A jófejség magasiskolája: Foo Fighters – Sziget Fesztivál, Hajógyári sziget, 2019. 08. 13.

írta savafan | 2019.08.22.

Sok év kihagyás után mentem ki újra a Sziget Fesztiválra, mert kíváncsi voltam, hogy a több „leg”-gel érkező Foo Fighters mit tud egy fesztiválon. Az arénás bulijukon nem voltam, így összehasonlítási alapom nincs, de nagyrészt kedvelem, amit csinálnak, ezért is érdekelt, mit tudnak kezdeni itt és ennyi emberrel. Ami persze nekik nem meglepő, mivel mára eljutottunk oda, hogy a világ nagy fesztiváljain is headliner fellépők, amit – látva a koncertet – részben megértek.

 

 

Már kora délután kimentem, hogy picit körbenézzek a szigeten, mi változott az utóbbi években, és vannak nekem nagyon is tetsző változások, viszont az volt az érzésem, mintha ez egy kaja- és piafesztivál lenne, kiegészítő koncertekkel és kulturális programokkal. Alig találtam meg a kisebb színpadokat a rengeteg street-food stand között, de ez legyen az én bajom és ez a beszámoló nem erről szól, hanem arról a zenekarról, akik az előttük fellépő Twenty One Pilots zenekarral együtt annyiba kerültek, mint 2016-ban a teljes nagyszínpad programja.

Metalkoncerthez szokott fülemnek és szememnek furcsa volt, hogy bármiféle intró nélkül egyszer csak besétált a zenekar és belekezdtek a műsorukba. Mondjuk a kezdés elég ütősre sikeredett, mert az nem megszokott, hogy egy banda három gigaslágerét rögtön az elején elnyomja. Persze egyik szám sem a megszokott hosszúságban került előadásra, és így mindjárt választ is kaptunk arra, hogy miért ez a buli lesz a sziget történetében a leghosszabb olyan koncert, ahol egy zenekar lép fel. (A különböző tematikus napokat nem venném ide.) Igaz volt szinte az egész estére, hogy minden szám 2-5 perccel hosszabb volt, mint az eredeti verzió. Minden egyes dalnál olyan érzésem támadt, mintha a banda letudta volna a számok kötelező részét és utána pedig saját maguk és a közönség szórakoztatására jammeltek volna egy nagyot, aminek persze nagyrészt Dave Grohl főnök volt a központi figurája.

Ez így történt amúgy az egész bulin, mondanám, hogy majdnem one-man-show volt az egész este, de számomra néha az sokkal érdekesebb volt, amit Taylor Hawkins dobos művelt. Dave hangja amúgy olyan rekedtesen kiabálós volt, lemezen valahogy tisztábban énekel, legalábbis én így éreztem. Viszont bitang jól szóltak, pedig akadt hangszer és mikrofon a színpadon elég. A három gitáros, basszeros, szintis, dobos hatos mellé pár szám erejéig becsatlakozott egy háromtagú női vokálszekció, ahol Dave lánya, Violet is énekelt. (Nirvana pólóban!) A papán látszott a bemutatáskor a meghatódottság, és a 13 éves lány sem bírta érzelemmentesen, a kivetítőn látszott, hogy elpityeredett.

A néha felerősödő szél egy picit vitte a hangot, de még akkor is bőven a megszokott átlag felett szólt a motyó. A bivalyerős kezdés után azért picit visszavettek a tempóból és több közepes tempójú, illetve lassú szám került a programba. Bevallom, a pörgősebb tételeket jobban élveztem, számomra így eléggé hullámzó volt a koncert hangulata. Persze ennyit jammelni csak akkor lehet, ha olyan társak állnak melletted a deszkákon, mint a Foo Fighters jelenlegi tagsága, akik kisebb megszakítással, de a kezdetek óta Dave mellett vannak. Ez az összeszokottság meg is látszott a produkción, amikor a frontember elsétált a színpad kifutóira és a közönséggel foglalkozott, a központban maradt tagok betonbiztosan hozták a témákat.

Mondjuk Dave-nek kellett is rohangálnia, mert a többi zenész az egész este folyamán akkor mozogta a legtöbbet, amikor le- és visszasétáltak a színpadra. Magyarul: szinte semmit. Ezért aztán főhősünk alaposan bejárta a hatalmas színpadot, de nagyon jól csinálta. Szinte folyamatosan headbangelt, nekem a mozgása többször emlékeztetett Cseresznyére, a Tankcsapda egykori gitárosára.

A nagy tömeg miatt közelről csak az igazán fanatikusok látták a bulit, így a hatalmas kivetítők sokat segítettek a láthatóságban, de talán nem véletlen, hogy Dave-en kívül szinte csak Taylor kapott fix kamerákat, élmény volt nézni a srácot. Azon felül, hogy szinte végig fülig érő szájjal játszott, nagyon látványosan is tette, és több alkalommal is oda-vissza játékot nyomtak Dave-vel. A Rope alatt, amit eljátszott az egyik, arra a másik rákontrázott, majd a végén tök egyformán tolták. Amúgy feltűnő volt, hogy Grohl a többi zenésszel kevésbé kacsintott össze ennyiszer és ilyen mértékben, többször a dobossal szemben, a közönségnek háttal játszott. A szám végéből szinte átvezetés nélkül mentünk át a dobszólóba, amire egy impozáns szerkezettel megemelték a dobcuccot, a folyamatosan fel-le mozgó fényhidakat jó magasra kellett felhúzni, hogy Taylor elférjen alatta.

A rövid szóló után egyből befordította maga elé a mikrofont és a Sunday Rain verzéjét is ő énekelte, Dave csak vokálozott neki. A My Hero kezdetét Dave a kifutó elejére sétálva, egy szál gitárral játszotta, majd felfigyelt arra, hogy körülötte buborékok szállnak, ami nagyon megtetszett neki, és rögtön beleszőtte a szövegbe a „Bubblegirl” szöveget, majd folyamatos buborékfújásra buzdította a lányt, akinek a koncert végén még jutott szerep. Az ilyen momentumok miatt éreztem azt, hogy az egész buli alatt úgy kommunikált a frontember a közönséggel, mintha mindenkinek a haverja szeretne lenni. Nem éreztem, hogy ez mesterkélt lenne, ráadásul köztudott, hogy mennyire jó fej a mindennapokban, illetve a koncerteken egyaránt.

És hogy miért mondtam, hogy majdnem olyan volt, mint egy one-man-show? A szólók után következő feldolgozás nótánál Taylor és Dave helyet cseréltek, majd a dobos tök jól eltolta a Queen Under Pressure-jét, miközben a főnök visszatért 25 évvel ezelőtti munkahelyéhez. Azt kell mondjam, hogyha bármi hangi problémája lenne Dave-nek, nyugodtan rábízhatja az éneket Taylorra. Szerintem tisztábban énekelt nála, és persze a közönséggel való bolondozás és kommunikáció neki is belefért a dalba. Dave pedig a dobokon a dal végére belecsempészett a játékába egy kis Nirvanát is. A csere előtt persze még cinkelte kicsit a dobos színes gatyáját. Ezek voltak azok a pillanatok, amik lehet, hogy előre megtervezett koreográfia mentén zajlottak, de mégis tök természetesnek hatott az egész, és látszott a tagokon, hogy nem mesterkélt a jókedv. Élvezik és szeretik azt, amit csinálnak ez pedig sokat tud dobni egy koncert hangulatán. Ez a jókedv átragadt a közönségre is, akik reakcióiból újra erőt tudott meríteni a banda, és ez a fajta kapcsolat a buli előre haladtával csak erősítette egymást.

Ami a programot illeti, Dave elmondta a buli alatt, hogy ő szeret minden lemezről játszani, ezért nekünk is megidézi mindegyik lemezt, így a 25 éves zenekar mind a kilenc albuma terítékre került az este folyamán. Premier is jutott a kvázi turnényitó estére, 2019-ben a Hey, Johnny Parkot még egyszer sem játszották el.

A koncert vége felé haladva az időjárás is zordabbra fordult, de szerencsére az eső megvárta, míg befejeződött a 2019-es Sziget nagyszínpadának programja. Talán a Jóisten könnyezett a meghatódottságtól és ezért kezdett el esni a végén az eső. Mert amit a banda – és elsősorban a „Porondmester” – előadott, az tényleg a jófejség magasiskolája volt. A koncert vége felé Dave észrevett egy tolókocsis rajongót, akit a közönség felemelt és a feje felett tartott. Megkérte a közönséget és a biztonságiakat, hogy adják előre a srácot és segítsék fel a színpadra, majd a „Bubblegirl”-höz fordult és őt is felkérte a színpadra. Az Everlong szám alatt a buborékos lányt beküldte Taylor mögé a dobszerkóhoz, hogy ő is megtapasztalja, mennyire jó érzés buborékok között zenélni. A koncert zárásaként Dave a színpadra tette hangszerét, meghajlás után a kerekesszékes srác elgurult a hangszerhez, pengetett rajta párat, majd nagy nehézségek árán felemelte és kézbe vette. Ekkor Dave odament hozzá és mutatta, hogy vágja földhöz a hangszert, a srác pedig megtette. Nagy ölelések közepette vonultak le a színpadról.

Egész jó kis koncertet adott a Foo Fighters. Mégsem mondanám, hogy életem egyik legjobb bulija volt, de részben értem, miért az egyik legnagyobb rockzenekar jelenleg a csapat. Végtelenül kiszolgálják a közönséget, senki sem távozik keserű szájízzel, 150 percen keresztül táncolt, bulizott a Sziget nagyszínpada előtt álló tömeg. Jófejségből és a pozitív energia átadásából jelesre vizsgázott a zenekar, és a műsor után sem volt olyan tömeghisztéria, mint az első napon. Igaz, nem volt teltház – bár azt prognosztizálták előre –, de a picit kisebb, ám sokkal több koncertrutinnal rendelkező közönség szépen hazaindult.

All My Life / Learn to Fly / The Pretender / The Sky Is a Neighborhood / Times Like These / Rope / Sunday Rain / My Hero / These Days / Walk / Under Pressure / Wheels / Run / Monkey Wrench / Hey, Johnny Park! / Big Me / Best Of You / Dirty Water / This Is a Call / Everlong

Szöveg: Savafan
Fotók: Sziget Fesztivál hivatalos Facebook-oldala
Videók: Sziget Fesztivál hivatalos Facebook-oldala
Külön köszönet a Sziget szervezőinek!

Legutóbbi hozzászólások