Utazás a ’70-es évekbe: Uriah Heep, Peter Kovary & The Royal Rebels – Barba Negra, 2020. 02. 05.

írta Dzsó | 2020.02.26.

Van egy kis bulváros kamuzás a címben, mert a remek koncert mindkét szereplője megállja a helyét a 2020-as évek számára írt zenéivel – és ez is adta a műsoruk gerincét (vagy legalábbis néhány fontos csigolyát a gerincben) –, de a Uriah Heep klasszikussá vált időszaka a ’70-es éveket jelenti, Kőváry Péter csapata pedig ebből az időszakból meríti a fő hatásait.

 

 

A nézőtér leginkább egy 50 éves monstre érettségi találkozóra hasonlított a rengeteg őszes nénivel és bácsival, de a matek stimmel: a ’70-es évek 50 évvel ezelőtt kezdődött el, ez volt a klasszikus rockzene aranykora.

Kőváry Péter jól ismert ezen a vonalon a Stoned nevű Rolling Stones-tribute bandából, illetve az electro vonalon nemzetközi szinten is sikeres Neóból, akiknek a ’Kontroll’ király filmzenéjét is köszönhetjük. Meg persze ismerünk egy DJ Kovaryt is, aki a ’70-es évek feszes discoritmusai mentén lett underground világsztár, de a történet ezen az estén inkább arról szólt, hogy a szálak egy Led Zeppelint és Black Crowest is megidéző RNR kezdeményezésbe futottak össze, ez lett a Peter Kovary & The Royal Rebels.

2016-ban kiadtak egy négyszámos EP-t (de jó is lenne ezt kézbe venni), majd 2017-ben az első (Fonogram-díjas) albumot ’Halfway Till Morning’ címmel, majd tavaly év végén a nálunk nyolcpontos ’Fly Forever’-t. Indultak a ’Dal 2017’-ben az It’s A Riot című dalukkal, turnéztak a térség több országában, felbukkantak élőben a közmédiában többször is, egy sor koncert, videoklip, már mérhető audio-video streaming médiajelenlét után elkezdtek a hazai underground rock and roll öntudat részévé válni, ez jó! Sok munka lehet ebben a közel négy évben, de megérte, mert a Uriah Heep előtt fellépni, az már jelzésértékű.

Az And The Address című dal vezette be a műsort „magnóról” a Deep Purple debütáló albumáról, ami még csak nem is a hetvenes évek, hanem 1968, de mindenképpen üzenet azzal kapcsolatban, hogy mire lehet számítani az elkövetkező 45 percben. Az intróból beúszás a nagyon Stones-os Low Down Bitchin'-be az új lemezről, és máris egy vendég a színpadon: a szaxofonos Haáz Imre – akit eddig a Keep Floyding koncertjein láttam –, logisztikailag indokoltan maradt a következő 2017-es Keepin’ Onra, abban is van egy kis virtuóz szaxis betét. Az időutazás lezárult az EP-s Forever And A Dayjel, illetve dehogyis zárult le, ezután jött csak a nagy ugrás: Hush a Deep Purple már megidézett 1968-as albumáról, ami ugyan nem a saját daluk, de ők tették naggyá és időtlenné. Kőváry Péter pedig nem egy Ian Gillan, de kéttagú vokál hátvédsorral megtámogatva a hiteles előadáshoz kétség nem férhet, előkerült a herfli is, jó helyen, jó időben, jól megszólaltatva.

Innen az új és a „fonogramos” lemez dalai kaptak két kisebb blokkot, a műsort a „dalos” It’s A Riot zárta. A „büszkék is vagyunk rá, meg nem is” felvezetésben érezhető volt némi keserűség, az eurovíziós zenei környezet nem igazán kedvez az ilyen zenéknek. Az ilyen zenék viszont kedveznek a jelenlévő közönségnek, aki kajálta ezt az őszinte „seventies revival” hozzáállást és kiállást, a basszer Tóth Zsombor simán beállhatna a Black Crowesba Chris Robinson helyére. Az az elejtett megjegyzés meg nagyon szimpatikus volt, hogy „nem is játszottunk még ennyi embernek”.

Azt kaptuk, amire számítani lehetett: ösztönös és őszinte vintage rockzenét, a nagyon szeretett zenei közhelyek laza felhasználásával.

Intro (Deep Purple: And The Address) / Low Down Bitchin' / Keepin' On / Forever And A Day / Get Wasted / Hush / Soul Driver / Until The World Ends / Fly Forever / Run For Cover / It's A Riot

A szünetben Crazy Train, Smoke On The Water, Walk This Way, Enter Sandman, mintegy jelezve a várható irányt, ha valaki véletlenül tévedt volna be a „hangversenyre”, hogy apámat idézzem. Véletlenül persze nem lehet ilyen „hangversenyre” betévedni, mert a Uriah Heep már akkor fellépett nálunk, amikor a vasfüggöny rojtjai éppen csak hogy elkezdtek foszladozni. 1982-t írtunk ekkor, két egymást követő este is megtöltötték a Kisstadiont, igaz, hogy már túl a legnagyobb sikereiken, és már a zenei agytröszt Ken Hensley nélkül, de rendkívüli népszerűségnek örvendve. Egyike volt a banda azoknak az úttörőknek, akik nemcsak Jugoton-bakeliteken, hanem élőben is betörtek a keleti blokkba, és talán lehetett némi szerepük a szabadság eszméjének hirdetésében, ami végül elvezetett napjainkig. 1982-t követően meglehetősen rapszodikusan, de nagy átlagban kétévente visszatértek, a 2010-es években pedig stabil szereplői lettek a klasszikus rockzenék hazai koncertvilágának, tavaly még a mezőkövesdi monstre falunapon is felléptek. Nekem ezekből a koncertekből egy se jutott idáig, egyetlenegyszer láttam őket a wieseni Lovely Days Festivalon 2010-ben, de ott a rövid műsoruk beleolvadt a többi világsztáréba, meg majdnem többet bámultam a bikinis csajokat, mint a színpadot, szóval maradt pótolnivaló.

Ami azt illeti, nem rendeztek meglepetésestet a műsorukkal, szinte lemásolták a mezőkövesdi és a teltházas akváriumos koncertet 2018-ból, de igazából nincs ebben semmi meglepő, mert egyrészről még mindig a ’Living The Dream’ album az aktuális, meg látjuk a rock más nagy öregjeitől is, hogy biztosra mennek. Ez a show merített az első öt albumról, meg az utolsóról, meg véletlenül becsúszott az 1982-es ’Abominog’-ról rögtön másodikként a Too Scared To Run, amit véletlenül pont ismerek, mert egy időben sokat szólt a környezetemben, de egyébként a ’80-as évek Uriah Heepjébe soha nem merültem mélyre, az valami nagyon más, mint ami előtte volt.

Ha már a második dal szóba került, akkor megemlítem az első Grazed By Heavent is, amely jó ideje stabil kezdőrúgás a Heep FC meccsein a sodró lendületével, és a basszer Davey Rimmer és Jeff Scott Soto közös szerzeménye.

Első perctől felszabadultan játszott a banda, amihez nagy löketet adott a szintén felszabadultan szórakozó közönség, ennyi szélesen mosolygó arcot ritkán látni nézőtéren, és az ilyesmi átterjed a fotósárok másik oldalára is. Bernie Shaw meg is jegyezte, hogy inkább érzi azt, hogy péntek este van, és nem szerda, hozzátette még, hogy teringettét (úgy emlékszem, ezt jelenti a fucking, hehe).

Egyébként is nagyon egyben van a Uriah Heep, a szerényen mosolygó Gandalfra emlékeztető – és mára egyetlen zenekaralapító – Mick Box mellett 34 éve a csapatban van Bernie Shaw énekes és Phil Lanzon billentyűs, a Lee Kerslake-et 2007-ben váltó Russell Gilbrook nem csak olyan elánnal játszik, mintha az életéért küzdene (el is kereszteltem ott a helyszínen China-gyilkosnak), gyakran övé a negyedik vokálszólam, ezúttal viszont hiányzott a headsetje. Davey Rimmer Trevor Bolder 2013-as halála után került a basszer posztra és már két albumon, illetve rengeteg fellépésen bizonyított. Három szó jellemezte ezen az estén a veterán bandát: vitalitás, erő, lendület, azt látom, hogy jó pár év van még ebben a zenei karrierben.

Az említett sokszólamú kórus a műsor nagyobbik felét kitevő hősidős daloknál érvényesült igazán, ez olyan jellegzetes megszólalás, ami branddé tette anno a Uriah Heepet. A vokálban persze a vezető szerep Bernie Shaw-é volt, akinek 50 éves karrier után sem kellett takarékoskodnia a hangjával, tisztán hozta a magasakat, és egyrészről szerencsés az adottságaival, másrészről meg szerencsések vagyunk, hogy letett az eredeti álmáról, hogy gitáros legyen. Egy dolog viszont nem tetszett vele kapcsolatban, hogy miért neki kell balhéznia a közelemben kamerázó idős úrral, ez nem az ő dolga. Én is hülyét kapok a koncerteken végig mobilvideózó nézőktől, de ez az eset ugyan milyen veszélyt jelenthet a banda üzleti érdekeire? Semmilyet, kár volt ezzel belerondítani a hangulatba.

Általában nem szeretem az ilyen stílusú koncerteken azt a hozzáállást, hogy mindenkinek mindenáron kell egyet szólóznia az öncélúság jegyében, leginkább a tizenkettő-egy-tucat dobszólók verik ki a biztosítékomat, de ezen a koncerten sikerült olyan villantási arányokat találni, amelyek beleillettek a képbe, köszi fiúk! Köszönet Mick Box monológjáért, amelyben visszautal a kezdetekre, hogy azóta 63 országban koncerteztek a pályafutásuk során, és köszönetet mond mindenért: „we are still here, you are here, and the music lives on”.

Lehetett volna ez a zárszó, de még ezután következett a kihagyhatatlan Gipsy-Look At Yourself-July Morning blokk, majd gitárcsere után mi más jöhetett volna, mint a Lady In Black, amelyet már a zenekarral együtt énekelt a kilóra megvett közönség. Az ilyenkor nem vehető komolyan, hogy 80 perc és vége, jött is két ráadás a korai évekből: Sunrise-Easy Livin', aztán Edward Elgar patetikus outrójára tényleg „záróra kedves vendégeink, kérjük fogyasszanak”.

Kár, hogy csak ennyi volt, de maradjunk annyiban, hogy a minőség került előtérbe a mennyiséggel szemben. Meg a ’70-es évek, az volt a programnak a nagyobbik fele. Meg Ken Hensley szerzeményei, az volt a programnak pontosan a fele. Kár, hogy már 40 éve nem tagja a bandának, ki tudja, hogyan alakultak volna a dolgok vele együtt? Tökmindegy, visszautalok Mick Boxra: „we are still here, you are here, and the music lives on”.

Grazed By Heaven / Too Scared To Run / Living The Dream / Take Away My Soul / Rainbow Demon / Rocks In The Road / Gypsy / Look At Yourself / July Morning / Lady In Black /// Sunrise / Easy Livin' / Outro (Edward Elgar: Land Of Hope & Glory)

 

Szöveg: Dzsó
Képek: Mahunka Balázs , illetve
Peter Kovary & The Royal Rebels / Lányi Kristóf
Videók: Classic Rock Forever 91 és JupiterArs
Köszönet a Livesoundnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások