Galactic Cowboys: Long Way Back To The Moon

írta Wardrum | 2017.11.13.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: www.galacticcowboys.com

Stílus: progresszív / melodikus thrash

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Szeretek néha-néha olyan zenekarokról is értekezni, akikkel a lemezismertető írása előtt nem kerültem komolyabb ismeretségbe. Mindig jó szélesíteni a látókört, arról nem is beszélve, hogy igazi kincsekre lelhet az ember. A Galactic Cowboys neve nem volt teljesen ismeretlen számomra, de be kell vallanom, a zenéjükkel eddig még nem találkoztam. De miután annyi pozitív nyilatkozatot és rajongást kapott a zenéjük – többek közt olyan nevektől, mint Mike Portnoy –, már előzetesen is nagyon ígéretesnek találtam. Ehhez képest engem egy kicsit szó nélkül hagyott a kezdő In The Clouds egyszerű jellegtelensége, de szerencsére az album és a zenekar csak ezután mutatta meg az igazi arcát. Sok mindent lehet mondani erre az együttesre, de azt egészen biztosan nem, hogy nem eredeti. Márpedig az mindig óriási előny. Amit érdemes róluk tudni, hogy a '90-es évek stílusjegyeit büszkén viselő metalzenéjükön azzal csavarintottak egyet, hogy számos refrénjük és betétjük a Beatles – vokálokat vastagon alkalmazó – szellemében született meg. Valóban illik rájuk a metal-Beatles elnevezés. A zenekar egészen pontosan 17 évvel ezelőtt adott ki utoljára lemezt, úgyhogy egy egészen dicsőséges visszatérésnek lehetünk itt fültanúi. De vajon maga a zene is ennyire dicsőséges?

Az egyediség mindenképpen üdvös és üdvözlendő dolog, de arra sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy a Galactic Cowboys zenéjének nem én vagyok a célközönsége.

Nagyon érdekes, hogy a dalokban hallható zenei ötletekbe és megoldásokba nem nagyon tudok belekötni, ugyanis számos igen jó ötlet szólal meg a lemezen. A probléma az volt, hogy számomra ezek az ötletek egyszerűen nem passzoltak össze. Most előjöhetnék olyan példákkal, hogy hiába szeretem Jon Anderson hangját, nem vendégszerepeltetném egy Death Angel-albumon, mint ahogy Stevie Wondert is fura lenne látni egy Emperor-koncerten billentyűzni. És a Galactic Cowboys új albumának hallgatása közben végig ilyen képtelen párosításokon gondolkoztam, hogy le tudjam írni, mit érzek a lemezzel kapcsolatban. Volt is még egy-két hasonló ötletem. (James LaBrie a Behemoth-ban talán? Vagy Victor Smolski a Coldplay-ben?)

De a viccet félretéve, tényleg rengeteg jó ötletet hallani a kiadványon, egyszerűen csak szinte minden dalban volt egy olyan pont, ahol megrekedt a hangulat. Ott van például a Blood In My Eyes, ami egészen jól és döngölősen indul, de aztán teljesen agyonvágja a környezetidegen refrén. Egy olyan refrén, ami önmagában pedig nem is rossz, de az adott dalba egyszerűen nem passzol, maximum annyira, mint az én lábam egy balettcipőbe. Bele lehet erőltetni, meg is áll benne, viszont senkinek sem fog örömet okozni. De vannak olyan dalok is, ahol meg pont fordított a helyzet: a verze nem elég erős, a refrén pedig egészen ütős. Ilyen például a Zombies, amit épp a refrén ment meg. Vannak dalok, ahol szépen el lett találva az arány, ezt a vonalat képviseli a Drama vagy a számomra legmaradandóbb élményt adó Amisarewas.

Az album leírásában büszkén teszik szóvá, hogy semmilyen fölösleges számítógépes, program-generált effekt nem található a lemezen. Igazi zene igazi zenészektől! Ez rendkívül vonzó és szimpatikus, de sajnos a valóságban van egy olyan hozadéka is, hogy az album hangzása egy erős közepes színvonalat hoz csupán. Az arányok szépen ki lettek keverve, de összességében az egész olyan tompa és erőtlen, mintha egy profi eszközökkel elkövetett próbatermi felvétel lenne. A lemez elején úgy éreztem, hogy Ben Hugginst nem lett volna szabad a mikrofon mögé engedni, szerencsére a vége felé már sokat enyhült a véleményem, de az tény, hogy sokszor kilóg a lóláb: nem az az istenadta tehetség énekesként. Cserébe a többszereplős „kórus” részek nagyon szépen ki vannak keverve, egész tűrhetően szólnak.

Az én fülemnek sok helyen kicsit túl van torzítva a basszusgitár, de ez egyéni ízlés kérdése. Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, hogy mennyire lélek és ötlet nélküli Alan Doss dobolása. Ezt az érzetet csak felerősítette az, amikor a klipben is szemügyre vehettem, hogy milyen kifejezéstelen arccal játszik, de igazából látnom sem kellett volna, anélkül is meg tudtam ezt ítélni. Nagyon sajnálatos dolog ez, ugyanis a lemezen majdnem egy egész pontot dobott volna, ha egy kicsit arcbamászóbb a hangzása és valami tökösebb ritmika van rajta, nem ez a lagymatag ’csak-hozd-az-alapot’ dobolás.

Pontszám: 5