Blues és shitcore a zárónapon: Rockmaraton – Dunaújváros, Szalki-sziget 2017. 07. 15.

Bár a naptári nyárnak már vége, még adósok vagyunk egy-két nyári koncertbeszámolóval: a dunaújvárosi Szalki-szigeten is jártunk, méghozzá a Rockmaraton utolsó napján.

27. alkalommal került megrendezésre a magyar rockzene leghosszabb fesztiválja, amely megélt már nagyon nehéz időszakokat és két költözést is. A Csörge-tó és a Malomvölgyi-tó után 2015 óta a Szalki-sziget ad otthont a maga nemében egyedülálló rocker dzsemborinak.

A helyszín közelébe érve világosan látszott a szabad parkolóhelyek teljes hiányából, hogy a sok-sok év alatt beérett a rendezvény, a bejárathoz vezető utat le is zárták, de a posztoló rendőr nagyon készséges volt és továbbengedett minket a sajtós szövegünkkel, majd megtaláltuk a környék egyetlen szabad helyét. A mellettünk parkoló mikrobusz csomagtartójában egy bőrbe öltözött, őszinte kőkemény egyén üldögélt öntudatlanul, akit sikertelenül próbáltak élesztgetni a cimborái, és a helyzet nem tűnt viccesnek, ezért felajánlottuk, hogy segítünk, de vigyorogva hárítottak, hogy „semmi gond, ő a sofőr”. Hát ez nem a Balaton Sound lesz, az már látszott... Mátyás király Fekete Serege kutya fasza ahhoz képest, ami bent fogadott minket, mint egy monumentális szekta, ennyi fekete póló nem is létezik, kis társaságunk egyik tagja megjegyezte, hogy „ez már beszippantja a Napot”.

A Tetovált Állatmentőkre keresztelt kis-nagyszínpadon éppen a Rudán-Kalapácsként meghirdetett formációból tolta Rudán Joe izomból a Highway Start (kezdésnek tízpontos), amit gyerekkorunk kedves dalaként konferált le, majd fordult a ’Csaba királyfi’ rockopera felé (Tudjátok-e, hogy ki volt Csaba királyfi?), melynek Joe nem mellékesen a főszereplője. Elhallgattam volna még, de elcibáltak, hogy nézzünk szét, ami azt jelenti, hogy még nincs sörünk. Hát, jó.

Sörrel a kézben megálltunk a nagyszínpadnál, és rácsodálkoztam a szegény ember Machine Headjére, akiket még soha nem láttam élőben. El kell ismerni, hogy az Ektomorf népszerűsége – határon innen és túl – nem a véletlen műve, nagyon hitelesen tolták a maguk sajátosan dühös metalját. Engem meggyőztek, ahogy a Sepultura-frontember Derrick Greent is, aki vette a fáradságot, és a koncertjükön, néhány órával később mondott pár méltató szót a zenekarról. Szóval zene, színpadi munka, hangzás rendben, de jobban éreztem volna magam Farkas Zoli demagóg és üres összekötő klisészövegei nélkül, ami egyszerűen élményromboló volt.

Deák „Bill” Gyula egyszerűen fogalomszámba megy, összetéveszthetetlen hangja megkerülhetetlen, ha a hazai rockzenére terelődik a szó, ezért is szégyenletes, hogy alig negyedórát szántunk műsorának. Ő az egyetlen, aki mindegyik Rockmaratonon részt vett, és most is hozta a megszokott színvonalat a Deák Bill Blues Banddel. Dehát menni kellett a sátorszínpadhoz, mert a méltán világhírű, jazz-sztenderdekből építkező – időnként szimfonikus kísérettel fellépő – Fostartály következett. Bizonyára megbocsájtja nekünk Bill, hogy az életben csak egyszer adódó lehetőséget nem mertük kihagyni, Bill-koncert úgyis adódik még bőven!

A jazz meg a szimfonikus kíséret persze nem komoly, de tényleg látni akartuk azt a zenekart, aki 2003-ban elküldött a Metal Hammernek egy 16 perces demót, ami 65 számot tartalmazott és Zubor Olly szinte könyörgött, hogy hagyjanak fel a fülek elleni merénylettel, amihez katalizátorként polgárpukkasztó – elsősorban anális-rektális-fekális – témák köré csoportosuló költeményekkel operáltak. Nehéz az ilyesmit komolyan venni, de ezek szerint van (fesztivál)piaca, meg mókának elmegy. Mindenesetre megtudtuk, hogy Darth Vader buzi, és hogy a zenekarban mindenkit Janinak hívnak, ráadásul komolyságukat azzal is bizonyították, hogy a Kalapács Józseffel közös (a helyszínen készült) fotóhoz ezt írták kommentnek: „a képen János és János látható Rudán Joe-val, az Ossian énekesével”. A zenéhez a meghatottság miatt alig találok szavakat, leginkább az maradt meg bennem, hogy repkedtek a budipapír-gurigák és a felfújt kotonok a másfél perces szarok (csak a szövegvilágra célzok természetesen) alatt.  A Pofánfosott víziló és a Rob Halford, te vén faszhuszár! című örökződek leginkább a címükkel emelkedtek ki a mezőnyből, a dobos, Jani pedig a teljesítményével. Itt találkoztam először a Bazmegadeth felirattal, ami elég jól érzékelteti a tavalyi szégyenletes történéseket – meg tudom érteni a fesztiválszezonokon átívelő Mustaine-utálatot.

Az Obituary előtt meglestük az összevont merch-standot – megjegyzem, hogy elképesztő kínálatot láttunk Gutalax-bakelittől (!) kezdve százféle pólón át egészen a Sepultura-pergőbőrig –, kár, hogy nem akartam venni semmit.

Vissza az Obituary koncertjére, amiről egyet biztosan nem gondoltam volna: hogy olyan szigorúsággal és pontossággal nyomták a szettjüket, ami elképesztett, ez a death-legenda maga a durvulás felsőfoka élőben! Jó messze álltunk a színpadtól, a részletekből csak John Tardy bokáig érő haja látszott, de tőlem akár le is kapcsolhatták volna a világítást, a szólók, a váltások annyira klappoltak, hogy legközelebb talán jegyet veszek, ha erre járnak. Meg kell vallani, hogy a ’80-as években elvesztettem az Obituary-fonalat, de a Slowly We Rot azért nekem is lejött elsőre, parádés koncert volt, igazi elegancia a brutalitásban!

Újra a sátorszínpad következett és az eszement Gutalax, akik egy hashajtó analógiájára választottak nevet. Már 2009 óta léteznek, és egy véletlenül látókörbe került Obscene-Extreme fesztiválos felvétel hívta fel a figyelmemet rájuk, amin több pia volt a színpadon, mint a nézőtéren, alig álltak a lábukon és a végén az úszógumis-gumimatracos közönség jelentős része a színpadon kötött ki, a zenéről pedig nehéz a beethoveni magasságokban beszélni. Na, ezek a marhák már jártak nálunk a Clitoris Fesztiválon 2014-ben, és a különcségükkel YouTube-sztárokká váltak, így egyáltalán nem meglepő módon kezdésre dugig megtelt a sátor budipapírba öltözött és budikefével felszerelkezett fanokkal. A Ghostbusters zenéjére bevonuló – és méhészszerkóba öltözött csapat – elkezdte epikus műsorát, amiben szerepelt néhány érdekes cím, mely mindent elárul a költészeti orientációjukról: Toi Toi Story, Shit Of It All, Total Rectal, Assmeralda és egyéb örökződek. A felkonf szerint 25 ilyen szám szerepelt a 40 perces blokkban, amit nem tudtam követni, mert a heveny röhögés megakadályozott benne, meg amúgy is tökmindegy. Az este második komolyan nem vehető bandája azért nagy bulit rendezett, amihez a gitárdarálással kevert disznóvisítás és röfögés csak kellék volt, itt is repkedtek a felfújt kotonok, a guminők, a gumimatracok és persze a hardcore fanok is, akik minduntalan felmásztak a színpadra és minduntalan (kissé megrendezett módon) le lettek dobálva. Az meg tényleg komédiába illett, amikor az angolt a cseh nyelvvel véletlenszerűen keverő énekes, Martin Matoušek új nótaként konferált fel egyet, ami tök ugyanolyan agyatlanság volt, mint a többi addigi. A buli viszont tarolt…

Részemről a fesztivál záróakkordja a Sepultura volt a nagyszínpadon, az a Sepu, amiből nekem változatlanul hiányoznak a Cavalera tesók. Az ő együttes regnálásuk idején lett nagy a zenekar neve, de kár ezen nosztalgiázni, már jó ideje más a felállás. A banda szekere megy tovább, turnéznak szerte a világon és tömegeket vonzanak, ahogy a Szalki-szigeten is tele volt a nézőtér, nem véletlenül kerültek a fesztivál-főbanda szerepébe. Bár többször felléptek már hazánkban, őket se sikerült még elcsípni, ezért a frontember mennydörgő beszédhangja nekem újdonságként hatott, az énekhangja persze már nem, ami szintén mennydörgött a kicsikét vékony hangzás ellenére is.

A műsor érdekesen állt össze, mert a 14 számból 8 a Derrick-korszakhoz tartozott, de ebből 5 a 2017-es ’Machine Messiah’-hoz, 7 szám viszont a klasszikus korszak 4 különböző lemezéhez. Szerintem ez csak megerősíti, hogy az alapokat ki rakta le a zenekar történetében. A koncertbe egyébként nem lehetett belekötni, végig odatette magát a banda, Derrick igazi frontember és hiteles perkás, de a közönség mégiscsak az utolsó blokknál őrült meg igazán: Territory - Refuse/Resist - Arise - Ratamahatta - Roots. Tökéletes koreo, én se csináltam volna másképpen. Méltó zárása volt az egyetlen napra is maratoni rockshow-nak, és minden elismerésem azoké a láthatóan elgyötört rockereké, akik végig ott voltak!

Kis kontraszt outróként és levezetésként: Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You. Nem passzolt, de mégis jólesett a végén…

Szöveg: Dzsó
Képek: Rockmaraton Facebook-oldal
Köszönet a Rockmaratonnak!