#52: Epikus Doom Metal Szilveszter

írta Mike | 2019.12.31.

Idén kis túlzással több minőségi epikus doom metal album látott napvilágot, mint az elmúlt 10 évben. Ezt a ziccert én sem hagyhattam ki, aki él s hal ezért a szinte tetszhalottnak látszó műfajért, viszont miután ezek a bandák – talán kettő kivételével – jóformán alig-alig, de inkább semmiféle publicitást nem kapnak a hazai médiában, úgy gondolom, annyit mindenképpen megérdemelnek, hogy jól megreklámozom őket. Mind a tízet. Ez most ugyanis egy olyan Egypercesek, ahol degeszre eheted magad epikus doomból, mint karácsonykor a bejgliből. Fogyasszátok egészséggel! (Mike)

 

 

Ha az Epikus Doom Metal (így nagybetűkkel!) van terítéken, akkor természetesen a Candlemassnek minden listán bérelt helye van. (Még jó, hogy véletlenül idén lemezt adtak ki, különben nem lenne miről írnom velük kapcsolatban, haha!) És még az utoljára a ’86-os ’Epicus Doomicus Metallicus’-on éneklő Johan Längquistet is visszacsábították! Némi malíciával viszont azt kell mondanom, hogy ebbe az összeállításba csak a neve alapján passzírozható be az epikus doom műfaj atyájának tekinthető Candlemass, és nem az aktuális lemezének „zsáner-kompatibilitása” révén, a 7 évnyi hiátust követően napvilágot látott új albumon ugyanis javarészt a lomha és lendületesebb középtempó uralkodik, ennélfogva nekem bizony hiányoznak a hamisítatlan monumentális, ünnepélyes doom-kolosszusok. No, a ’The Door To Doom’ azért korántsem egy stílusidegen anyag, ám az ’Epicus…’ vagy netán a ’87-es ’Nightfall’ jellegzetes világa csak érintőlegesen mutatkozik meg – ha már újra a fedélzeten üdvözölhetjük a régi-új frontembert. És 35 esztendőnyi kitartó búslakodás után talán nem is várható el a klasszikus éra hangzásbeli megidézése, továbbvitele, számomra azonban sokkal lényegesebb, hogy e dalok nem hagynak bennem oly mély nyomot, mint ahogy azt annyira szeretném.

Pedig a jó öreg Längquist teljesítményén aztán nem múlik a dolog, ráadásul az eltelt évtizedekben szépen konzerválta a hangját (ami egészen hasonló, mint Mats Levéné), helyenként a dallamai is ülnek, nekem mégis hiányoznak a hidegrázós pillanatok; leginkább a refrének azok, amelyek ezúttal bizony nem tudnak hegyként kimagaslani, a számok jönnek-mennek egymás után, és csak nagy ritkán kapom fel a fejem egy-egy kiugró mozzanatra (például a The Omega Circle talán a legjobb). A nem túl kreatív borítókép a debütálásra kacsint vissza, a hangzás ellenben teljesen olyan, mint a főnök úr másik csapatáé, az Avatariumé: azaz kissé pszichedelikus, koszos, lebegős, hozzám ez kevésbé áll közel, de hát ez van, Leif Edling mester jó ideje ezt a széttorzított megszólalást favorizálja. Óriási csalódásról azonban szó sincs, csak hát a Candlemass esetében az ember hajlamos roppant magasra tenni az elvárásokat. Talán majd legközelebb – megint egy újabb dalos pacsirtával?


A chilei rosszarcúak kompániájának a neve egy spanyol kifejezés, amelynek jelentése „égő kápolna”, arra a helyre utal, ahol az elhunytakat eltemetik, és amelyet számtalan gyertya fénye világít be. A muzsika ennek megfelelően természetesen vészterhes, komor színezetű, jóllehet korántsem merülnek olyan gyászos mélységekbe, mint mondjuk a My Dying Bride; hivatkozási alapnak sokkal inkább a rokon Procession, a Solitude Aeturnus, a Candlemass, az orosz Scald vagy a lengyel Evangelist tekinthető. Ugyan az Úr 2006. esztendejében alakultak, de csak 2014-ben nyújtották át első soralbumukat, az igen jól sikerült ’Bravery, Truth And The Endless Darkness’-t (azelőtt egy nem kevésbé színvonalas EP nyitotta a sort még 2009-ben ’Solve et Coagula’ címmel, két tétellel 24 percben).

A Capilla Ardiente értő kezekkel nyúl a műfajhoz, itt minden hang a helyén van, a 10-13 perces eposzok egy minutumra sem tévednek az unalom erdejébe, a hangzás nem túlcsiszolt, ámde erőteljes, monumentális, a hamvaiból feltámadt Scaldban és a Processionben is érdekelt Felipe Plaza Kutzbach pedig Messiah Marcolin (ex-Candlemass) legszebb pillanatait idézve énekel hősies dallamokat fátyolos, operás stílusában. Összeállításom egyik legimpozánsabb darabja tehát a ’The Siege’, minden (epikus) doom metalt kedvelőnek kiemelten ajánlott hallgatnivaló!


Amikor júniusban először találkoztam a bostoni ötös fogat bemutatkozó EP-jével, azon nyomban elégedett mosolyt csalt pofázmányomra, és tudtam, hogy itt bizony egy új kedvencet avathatok, mi több, részese lehetek egy – remélhetőleg – kivételes zenei pályafutás megszületésének. Mert amit ezek az amerikaiak letettek a kortárs epikus doom metal egyre fényesebb és terebélyesebb asztalára, az előtt kénytelen vagyok fejet hajtani, és megemelni nem létező kalapom. A 2014 óta tevékenykedő kvintett summa cum laudéval vizsgázott a műfajból, nyilván betéve tudják a teljes Solitude Aeturnus-diszkográfiát, és ha álmukból felzavarod őket a turnébuszon, akkor is simán eldarálják neked az ’Epicus Doomicus Metallicus’ első, 12 inches bakelit-kiadásának katalógusszámát.

Olvastam néhány elmarasztaló kritikát, amelyek a kiforratlanságot emelik ki, én azonban épp az ellenkezőjét hallom. Greg Massi gitáros ráadásul korábban már letette kézjegyét az olyan nevesebb, avantgárd prog bandákban, mint a Maudlin Of The Well és a Kayo Dot, Paris Thibault énekesnő pedig a színtér egyik legjobb torka, erőteljes, szenvedélyes hangja szinte szárnyra kap a bazaltsúlyú riffek felett, noha azt elismerem, hogy témái elsőre nehezen megfoghatónak tűnnek, s dallamai nem rögzülnek oly könnyen. Négy szerzeményt kapunk bő félórában, leszámítva a mindössze 3 perces instrumentális tételt, a Concilium amúgy tekintélyt parancsoló, lassú folyású hőskölteményekben gondolkodik, amelyek még hírből sem ismerik a gyorsabb tempókat. Bárki bármit mond, a ’No Sanctuary’-vel engem kilóra megvettek. És még a borító is csodálatos!


Amikor júniusban az albumhoz afféle étvágygerjesztőnek szánt Key Of Solomon dalt meghallottam, azonmód össze is futott a számban a nyál: ezek az amerikai fickók egy olyan Orbitális Doom Himnusszal vezették fel az ősszel megjelent nagylemezt, hogy a fal adta a másikat! Maga a 6 perces dal is nagyon rendben van, az A Refrén azonban mocskosul el lett találva, nemcsak a teljes korongról magasodik ki, hanem úgy en bloc a doom-színtér fenséges kupolájába emelte a szerzeményt. Ennek fényében az egész ’The Ruins Of Fading Light’ album már-már haloványnak tűnik, pedig hát nem: jobbnál jobb számok sorjáznak, de a „Salamon Kulcsa” a sokadik hallgatást követően is a trónon feszít peckesen.

A 2013 óta aktív banda két évre rá mutatkozott be a szintén nagyszerű ’Out Of The Garden’-nel (én is akkortájt bukkantam rájuk), és e tárgyalt folytatás egy jottányit sem engedett a minőségből, így aztán a Crypt Sermon leginkább a Candlemass és a Solitude Aeturnus szerelemgyerekének nevezhető mind a hangzásukat, mind a zenei színvonalat tekintve, bár a nyúlfarknyi életművük azért még nem ér fel a két nagyágyú leggrandiózusabb alkotásaihoz. (A nyitottabb rajongók figyelmébe ajánlom még a két éve kiadott Mayhem-átiratukat, az alaposan bedoomosított De Mysteriis Doom Sathanast is!)


Igencsak meglepett ez a fiatal német banda, ugyanis mindössze két éve alakultak, ennek ellenére a bemutatkozó EP-jük három dala egy tökéletesen érett, kiforrott karakterrel, stílussal rendelkező csapatot mutat. Arról nem beszélve, hogy mindenféle lemezkiadós támogatás nélkül, „saját kézben” jelentették meg, és nyoma sincs a kezdeti útkeresés amatőr bájának, bukdácsoló esetlenségének, mi több, az anyag masszív, élő-lélegző hangzása is nagyon rendben van, bizony élvezet hallgatni!

Maren Lemke kisasszony énekét pedig pláne élvezettel hallgatom, már-már a fiatalkori Anneke van Giersbergent látom magam előtt, ami nem is csoda, mert a hasonlóság nem csupán a hajlításokban, hangszínben merül ki, hanem időnként a zenei alap is a ’Mandylion’-korszakos The Gatheringre hajaz, ám a Flame, Dear Flame messzebbre kalandozik a zsánerben, hiszen a Candlemass-féle epikus vonallal sokkal inkább rokonságot mutat – főképp a Leif Edling-szerű riffelést tekintve. Némi viking metalos Bathory-hatást is felfedezni vélek a muzsikában, noha Maren sokkalta szebben énekel, mint Quorthon mester annak idején bármikor, így aztán az Avatarium-rajongók is bátran próbálkozhatnak velük. És miután az epikus doom műfajban nem túl gyakori a női jelenlét, úgy én is lelkesebb vagyok, amikor a németekhez hasonló gyöngyszemre bukkanok. Nem is szaporítom tovább a szót, a különös nevű Flame, Dear Flame kétségkívül az év egyik legnagyszerűbb bemutatkozása, remegve várom az első teljes nagylemezt!


Nem, a Fvneral Fvkk név egyáltalán nem egy bestiális raw black metal hordát takar, ugyanúgy hívhatnák magukat akár Basilica Bacchanaliának is. A borítón pedig nem Batman van. „Epic Pastoral Doom Metal” – szól a tréfás öndefiniálás, de hát a retardált névválasztás után én már semmin sem lepődöm meg. Holott e bemutatkozó nagylemez központi témája minden, csak nem tréfadolog: a dalszövegek az egyház sötét oldalára kívánnak rávilágítani, azon bűnös ténykedésekre, amelyek a szexuális zaklatásokon alapulnak.

A 2015-ben alakult hamburgi székhelyű banda két éve egy remek, háromtételes EP-vel helyezte fel magát a metalzene térképére, és sötét „katekizmusuk” kellőképp impozáns szerzeményekben ölt testet ezen a szeptember 27-én megjelent debütáláson is. Legfőbb hatásuknak pedig a Solitude Aeturnust nevezik meg, ám még nyugodtan idevehetjük a tavalyi év talán legjobb doom lemezével színre lépő Dauthát meg a Below-t is. E műfaj bizony megköveteli a minőségi éneklést, és a németeknek e tekintetben sem kell szégyenkezniük: Cantor kifejező baritonja a liturgikus énekekre hajaz, s mindez szintén a zenekari koncepciót erősíti. Annyi kritikával azért élnék, hogy az igazán kiugró, emlékezetes refrénekkel adósok maradtak nekünk, ettől függetlenül a ’Carnal Confessions’ egy több mint tisztességes bemutatkozás; kíváncsi vagyok hát, mit hoz a jövő a Fvneral Fvkk számára.


Utoljára öt évvel ezelőtt adott ki stúdióalbumot az egyik legkiválóbb epikus doom brigád, akkor jól meg is dicsértem a ’The Calm Hunter’-t az évértékelőben. Nem szokták elsietni a dolgot (nem úgy, mint a tagok másik bandája, a viking metalos Ereb Altor, akik véleményem szerint kezdenek kifogyni az ötletekből a kétévenkénti lemezkiadással), és mindig minőségi zenével rukkolnak elő az aktuális anyagukon. Így a ’Dystopia’ is egy tisztességes dalcsokor, jóllehet ezúttal nem sikerült annyi emlékezetes témát faragniuk, mint akár az előző két alkalommal; a markáns stílusuk tulajdonképpen nem változott, a hangzás is rendben van, de többszöri meghallgatás után sem marad meg annyi kiemelkedő részlet, ahogy az lenni szokott az esetükben, végeredményben tehát meglehetősen homogén album született a svédek műhelyében.

Megijedni azonban nem kell, most is kapunk emelkedett, hősies éneket, kiváló dalokat, mint például a fenségesen hömpölygő Beyond The Horizon vagy a korong tán legpompásabb refrénjével büszkélkedhető Written In The Sand – ilyen szépségekért más zenészek a fél veséjüket odaadnák.


A lengyel Monasteriummal csupán pár hónapja ismerkedtem meg a május 6-án piacra dobott második lemezük kapcsán, noha az első életjeleket már három évvel ezelőtt adták a debütáló albumukkal, amely szimplán a nevüket viseli. Érdekességképpen: egynémely tagjuk a szintén epikus doomban jeleskedő Evangelistben is érdekelt, furcsa módon teljes anonimitásba burkolózva, ők már a harmadik anyagnál járnak; a ’Deus Vult’-ot 2018 decemberében jelentették meg – amúgy érdemes egy próbát tenni velük is, hiszen hasonló minőségben alkotnak. Visszatérve a Monasteriumra: a csapat alapítóköveit 2014-ben fektették le, a muzsika pedig éppen olyan, amelyet hithű Candlemass-rajongóktól várni lehet, tehát lomhán hömpölygő vagy épp középtempóban menetelő dalok, emelkedett megfogalmazás, heroikus énektémák, spirituális, mitológiai, történelmi, fantasy szövegvilág és minden egyéb, ami e műfaj sajátja.

Mondhatjuk, hogy semmi újat nem tesznek hozzá az epikus doom metal zsáneréhez, ám miután jelenleg is csupán néhány banda képviseli ezt a fajta zenei világot, úgy önmagában is unikumnak számít, amikor nagy ritkán effélébe botlik az underground legalsó katakombáiban bolyongó ínyenc fanatikus. A polák urak nem fogalmaznak oly terjedelmesen, mint például a szintén itt tárgyalt Capilla Ardiente, ők megelégednek azzal, hogy mondanivalójukat átlagosan 6 percbe sűrítsék bele. A korong talán legjobbja, a záró The Last Templar egyenesen 8 percben hirdeti az igét, és egy akkora Doom Himnusz, hogy ihaj (a katedrális-méretű refrén pedig fuckin’ epic!), ráadásul itt Michał Strzelecki mellett a máltai Forsaken énekese, Leo Stivala is szerepet kap, egyszóval minden adott a mennybemenetelhez! Egyébiránt Strzelecki is természetesen Messiah Marcolin jellegzetesen áriázós énekstílusát szívta be anyatej helyett annak idején, és mondanom sem kell, kiválóan teljesít, bár dallamai azért nem mindig annyira markánsak, hogy már elsőre vele együtt dúdolod őket. Oda se neki, a ’Church Of Bones’ ettől függetlenül egy fölöttébb szórakoztató, hangulatos, karakteres album, jár érte a dicséret!


Az Old Night egy igazi metalnagyhatalom szülötte – a horvátországi Rijekából származnak. Ha megölsz, akkor sem tudok most egyetlen árva bandát sem mondani a szomszédoktól, jóllehet az Encyclopaedia Metallum 452 darabot számlál… Mindenesetre ha eddig nem is, innentől fogva a Vén Éjszakára érdemes lesz odafigyelni, mert igencsak kellemetes a fülnek, amit ebben a 44 percben összemuzsikálnak nekünk. A 2015-ben alapított csapat tarsolyában van már egy lemez két évvel korábbról, ahhoz azonban még nem volt szerencsém, a folytatás viszont eljutott hozzám, köszönhetően a világháló kénköves bugyrainak.

Az ’A Fracture In The Human Soul’-lal már az első percekben jó haverok lettünk: egész egyszerűen odavagyok a síró-rívó gitárharmóniákért, a lassan csordogáló melódiákért, a szinte már depresszív, ámde mégis szárnyaló énekdallamokért… Itt mindezt megkapom, ráadásul csúcsminőségben, s bevallom, legfőképp Matej Hanžek elégikus hangja és roppant emlékezetes témái azok, amelyek igazán a bőröm alá kúsznak: azt kell, hogy mondjam, nagyon szépen énekel a 25 éves srác. Az Old Night zenéjében egyébként nem a műfajra oly jellemző hősiességen van a hangsúly, hiszen bőséggel ott lapul a gótikus-romantikus doom metal megkapó melankóliája is, ám az egész mégis annyira epic, hogy bőven ide kívánkoznak. Hazánkban a kutya nem ismeri őket, engem azonban lenyűgöztek a horvát urak.


Érdekes, hogy az ebben az összeállításban szereplő bandák zöme éppen a kétezer-tízes évek elején alakult; talán van mindennek egy – nyilván részben belemagyarázott – misztikus vonzata, miszerint azon időszak kedvező csillagzata alatt állt össze egy maroknyi kreatív társaság, akik a heavy/doom metalt az epikus oldaláról közelítik meg. Így tett a kanadai Smoulder is, akik 2013-ban jöttek össze, hogy szarrá keressék magukat ezzel a barbár-romantikus fémzenével. Mert hát a „sword and sorcery metal”-nak mi is a lényege? „Smoulder play a triumphant hybrid of epic power doom and traditional metal in the tradition of Tales Of Medusa, Gates Of Slumber, and Solitude Aeturnus. Fantastical heroes yielding mystic swords and arcane sorcery await...” Ezt én sem tudnám szebben megfogalmazni.

A csúnya, szőrös férfiemberek mellett találjuk Sarah Ann énekesnőt (rockújságírót, vloggert), az ő kissé pallérozatlan, nyers hangja remekül passzol ehhez karcosabb muzsikához. A Smoulder tehát egy cseppet ki is lóg ebből a mostani rovatba zsúfolt illusztris társaságból, ők ugyanis nem csupán a vegytiszta doom mellett tették le a garast: e tavasszal kiadott bemutatkozás dalaiban ugyanúgy ott rejlik a ’80-as évek hősies metalja (Manowar, Manilla Road, Brocas Helm, Cirith Ungol), mint az epikus doom nagyjainak fennköltsége. A Bastard Steel speed metalja és Helloween-hatású refrénje nem túl gyakori vendég ebben a műfajban, nekik mégis veszettül jól áll ez a stílusmix. Persze vannak itt komótosan cammogó, klasszikus doom-himnuszok is: míg a The Sword Woman a lényegre törő, egyenesebb vonalat képviseli, addig a 9 perces Black God’s Kiss egy sokrétűbb, nagylélegzetű monolit, az album egyik csúcspontja. A ’Times Of Obscene…’ (sajnos) csak 37 perces – elhallgatnám még egy darabig, na –, így aztán senkinek sem üli majd meg a gyomrát, de azt azért remélem, hogy legközelebb némileg több dallal és/vagy játékidővel örvendeztetnek meg. Ha pedig ragaszkodnak a rövid lemezhosszhoz, akkor adjanak ki új anyagot egy-két éves gyakorisággal, miként a dicső ’80-as években – ha már úgyis ennyire szeretik a nosztalgiázást.

Szerkesztette: CsiGabiGa

Legutóbbi hozzászólások