Sons Of Apollo: MMXX

írta karpatisz | 2020.01.10.

Megjelenés: 2020

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.sonsofapollo.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: USA

 

Zenészek

Mike Portnoy – dob, ének, vokál
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek
Ron "Bumblefoot" Thal – gitár, vokál
Billy Sheehan – basszusgitár
Jeff Scott Soto – ének

Dalcímek

01. Goodbye Divinity
02. Wither To Black
03. Asphyxiation
04. Desolate July
05. King Of Delusion
06. Fall To Ascend
07. Resurrection Day
08. New World Today

Értékelés

Soha jobb évkezdést nem kívánhat magának a progmetal rajongó, mint egy friss Sons Of Apollo-lemez. Az elvárások igencsak magasak, hiszen a ’Pshychotic Symphony’ toronymagasra vitte fel a mércét, amikor 2017-ben debütált a Mike Portnoy és Derek Sherinian által dirigált sztáralakulat. Szűk két és fél év telt el azóta és máris itt a folytatás, nem is akármilyen!

Az új anyag munkálatait 2019 januárjában kezdte meg a zenekar háromtagú magja és az akkor elhintett morzsák – hogy mi is jön a folytatásban –, ígéretesnek tűntek. A dobos az egyik dalt a Pull Me Underhez hasonlította abból a szempontból, hogy hasonló izgalmat keltett benne, mint egykori zenekarának legnépszerűbb dala. Az ’MMXX’ első pillanataitól kezdve érezni lehetett, hogy az összhang és a szerzők közötti kapocs még erősebb, mint a bemutatkozás idején. A jellegzetes egyéni hangszínek és persze a vastag énekhang jól felismerhetővé teszi az ötfejű szörnyeteghez hasonlított zenekart. A Goodbye Divinity, mint kezdés tökéletes választás, ettől jobban nem lehet megmutatni, hogy milyen igazából a Sons Of Apollo.

Az ’MMXX’ dalai ezúttal rövidebbek lettek, de sokkal agyasabbak és komplexebbek, mint ahogy a debütáló lemezen tapasztalhattuk. Az átlag 5-7 perc körüli hosszúság nem mondható szélsőségesnek. Ettől csak a zárónóta tér el, ami önmagában majdnem 16 perces lett. A friss „dalcsokor” több oldaláról mutatja meg a zenekart, mert ez alkalommal többféle hangulatot találhatunk benne. Legyen az elborult őrült, már-már Meshuggah szinten bonyolult, vagy épp egy old-school hard rockos ízvilágú, netán egy szokásos progmetal stílusú tétel, Apolló fiait csak brillírozni hallhatjuk. Az erős riffek mellett szólók terén is kitett magáért a csapat. Derek Sheriniannek több lehetőség jutott, de Bumblefoot esetében is elmondhatjuk, hogy a duplanyakú gitárján ezúttal is varázsol. Érezhetően túlsúlyba került az ő esetében az érintő nélküli nyak, amelyen a mély, metalos témáit hozza, de a szólók esetében is itt nyújt különlegeset egy-egy csúsztatással.

A debütáló anyaghoz képest új színvilágot a Desolation July és a King Of Delusion hozott számomra. Derek fő hangszere ezúttal a zongora lett, hozzá pedig Jeff szomorkás éneke szól. Ez a szívbe markoló ballada az egyik fénypontja lett az ’MMXX’-nek. Születése kapcsán kiderült, hogy az Adrenaline Mob súlyos balesete, és David Z elvesztése inspirálta. Méltó megemlékezés a fiatalon elhunyt basszusgitárosról.

A King Of Delusionban Derek ismét zongorajátékával kápráztatja el a hallgatót. A brutális metalos téma után egy fülbemászó refrént is hallhatunk. A nagy „meglepi” azonban a középrész, ahol egy zongora-dob duettet hallhatunk. Ehhez persze mi más érkezhetne, mint egy „fretless” szóló Ron Thaltól. A billentyű és gitár párbaja után egy könnyű refrénnel pihentetjük a füleinket.

Bomba robbanásával felérő dob bevezető után hallhatjuk a Fall To Ascendet. Nem véletlen, hogy ez is önálló dalként bemutatkozhatott. A középső instrumentális rész a tökéletes példa arra – amit már említettem –, hogy ezúttal bonyolultabb dalokkal van dolgunk. A szólók, amiket Bumblefoot és Derek hoz, egyértelműen DT-s ízvilágúak, azon belül is inkább a ’Train Of Thought’ világára hajaznak. Erre a tételre igaz a mondás, hogy „Öt perc tömör gyönyör”. Az improvizatív részek eddig nem jellemezték ezt a zenekart. Most a Resurrection Dayben egy három hangszeres kérdezz-felelek zajlik. Félelmetes, hogy ezek a fiúk hogyan tudnak reagálni egy másik hangszeren bedobott gesztusra. A záró 16 perces New World Today pedig az igazi ötletbörze. Sok téma megjelenik a dalban, de az összeillesztésük kapcsán azt érzem, hogy elég élesek a váltások, nem igazán lettek jól összefésülve a különböző karakterű elemek.

A korong hallgatása közben egy érzés nem hagyott nyugodni. Néhány hallgatás után a nagy meglepetés egyre csak fogyott. Érezni, hogy bitang munkát tettek bele a srácok, de összkép tekintetében most mégis az az érzésem, hogy a ’Psychotic Symphony’ nagyobbat ütött. Lehet, a dalok jobbak voltak? Ami viszont még mindig hajt, és várom, hogy hallhassam, az a Mediabook kiadvány második CD lemeze. Már a bemutatkozó anyag esetében is fenomenális volt ez a bónusz CD. A nyers keverésű, ének nélküli változatot sokat hallgattam. Az újon elsőként a hangszeres kíséret nélküli énekkel és énekes részekkel fogom kezdeni az ismerkedést. Nagyon jó ötlet, hogy egy ilyen variáció is szülessen extrának.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások