutott eszembe a Once Upon A Time sorozatból, ahogy belibbent, ismét feketében, de már szoknyában és fekete koronával a fején. Ezt a dal végén kihajította (először a közönséget hergelte vele, de aztán csak hátra a segédjének), és úgy folytatta a hátsó vászonra lassan csepegő vércseppek és a vörös fények közepette a Love To Hate-tel.

A meglepetés az új lemez nyitódala, az Innocence volt, melyet nem láttam a korábbi szetlistában. Ezt is a saját videoklipje kísérte. A kellemetlen meglepetés viszont számomra az I Walk Alone volt, melynek sejtelmes muzsikáját imádom, de itt akusztikusra áthangszerelt verzióban adták elő. Ez számomra agyonvágta a dal misztikus hangulatát.

A boleró-szerű alapra énekelt Victim Of Ritual nagyon különleges dal, szerencsére ezt nem variálták meg, úgyhogy teljes pompájában szárnyalhatott. A vége már sétagalopp volt – szó szerint, a csellós helyben futva húzta a talpalávalót –, az Until My Last Breath igazi közönségnóta, a végén pedig a playbackről bejátszott It's a Hit Songra (a 'The Shadow Self' rejtett nótája) még bohóckodva ugráltak is egy közöset.

Tarja végig brillírozott, mosolygott, és úgy kommunikált a közönséggel, hogy azokat kenyérre lehetett kenni. Olyan volt, mintha folyékonyan beszélne magyarul. Csak fotósunk leleményességének köszönhetően jöttem rá, hogy ez is csak színjáték. Mosolyogtató a finn fonetikussággal leírt magyar szöveg.

Összességében nekem csalódás volt Tarja fellépése, mert bár fantasztikus hangú énekesnő, és nem mindennapi jelenség is egyszerre, megy a saját feje után, mint Jorn Lande, és ezért nem lesz belőle akkora világsztár, mint amit megérdemelne. A Nightwish-slágerek teljes ignorálása az életművének legnagyobb darabjainak kukába dobásával egyenlő. A szólólemezeit erőlteti, pedig azok hullámzó teljesítményt nyújtanak a gyenge és a közepes között. Ha csak egy Sleeping Sunt bedobott volna, azzal kenterbe verte volna a teljes szólókarrierjének legnagyobb számait is, de ha már Holopainen-számot nem hajlandó énekelni, legalább a velük feldolgozott Over The Hills And Far Awayre, a Walking In Te Airre vagy a The Phantom Of The Operára ne haragudna!

A múltból élés győzedelmeskedett az alkotói szabadság kiteljesedése felett ezen az estén. Legalábbis szerintem. A Stratovarius jó volt, Tarja meg szép. De koncertre azért alapvetően a zenéért jár az ember.

Demons in You / 500 Letters / Falling Awake / Undertaker / Deliverance / Calling From The Wild / Diva / Love To Hate / Innocence / I Walk Alone / Victim of Ritual / Until My Last Breath

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
További képek ITT