Spock’s Beard: Snow Live (DVD)

írta karpatisz | 2017.11.23.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Radiant Records / Metal Blade Records

Weblap: http://www.spocksbeard.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Neal Morse – billentyűs hangszerek, gitár, ének
Nick D’Virgilio – dob, ének, vokál
Alan Morse – gitár, vokál
Dave Meros – basszusgitár, vokál
Ryo Okomuto – billentyűs hangszerek, vokál
Ted Leonard – gitár, ének, vokál
Jimmy Keegen – dob, ütőhangszerek, vokál

Dalcímek

’Snow’ első rész:

01. Made Alive/Overture
02. Stranger In A Strange Land
03. Long Time Suffering
04. Welcome To NYC
05. Love Beyond Words
06. The 39th Street Blues (I’m Sick)
07. Devil’s Got My Throat
08. Open Wide The Flood Gates
09. Open The Gates Part 2
10. Solitary Soul
11. Solitary Soul (continuation)
12. Wind At My Back

’Snow’ második rész:

13. Second Overture
14. 4th Of July
15. I’m The Guy
16. Reflection
17. Carrie
18. Looking For Answers
19. Freak Boy
20. All Is Vanity
21. I’m Dying
22. Freak Boy Part 2
23. Devil’s Got My Throat Revisited
24. Snow’s Night Out
25. Ladies And Gentlemen, Mister Ryo Okumoto On The Keyboards
26. I Will Go
27. Made Alive Again/Wind At My Back

Ráadás:

28. June
29. Falling For Forever

Értékelés

2015-ben, a második MorseFesten a Spock’s Beard történetének két kulcsfigurája, Neal Morse és Nick D’Virgilio együtt lépett színpadra. Nealt még egész gyakran lehetett látni a testvére által vezetett csapat vendégeként, de Nicket a 2011-es távozása után sajnos egyszer sem. Akkoriban gondolni sem mertem volna, hogy ennek még lesz folytatása, ezért nagyon megörültem a hírnek, hogy a két egykor meghatározó tag és az (akkor) aktuális felállás egy olyan eseményre készül, ami a zenekar történetének egy csúcspontja! De ne szaladjuk ennyire előre, hiszen a múltban történteknek is jelentősége van.

2002 környékén jártunk, a Spock’s Beard – azaz Neal Morse, Alan Morse, Nick D’Virgilio, Dave Meros és Ryo Okomuto – a stúdióban dolgoztak a ’V’ album folytatásán. Ahogy a munkálatok befejeződtek, a lemez meg is jelent, de egy olyan dolog történt, amivel senki sem számolt. Neal bejelentette, hogy elhagyja a zenekart, vallásos útra lép és a spirituális zenei irányt folytatja a jövőben. Ez a lépés sajnos azt jelentette, hogy a dupla CD lemezen megjelent ’Snow’-t soha nem mutatta be (teljes egészében, az eredeti koncepció szerint) a zenekar élőben. Ezen a ponton talán sokan már elkönyvelték, hogy ezt a remekművet soha nem fogja egészében színpadra vinni a SB. Ám úgy tűnik, az idő mindenre gyógyírgy, hiszen 2015 volt az első alkalom arra, hogy Nick ismét ott volt egykori zenésztársával a színpadon. A folytatás sem maradt el, de ehhez az kellett, hogy 2016-ban Mike Portnoy hiányában valami mást kellett kitalálni, hogy a hagyományos MorseFestet ismét olyan különlegessé tegyék, mint első két alkalommal. A frontembernek ehhez segítsége is akadt, hiszen a Radiant Records egykori vezetője, Chris Thompson is bevetette kapcsolatait, hogy a két egykori tag és a működő Spock’s Beard először ismét egy asztalhoz üljön, vagy úgy is mondhatnám, hogy egy színpadra lépjen. Tizennégy év után megtörtént az a csoda, amire a Spock’s Beard-rajongók vártak. Együtt állt a színpadon hét kiváló zenész és megszólalt teljes egészében a ’Snow’.

Bár csak sejtésem volt arról, hogy az előző kettőhöz hasonlóan megörökítik ezt az eseményt, de még így is örültem a hírnek, amikor bejelentették, hogy a november 10-es megjelenést követően már mindenki átélheti azt az élményt, amit csak néhányan láthattak élőben. Az eddig megjelent két fesztivál hang- és képanyagának ismeretében már számítottam arra, hogy ismét kiváló kép- és hangminőséggel, és persze produkcióval lesz dolgom a ’Snow Live’-on.

A kezdés: egyszerűen szavakba sem lehet önteni! Két dobos, két billentyűs, két gitáros és egy basszusgitáros maga a zenekar, őket egy fúvós szekció egészítette ki: egy szaxofonos és egy trombitás. A Made Alive/Overture első, akusztikus taktusa után – amikor a teljes zenekar elkezdett zenélni – a dobosok együtt, egyszerre játszottak egy rövid ideig. Ezt a film további részében nem láttam többet. Jimmy Keegen általában az ütőhangszeres szerepét vállalta, amikor Nick a szerkó mögött ült. A hangszeres dömpinget is sikerült fokozni, amikor Neal a gitárját felvéve együtt szólózott testvérével. A Stranger In A Strange Landhez érve az akusztikus dallamnak köszönhetően a zenei kedélyek nyugodtak csak le, a közönség és a zenekar egyaránt örömmámorban úszva énekelt együtt. Az első három tétel mindegyike felkerült előzetesként a YouTube-ra, de én mégis úgy döntöttem, a Long Time Suffering lesz az, amit beillesztek ide, mert ez az a dal, amit teljes értékűnek éreztem még önállóan is.

Az első korong további részében is jól érezhető, hogy itt bizony tudatosan készültek arra, hogy hét ember fog a színpadra lépni. Ha a teljes előadást veszem, akkor egyértelműen Neal volt a frontember, de mellette Nick is kapott szerepet, például a Welcome To NYC-ben, vagy Ted Leonard a Devil’s Got My Throat című tételben. Sajnálom, hogy ezekről a tételekről nem született külön promóciós kisfilm, de a Solitary Soul a rendelkezésünkre áll, ahol együtt énekel a három énekes, vagy úgy is mondhatnám, a Spock’s Beard három korszakának meghatározó hangjai.

Az első fejezet legnagyobb örömét számomra azok a tételek tartogatták, amelyeket már rég nem hallottam ennyire felemelő és kiváló előadásban. Gondolok itt az Open Wide The Flood Gatesre és a Wind At My Backre. Bár a történetben itt ezen a ponton van váltás, a CD lemezeken a második részből öt dalt át kellett hozni, ami kicsit szerencsétlen megoldás – hiszen egy történetet rejtő konceptalbum előadásáról van szó – de az ok érhető, hiszen a legvégén valami olyan jött, amihez kellett a hely. Mondanom sem kell, a filmen ezzel nem volt probléma, hiszen a teljes előadás egyben végignézhető a DVD-n.

A zenei rész itt is igen sokszínű volt, és Neal – mint a főszereplő – hangjának színeit is bátran megmutatta. A zenekar többi része viszont itt a vokál szólamok kidolgozására fektette a hangsúlyt. Az I’m The Guy ragadott meg ezen a részen, amiben Nealt egy új oldaláról is megismerhettem: teljesen átadta magát a történetben formált karakterének. A varázslatot – és a libabőrt – a Carrie című tétel hozta, természetesen Nickkel a főszerepben. Nekem nagyon hiányzott a hangja! Persze Neal és Nick közösen, együtt és egyszerre verhetetlen. A koncert a jó szereposztásokkal, pontosabban az énekesek variálásával folytatódott. A Looking For Answers című dalban Nick ismét előrejött és még a gitártudását is megvillantotta. A történet szempontjából a drámai csúcsponton ismét akad egy részlet, amit megnézhetünk: az I’m Dying.

A történet vége felé közeledve – amikor a zenei anyag visszaköszön – ismét az énekes variálásokkal rukkolt elő a képzeletbeli rendező. A Freakboy (Part2) esetében Jimmy Keegen is magához ragadta a mikrofont. Akik ott voltak azokon a koncerteken, amikor ő is itt volt Budapesten, láthatták például a Carrie-t is énekelni. A srác énektudása is kiváló, sajnos az ő egyénisége hiányozni fog ebből a zenekarból. A bluesos témát, a Devil’s Got My Throatot – ahogy először is – ismét Ted Leonard hozta. Persze nem múlhat el úgy egy SB-buli sem, hogy az őrült japán ne csinálna valami igazán izgalmas szólót. A vad közjáték után visszarendeződtek a kiindulópontra, azaz Neal visszavette a főszerepet. Zárás előtt az I Will Go dallamaiba még Nick D’Virgilio is besegített, majd visszatért a Made Alive motívuma. Ez a megoldás Neal névjegyének mondható konceptanyagaiban.

Egy ilyen előadás után persze nehéz visszajönni a színpadra és valami olyat mutatni, amit eddig nem láthatott az ember. A „rendező” persze ezt is jól kitalálta: nem más következett, mint a Falling For Forever. Ez a több mint félórás tétel, ami 2015-ben jelent meg a zenekar húszéves jubileumának apropójából. Ez volt az első dal, amit együtt írt meg közösen a hét zenész, tudatosan három kiváló énekesre és két dobosra építve. A mű tetőfoka Nick és Jimmy párbaja, ami itt egy hatalmas improvizációba torkollott. Ez a két srác a teljes őrületig hergelte egymást, majd a show betetőzéseképpen a színpad első részén a verőikkel folytatták önálló perceiket. Mivel mással zárulna egy ilyen produkció, mint a három énekes felvonultatásával. A Spock’s Beard hangjai együtt-egyszerre énekelték egy szál dob kísérettel a tétel dallamát. Lehetne szebb vége egy ilyen különleges bulinak? Szerintem nem. Együtt a múlt és a jelen. De ott van még a jövő, ami ki tudja, mit tartogat!

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások