Vissza a Jövőbe: Crüe Fest, 2008. 07. 06. Charlotte, North Caroline, Verizon Wireless Amphiteatre
írta Redneck IMI | 2008.07.12.
Számomra a sajtótájékoztatótól világos volt, hogy erről a buliról nem maradhatok le. Ráadásul sikerült egy igen jó kis albummal támogatni a turné amúgy is sikeres voltát. Igazából, én valahogy nem csipázom a fesztiválokat és itt sem történt máshogy... Ennek megfelelően későn érkeztem, de még így is sikerült elcsípnem a SIXX.A.M. uccsó számát, a Life Is Beautiful-t. Egy számból nem tudom megítélni a produkciót, de a publikum reakciójából ítélve nem lehetett rossz buli. Papa Roach Az átszerelés alatt feltérképeztem a közönséget; igen vegyes társulat jött össze. A korosztály a 12-től indult és úgy 55 felé végződött. Maga a helyszín öreg, de igen kultúrált és tiszta volt. A színpadon viharos gyorsasággal dolgoztak a road-ok, aminek a következményeként a Papa Roach el tudta kezdeni hergelni a tikkasztó hőségtől lagymatag közönséget. Bevallom, ha hallom Őket a rádióban, akkor általában egy másik adóra váltok. Itt sem sokáig, konkrétan három számig bírtam és a pólóárushoz vettem az irányt. Behatárolni sem tudtam a zenéjüket (gondolom helyettem majd megteszi valaki a hozzászólásokban) csak egy vég nélkül üvöltő énekest láttam-hallottam, akinek mellesleg a színpadi munkájára egy szavam se lehetett. Lényeg ami lényeg, a produkcióról egy emészthetetlen zenei massza maradt meg bennem. Valószínűleg bennem van a hiba, de én nem ilyen zenén nőttem fel. Mondanám, hogy bezzeg az amcsik túrtak rá, de az se lenne igaz. Buckcherry A pólóárusnál hatalmas kínálat és gyors kiszolgálás volt, úgyhogy a "Souvenir-t" hamar begyűjtöttem." Visszafelé araszolva érdekesen tapasztaltam, hogy a haditengerészet itt is toboroz fiatalokat. Sok érdeklődő nem volt. Nem tudom, hogy az amcsi road-oknak mennyi a fizetése, de megint piszok gyorsan cserélődött a színpadkép. Mint a japán száguldó vonatoknál minden a menetrend szerint. A Grammy-díjra is jelölt Buckcherry-hez már több bizalommal fordultam, még a helyemre is bementem, pedig ott a finn szaunához hasonló klíma fogadott. Annyi, de annyi jót hallottam erről a bandáról, hogy valószínű ezért csalódtam benne egy kicsit mégis. A különböző stílusok közt ugráló, vergődő társulathoz tudnám hasonlítani Őket. Volt kezdésnek egy igazi tökös kis rock n' roll, amire egy ízes baszki is kifutott a számon, aztán jött egy kis punk-os beütés, ami sose baj, ráadásul a banda ragyogóan ötvözte a rockkal. Aztán a sikernóták jöttek: Sorry, Next 2 You, Everything, és végül a Crazy Bitch, amit elég rendesen funky stílusban nyomtak. Volt pillanat, amikor azt hittem, hogy valami feka banda nyomul a deszkákon. Már csak valami fúvós cucc hiányzott. De a kis mellékzöngéket leszámítva jól teljesített a gárda, és ha nem is lettem hatalmas fan, azt már elérték, hogy legközelebb is szívesen megnézem Őket. Talán addigra megtalálják a számukra kedvező stílust is, csak ne a funky legyen! Azt azért megemlíteném, hogy az együttes üde színfoltja számomra a dobos volt. Xavier Muriel egy kiváló ütős, aki a hangszerét még ráadásul látványosan is használja. A koncert egész ideje alatt megboldogult Randy Castillo-ra emlékeztetett! Valószínű azonban, hogy mindenki a Mötley-re jött, mert amikor a színpadot még el sem hagyta a Buckcherry, és dobverőt, pengetőt osztogattak, felhangzott az est folyamán többször is hallható CRUE CRUE CRUE csordakórus. Mötley Crüe Na, itt azért jó fizetés ide, japán menetrend oda, a roadok majd egy órát âvacakoltak"a színpaddal, de megérte várni. Hatalmas fekete lepellel takarták el előlünk a látnivalót. Az igazat megvallva, pár hete arról álmodoztam, hogy az új lemez nyitó intrójára és nótájára robbannak majd be. A berobbanás az stimmelt, de szó szerint, viszont sajnos az új nóta elmaradt. A hiányérzetem azonban hamar elmúlt, mert az egyik kedvencemet kaptam a nyitányra, a Kickstart My Heart-ot. A jól ismert gitársoundra és a jól ismert riffre a fekete lepel lehullt, és fergeteges tűzijáték, még fergetegesebb lángcsóvák kíséretében a színpadon termett a Mötley Fuckin Crüe!!!!!! Ami elsőre szembe ötlött, az az irdatlan lámpaerdő volt, ami a világot jelentő deszkák felett feszült! Olyan látványt nyújtott, hogy arra a legkritikusabb rajongó is elégedetten kezd el villázni. Tommy felett egy kivetítő volt, amin különböző formációk jelentek meg. A színpad hátsó részén egy óriási felirat látszott, ami az L.A.-i dombokon meghúzódó Hollywood feliratra hajazott, csak ez itt most LOS ANGELES-re változott. Az ámulatból mire észbe kaptam, már felcsendültek a Wild Side taktusai és, ha nem volt elég a látványból, akkor itt aztán begyújtották a rakétákat. Olyan piro-showt mutattak be egy perc alatt a szám kezdő ritmusára, amit a Kedves Olvasó mostanában csak Bécsben láthatott az EB tiszteletére. A hangulat ennek megfelelően leírhatatlan volt!!! Már itt kezdődött egy olyan érzésem lenni, ami a koncert végére csúcsosodott ki. Mivel a turné csak most kezdődött, így a zenekar tagjai látható lelkesedéssel, élvezettel vetették bele magukat a show-ba. Vince és Nikki mindenkivel lepacsizott az első sorban, Mick pedig tonna számra dobálta a pengetőket. Mi tagadás, két szám után karneváli hangulat uralkodott a bulin. A Shout At The Devil-nél vettem észre, hogy Nikki-ből alig hallani valamit. Mondjuk nem volt nehéz nem észre venni, ugyanis a basszusgitáros folyamatosan perelt a technikusokkal. Az eszmecserének eredménye is lett és innentől kezdve tökéletes hangzással gördült tovább a produkció. A folytatásban az új album slágere a S.O.L.A. került terítékre. Nagyon bejött ez a nóta és élőben is ütősen szólt, bár a teltebb hangzásért elbírnék viselni még egy gitárt, de az előzenekarok énekesei színpadra érkezésével feledtettek a hiányt. Érdekes volt látni, hogy Josh ebben a pár percben többet mozgott, mint a saját műsoridejében. Igazi rock fiesta volt a színpadon, a srácok alig akartak lemenni és mi se bántuk volna, ha húzzák még egy kicsit. Az est folyamán többször előfordult, hogy a régi számokat egy szösszenetnyit megvariálták, így indult a Liwe Wire is. Sodró lendület és egy kis Tommy őrület jellemezte a nótát. A felejthető Mutherfucker of The Year-el hömpölygött tovább a műsor, ami élőben sokkal jobban bejött, mint a CD hallgatás közben. A következő show elemhez kellett Tommy, egy a kivetítővel összekötött kamera és néhány vállalkozó kedvű hölgy, és kezdetét vette a Crüe által kitalált peepshow. A kivetítőt elnézve a mai napig sem tudom eldönteni, hogy kik elvezték ezt jobban. A lányok vagy a fiúk. Kíváncsi lennék, hogy otthon a sportarénában milyen sikere lenne Tommy-nak? Don'tGo Away Mad, Same Ol' Situation két igazi gyöngyszem a régi időkből, amikben Vince gityóval segítette az általam hiányolt vastagabb hangzást. Vince a koncert egész ideje alatt remek formában volt. Mint tudjuk nem egy Pavarotti, de magához képest is tud néha meglepően alacsony értékű produkciókat produkálni, de nem ezen az estén. Öröm volt Őt látni a színpadon, mint ahogy a banda többi tagját is. Nikki, leküzdve a néha visszatérő technikai problémákat szinten kiválót nyújtott és még a közelben lakóknak a nyuggereknek (a hozzászólásokból csórtam) is jutott egy hatalmas fuck you a 11 órás csendrendelet miatt. Tommy a régi szép időket idézve állat módon és baromi látványosan hiba nélkül hozta a showt. A dobszerkója, ami igen kreatívra sikeredett, megérne egy misét. Tőle bármikor eltudok viselni egy dobszólót, de ezen a turnén nincsenek szólók. Mick-ről meg csak a legnagyobb tisztelettel tudok szólni! Az Ő egészségi állapotában ez a teljesítmény csak szuperlatívuszokban emlegethető. Mindamellett egy igazi bika gitarsound-al megáldott profi előadást láthattunk tőle sallangmentesen. A Primal Scream-nél a látványosan feljavuló Nikki bőgője úgy dörrent bele a Charlotte éjszakába, mint egy hangágyú. Szeretem ezt a nótát, jó volt élőben hallani, mint ahogy az egyik régi nagy kedvencemet is a Looks That Kill-t. Itt azért elővettem a húsz éve sutba vágott léggitáromat én is, és egy agyér pattanást kockáztatva headbangeltem végig ezt a slágert. A Girls Girls Girls előtt Vince megkért minket, hogy mindenki tartsa jó magasba a jobb kezét, majd háromra kezdjük el gázfröccsöt adni a láthatatlan Harley-inknek. Erre a hangfalakból megdörrent a jó öreg Harley hang és megint jöhettek a melltartók a színpad felé. A sztriptíz bárok himnuszára igen kellemes hangulat alakult ki az addig is igen aktív nézőseregben. Mint ahogy azt említettem itt csúcsosodott ki az az érzés, mintha a Vissza a Jövőbe filmbe repítettek volna vissza Girls turnéra. Nincsenek extrém ruhák, nincs modern színpad, mint két évvel ezelőtt (bár azzal se volt bajom) hanem egy hatalmas hair metal feeling a 80-as évek végéről. Előkerültek a bőrnacik flitteres gatyók, selyemkendők persze a mai kor követelményeinek megfelelően. Olyan érzésem volt, mintha egy élő Crüe videóklipbe lennék. Minden adva volt, amit annak idején kocsányon lógott szemmel néztünk a klipekben. Csajok, harley-k, rock n' roll, Jack Daniel's és L.A. rosszcsontjai, akik a Dr. Feelgood-al búcsúztak tőlünk. Mint, ahogy a nyitánynál, a végén is pazar tűzijáték és lángcsóvák voltak mindenhol, és vége is volt az időutazásnak, amiért nem tudok elég hálás lenni a bandának! Ilyen lehetett egy koncert annak idején fénykorukban, amit most átéltünk pár ezren. Míg ezen érzésen filóztam, addig betoltak egy âszénné tetovált" zongorát, hogy egy kis technikai malőr után (nem szólalt meg) Tommy belekezdjen a Home Sweet Home-ba, ami a ráadás egyetlen darabja volt. Az egyetlen negatívum a koncerttel kapcsolatba, hogy nagyon rövid volt. Bár az is lehet, hogy én voltam telhetetlen. Szívesen csekkoltam volna még az új lemez néhány igen jól sikerült darabját és a régiek közül is tudtam volna meg válogatni, de nem vagyok elégedetlen, nem is lehetek, mert fantasztikus estével ajándékoztak meg a fiúk. Annyira, hogy már nézem a lehetséges dátumokat, hogy még egyszer ebben az élményben legyen részem!!! Rednek Imi (virginia555) Fotók:
Rednek Imi (virginia555)
Legutóbbi hozzászólások