Archaic: How Much Blood Would You Shed to Stay Alive?

A gyanútlan bámészkodót derült égből villámcsapásként érte a tavaly év végén HammerWorld mellékletként ’How Much Blood Would You Shed to Stay Alive?’ címmel megjelent második Archaic-lemez. Minden szempontból meglepetést jelentett a korong. Egyrészt, mert nagyon hosszú idő után követte a debütáló lemezt, másrészt a tagság jó része kicserélődött, harmadrészt pedig itthon nem megszokott magas minőségben, egy faltörő kos erejével csapnak arcon thrash metaljukkal.

A bemutatkozó lemez után eléggé meglendült a szekerük, még a Testamenttel is sikerült lenyomni egy kisebb német kört, ami megalapozhatta volna a további szép jövőt, de sajnos valahol kisiklott a szerelvény, és szép lassan feledésbe merült a zenekar. Két éve kezdett el igazán magára találni az alapító két tag, Püski László gitáros és Szabó Csaba Zoltán dobos, majd az új tagokkal újra mozgásba hozták a gépezetet.

A zene maga thrash metal, szem előtt tartva a nagy öregek által a nyolcvanas és kilencvenes években létrehozott mintát. A nagy példakép egyértelműen a Slayer munkássága volt, az ő hatásuk kiemelkedően érezhető. A legtöbb dalban markánsan fellelhetőek a Hanneman iskola legfontosabb leckéi mind a riffek, mind a dalok szerkezeti felépítéseit illetően. A másik zenekar, aki még eszembe jutott, az a Dew-Scented. Valami hasonlót éreztem velük kapcsolatban is, amikor meghallottam anno az ’Inwards’ lemezüket. Hasonló felfogásban próbálnak üzemelni, mint a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a nagy retro thrash hullámmal felszínre sodort hordák. Igazából lehetne sorolni napestig a hatásokat, de ha ezektől elvonatkoztatunk, és túl tudunk lépni rajta, akkor egy egészen élvezhető anyaggal találjuk szembe magunkat. Ha adunk neki esélyt, megmutatja, hogy az alapvető hatásokon túl mennyi értékes pillanat rejtőzik a dalokban. A lemez szinte minden perce magas pulzusszámon égeti a kalóriákat. Kiemelhetném például a The Saw, a Bulletproof vagy a záró …After a Kill dalokat, ahol egy picit megpróbálták maguk mögött hagyni a műfaj kliséit és áttörni a korlátokat, ezzel is színesítve a dalokat.

A tagok zenei teljesítményére nem lehet panasz. A gitárosok feszesen és kíméletlenül hozzák a riffeket. Tamás hangja is kellően változatos, a tipikus thrashes acsarkodásokon túl is nagyon sok színt tud majd a későbbiekben is hozni a zenekarba. A lemez hangzása pedig iszonyú erőteljes. A sűrű szövetű gitárok mindent elpusztítanak maguk körül. Olvastam már pár helyen és sajnos egyet is tudok vele érteni, hogy a lemez még jobb lehetne, ha egy picit rövidebbek lennének a dalok. Nem lenne hiányérzetem, ha mondjuk a Don’t Say a Word vagy a Last Man Standing az öt helyett csak négy perc lenne. Utóbbi akár le is maradhatott volna, és így egyel kevesebb ok lett volna a Slayer párhuzamot emlegetni. Mert a dal bevezetője bizony csúnyán magán hordozza a példakép főbb ismérveit.