Nick Cave & The Bad Seeds: Push The Sky Away

írta Edeneye | 2013.02.18.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Bad Seed Ltd.

Weblap: www.nickcaveandthebadseeds.com

Stílus: Alternative rock / country / folk

Származás: Ausztrália

 

Zenészek
Nick Cave - ének Barry Adamson - basszus, dob, zongora Thomas Wydler - dob, vokál Martyn P. Casey - basszus, vokál Conway Savage - billentyűsök, vokál Jim Sclavunos - dob, orgona, vokál Warren Ellis - zongora, loopok, mandolin
Dalcímek
1. We No Who U R 2. Wide Lovely Eyes 3. Water's Edge 4. Jubilee Street 5. Mermaids 6. We Real Cool 7. Finishing Jubilee Street 8. Higgs Boson Blues 9. Push the Sky Away
Értékelés

Azt hiszem, senkinek sem árulok el nagy titkot azzal, ha kijelentem, hogy Nick Cave zseni. A 70-es évek vége óta pályafutása töretlen: az új évezred underground színpadának meghatározó figurája, a tíznél több kiváló albummal, több mint harminc éves zenei múlttal rendelkező Nicholas Edward Cave költő, író zeneszerző és előadó és „misztikus” egy személyben. A Bad Seeds zenéjében keveredik a post-punk, a blues, a rock, a folk és a soul, kiegészülve egy jobb híján „Leonard Cohen-esnek” nevezhető balladisztikus, néhol sötéten ironikus, kegyetlen, ugyanakkor romantikus hangulattal. A legkülönbözőbb megközelítésű dalok jellemzőek rájuk, költeménynek is beillő szövegekkel: többségük Isten, a szerelem, a kárhozat és a kétségbeesés, vagy éppen az erőszakos halál témaköreit járja körül.

Van valami megragadhatatlan erő abban, ahogy a már hatvanhoz közelítő Cave hanyagul szívott cigarettával a szájában, sovány testét borító sötét öltönyben kisétál a színpadra és fájdalommal telített baritonján a tomboló közönség felé kiáltja, hogy: „Get ready for love!...", majd mögötte feldübörög a Bad Seeds hangszerkavalkádja. Ez a művészet magasabbra irányul a sekélyes szórakoztatásnál, aminek még köze van a hangok nyelvén szőtt költészethez, és amely egy kivételes személyiség szenvedését és örömét, kétségbeesését és megbékélését közvetíti felénk, hogy önkéntelenül William Blake szavai jussanak eszünkbe: „Menny és Pokol házassága..."

De lássuk, mire képes még Cave az új évezred második évtizedébe lépve. Az utóbbi években a Grinderman lecsupaszított garázs-rockjával borzolta a kedélyeket, és a hasonló felfogásban fogant ’Dig, Lazarus, Dig!!!’ című – egyébként remekül sikerült – Bad Seeds albummal tért vissza. A folytatásban azonban egyáltalán nem ezt a vonalat viszi tovább, sőt, a ’Push The Sky Away’-jel a lehető legmesszebb került az ilyen előzményektől. A ’Dig, Lazarus’-on a hangszereseké volt a főszerep, most azonban Nick háttérbe szorítja Bad Seeds-t. Ez egy sokkal introspektívebb világ: nyoma sincs a tomboló energiának és a lüktetésnek. A hangja megdöbbentően jól szól, komoly, súlyos és erőteljes, tökéletes a történetmesélésére – mintha csak egy újjászületett középkori bárd volna.

Ódon szobrokkal teli kertekben, elfeledett néma kastélyokban, vagy valahol a 19. századi Párizsban vagyunk, egy sötét és kihalt utcán, ahová kiszűrődik a lokálok zaja, ahol abszintivók, ópiumszívók, prostituáltak, dandyk és dekadens költők várják, hogy a világ elrohanjon mellettük: hogy hová, talán ők sem tudják, de már nem is tűnik mindez annyira fontosnak.   

Nekem ez a lemez tűnik (a ’Boatman’s Call’ mellett) talán a legszemélyesebb dalgyűjteményének. Nyoma sincs a szokásos agressziónak, vagy heves indulatoknak, ugyanakkor – vagy éppen ezért - a ’Push The Sky Away’ rendkívül nyomasztó lehet. Sokszor meg kell hallgatni, minden egyes alkalommal egyre inkább belemélyedve – hagyni, hogy ezek a szépséges, melankolikus, bölcs, szenvedélyes, szigorú és fájdalmas dallamok elrepítsenek valahová, mint a csendes felszín alatt vadul áramló folyó. A kilenc tételből mindegyik valahol a lassú és a középtempó határvonalán egyensúlyoz, megint tele vannak fájdalommal, sötét romantikával és lesújtó kritikával mindennel szemben, amit szerzőjük kifogásol világban (talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy igen sok mindent kifogásol…). Mindez akár patetikusan is hathatna, ha Cave nem oldaná fel egy sajátos, zsigeri iróniával, amely éppen azokon a pontokon tör át, ahol az ember nem várná.

Mivel a ’Push The Sky Away’ annyira egységes alkotás, nagyon megnehezíti az ember dolgát, ha dalokat szeretne kiemelni belőle. Nekem a sokadik hallgatás után a Waters Edge maradt meg a legjobban: a 90-es évek fordulójának Cave-jére emlékeztet, a ’Good Son’ és a ’Henry’s Dream’ című lemezek világára. Cave hangja olyan sötét, mintha valóban a koporsóból szólna, esetleg a saját temetési menetében. A másik ilyen szám a Finishing Jubilee Street: egyetlen hipnotikus, monoton akkordra épülő ballada a túlvilágról. Valószínűleg így szólalna meg Nick, miután már el is temették. 

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások