Ozzy Osbourne, Chris Ayres: Én, Ozzy
írta TShaw | 2010.09.02.
Az Ozzy Osbourne legendárium 2010-ben egy új stúdióalbum mellett az 'Én, Ozzy' című önéletrajzi könyv magyar nyelvű kiadásával is gazdagodott. Régóta várt, valódi hiánypótló kiadványról van szó, amiben a rajongók végre egészen közelről ismerkedhetnek meg a sötétség hercegével. Igaz, ami igaz, ennyire személyes hangvételű írást ritkán olvashatunk zenészektől. Az ember tényleg úgy érzi, hogy Ozzy csak neki, meghitt körülmények között meséli el a történeteit, amin aztán együtt derülhetünk, vagy sírhatunk. Van azonban néhány olyan apróság és mellékesnek tűnő tényező, ami egy kicsit megzavarja az amúgy tényleg nagyon jó összképet. Ozzy barátunk évtizedek óta egy jól működő gépezetnek a része, amit részben Ő, részben Sharon irányít, vagy próbál irányítani a körülményeknek megfelelően. Minden lépésük tudatos, semmit sem tesznek ok nélkül. Feltehetően ezt a könyvet sem véletlenül írták meg olyanra, amilyen végül lett.
Eleve, Ozzy már a könyv elején elkezdi magyarázni a bizonyítványt, miszerint ő bizony semmire sem emlékszik, pontosabban ő ÍGY emlékszik a dolgokra, a sok érdekes filmrészletet így köpte vissza az általa csak szivacsnak titulált agya. Ennek ellenére a könyvben jó néhány olyan visszaemlékezés is helyet kap, ami feltűnően pontosan és kimunkáltan lett lejegyezve. Félreértés ne essék, nem az a problémám, hogy párbeszédeket írnak le a hatvanas évek derekáról, ez nyilván az írói szabadság egyik megnyilvánulása, amire szükség is van az olvasmányosság érdekében, de valóban feltűnően sok az olyan momentum, amire az ember több mint negyven év távlatából nem biztos, hogy emlékezhet - főleg, ha Ozzy Osbourne-nak hívják az illetőt. Bár sosem voltam Sharon-ellenes, abban is biztos vagyok, hogy a könyv nem jelenhetett volna meg úgy, ha abban túlságosan rossz fényben tüntetik fel Sharon személyét és jelentőségét. Személy szerint tartom magam ahhoz, hogy a rajongók csakis kizárólag köszönettel tartozhatnak ennek az asszonynak, ám nem vagyok biztos benne, hogy a könyv tartalmában nem eszközölt néha változásokat.
Szintén érdekes momentum a Mötley Crüe-vel közös turné leírása. Érdemes az itt leírtakat összevetni Neil Strauss szintén igazán ütős könyvével, hamar rájöhetünk ugyanis, hogy a két oldal mintha tudatosan akarná a másikat vadabb, féktelenebb alak(ok)nak feltüntetni. Itt konkrétan úgy tűnik, mintha a terrorikrek lettek volna az elvetemültebbek, míg a másik könyvben Ozzy volt a megtestesült állat. Mint amikor a gyerek próbálja elhitetni a szülőkkel, hogy márpedig a szomszéd srác vitte őt bele a hülyeségbe... És persze, ha véletlenül felmerülne a ferdítés gyanúja, Ozzy egyből bedobja az "én így emlékszem rá" formulát. Mindezek ellenére azonban azt kell mondanom, hogy az 'Én, Ozzy' egy elképesztően magával ragadó könyv. Messze nincs benne annyi feszültség, mint a Mötley könyvben, de ez törvényszerű, hisz itt egyetlen elbeszélőtől ismerhetjük meg a történetet - igaz, kissé foghíjasan, mivel a kilencvenes évek történései valamiért titokban maradnak az olvasó előtt. A könyvet Ozzy mellett jegyző Chris Ayres kiváló munkát végzett, hiszen egy diszlexiás ember gondolatait vetette papírra, és feltehetően abban is nagy szerepe volt, hogy végül sikerült fogyaszthatóvá varázsolni az Ozzyból feltörő emlékeket. Irodalmi szempontból tehát kizárólag elismerés illeti a szerzőt. A történet azonban távolról sem karrierösszegző mű, mondhatni, ezzel semminek sincs vége. Az utolsó fejezetnek hagyott Zárójelentés rendkívül humorosan, egyben megdöbbentően ragadja meg Ozzy meséjének az esszenciáját, ám ahhoz, hogy egy tényszerű és alaposabb írást kapjunk, feltehetően meg kell várnunk, hogy egy rendkívül elszánt és jó irodalmi érzékkel megáldott zenekedvelő nekiessen a Black Sabbath és az Ozzy Osbourne sztori felgöngyölítésének...
Legutóbbi hozzászólások