Egypercesek #14: Takáts Tamás Blues Band, Tedeschi Trucks Band, Walter Trout, Wisdom, Dr. Weisz

írta Hard Rock Magazin | 2016.04.14.

Egy kis bluesért és power metalért sosem megyünk a szomszédba. CsiGabiGa és Bigfoot révén egy újabb ötöscsomagot vettünk górcső alá. Blues-vonalon Takáts Tamás, a „Tedeschi-família”, valamint a betegségéből szerencsésen felépülő, és remek lemezzel visszatérő Walter Trout voltak az aktuális felelősek. Ami pedig a heavy és a power metalt illeti, teszteltük a nemzetközi vizeken új lendülettel evező Wisdomot. Végül a Kalapács-együttes gitárosán, Weisz Lacin a sor, aki a hazai metal szcéna kiváló zenészeit rántotta össze egy szólólemez erejéig.

 

 

Elefánt és Lojzi albuma után ezen a lemezen is megpillantottam az NKA logót, úgyhogy előre féltem, hogy mit találok rajta. Takáts Tamás blues zenekara 1990 óta létezik, a 25 éves jubileumra készült album azonban átcsúszott idén január végére. Az idők során eltűnt a nevükből a piszkosság, de nem tűnt el a szövegekből a piszkos kis csipkelődés. Annyira nem, hogy az új lemez legnagyobb "slágere" számomra az Engedj el című dal, mely reményeim szerint méltó társa lesz a koncertfavoritoknak. El sem hiszem, hogy a még mindig kisfiús megjelenésű Takáts Tamás a hatvanhoz közeledik, de a szövegein bizony érződik. Talán a szokásosnál is melankolikusabbak, rengeteg nosztalgikus visszaemlékezés fogalmazódik meg bennük, és megannyi szomorúság. Ha nem lenne mindeközben olyan humoros is, esküszöm, elsírnám magam rajta. Gál Gábor szerzeményei mintha még tovább keményedtek volna, egy-egy dalt akár a Karthago utolsó lemezén is el tudtam volna képzelni. A kedvencem tőle a Black Velvet hangulatát - és pár taktus erejéig gitárjátékát is - kölcsönző (nagy pech, hogy pont most hallgattam a Brian May koncertre tartva) Randevú, és az igazi dögös Miért kell nekem mindig (pocsolyába lépnem), mely egy újabb szövegi poén is egyben. Patyi Sándor dalai a líraibb hangulatot képviselik, a szövegek tónusához ezúttal talán jobban illenek. Ezért nekem ezek tetszenek jobban. Az említett Engedj elen kívül a Zakatol a vonat lüktetését idéző (talán nem véletlenül, a szövegben is többször feltűnik a gyermekkori vonatozás a Balatonra) Várjuk a szép időt és az Öreg-tó, mely szintén arról filozofálgat, hogy becsüljünk meg minden percet, amit a szeretteinkkel tölthetünk.

A lemez végén két klasszikussá érett dallal is bebiztosítják magukat, a Megöl a vágy és a Pocsolyába léptem szólal meg új hangszerelésben. Utóbbi különösen tetszik nekem, mert felfedeztem benne Komár László Táncoló fekete lakkcipőinek stílusát, ami ismét csak egy olyan zenei poén, amit mindig szeretettel üdvözlök a hallgatnivalóim között. Bevallom őszintén, ez az album napokra beragadt a lejátszómba!


Amikor az első lemezt kiadta az asszony meg az ura, személy szerint nem jósoltam folyamatos karriert nekik, bár ők ezt ígérték. Kicsit aggódtam a „két dudás egy csárdában” jelenség miatt, mert két irgalmatlanul tehetséges emberről szól ez a történet, és tessék, mégis a harmadik albumnál tartanak már. Még azt is olvasom, hogy az egész cuccot az otthon melegében, a gyerekekkel körbevéve vették fel kis házi stúdiójukban, mondván, hogy ki ne zökkenjenek a családi idillből. Újdonság, különlegesség ezúttal nem hallható, tartják a megszokott irányt. Érzésem szerint populárisabbra vették a figurát, még dallamközpontúbb lett a zene, néhány kifejezett sláger is született, de ezekkel sincs semmi baj.

Kimondottan tradicionális blues sem hallható, sok a funkys, a jazzes elem, viszont Derek Trucks egyértelműen bluesos ihletésű gitárjátéka nagyszerűen illeszkedik ebbe a helyenként populáris kavalkádba. Nagyon jó a fúvós szekció, bár inkább színező szerepet adtak neki, mégis jelentősen vastagítja a hangzást. Derek most is csapatjátékos, minden hangszernek megvan a maga helye és része, de az a slide gitározás még összetéveszthetetlenül az övé (pedig nem is ő találta ki)! Hitvesének hangja pedig most is biztos, dögös, rockos. Mi kell még?

Ez az idilli hangulat hallatszik is a végeredményen. Egy hallatlanul szórakoztató, sok fülbemászó dallammal átszőtt anyag született, amely abszolút rádióbarát - bár ilyen zene menne a rádióban is. Kevés esélyt látok arra, hogy ide eljöjjenek, de a remény hal meg utoljára. Viszont most már tényleg jó volna valami újdonság is, hiszen a harmadik album készült el ugyanabban a felfogásban. Ez még tetszik, de egy negyedik, hasonló vezérfonal mentén fogant dalgyűjteményre már lehet, hogy azt mondom: unalmas.


A gyógyulás albuma ez, nem pedig az újrakezdésé, hiszen Walter Trout betegsége alatt jelent meg a legutóbbi lemeze, így akkor turnézni  sajnos nem tudott. Őt is majdnem elérte a kaszás, de szerencséje volt, új mája a jelek szerint jól funkcionál, jelenleg is teljes erőbedobással dolgozik, bár ehhez tagadhatatlanul kellett egy olyan nő, mint Marie, aki száz százalékosan Trout mellett állt a krízis ideje alatt. Nos, az új album méltó folytatása ennek a csodás karriernek, bár a dalok kevésbé karcosak, nincsenek olyan érzelmi csatározások benne, mint korábban. A 'Battle Scars' nyugalmat áraszt, megelégedést nyújt, és talán egy kis örömet is ad. Kiszámíthatóbb anyag, pár dallamosabb sláger is becsúszott, és zárásként két akusztikus szólal meg, remekül. Trout nem csak az electric bluesban nagymester.

Nincs küzdelem, csata vagy remény, néhány rossz emlék még okozhat álmatlan éjszakákat, de a szél jó irányba fordította a vitorlákat - ahogy az egyik dal szövege utal is rá -,  és ez a legfontosabb. Szerencsére a további címek is arra utalnak, hogy vége a krízisnek: Almost Gone, Tomorrow Seems So Far Away, Gonna Live Again, stb.

Walter Troutnak nem kis szerepe van abban, hogy a huszonegyedik század előírt érzéketlenségében egy olyan érzelmes műfaj, mint a blues még mindig tartja magát. Bár most nem szólt annyira nagyot ez a produkció, de a muzsikus tartja magát eredeti elképzeléseihez, mindennap felvéve az ütött-kopott Fendert.


Őszintén megmondom: én a Wisdomot még Nachladal Istvánnal szerettem (meg). Az ötévnyi szünet után új énekessel kihozott 'Judas' úgy ment el mellettem, mint szegény ember mellett a tőzsdekrach. Aztán jött a 'Marching For Liberty', ami számomra a zenekar csúcsteljesítménye, egy valóban nemzetközi színvonalú alkotás, melynek 8 perces címadójában még a power metal etalon torka, Fabio Lione is duettezett Nagy Gáborral. Aztán jöttek a gondok (A számla, meg a gondnok. Bocs, az egy másik történet!), de most nem akarom ragozni a Facebook-kitiltást, meg a gitároscserét, az egyszeri rajongót mindez nem érdekli, csak a végeredmény.

A végeredmény pedig egy gyenge másolata lett a sikeres elődnek. A "győztes csapaton ne változtass" elv a fociban is csak akkor működik, ha a változatlan felállás újabb gólokat tud lőni. A biztonsági játék azonban sosem volt kifizetődő. Hiába az A la cARTe kórus, hiába az újabb nagy név a címadó dalban (ezúttal a Sabatonból Joakim Brodén), az egyszer elsütött puskaport nem lehet visszatölteni, mert másodszorra már csak pukkanni fog. Nos, az instrumentális nyitány utáni Raven's Night ennek ellentmondani látszik, de amikor a Hunting The Nightban szinte ugyanazt a dallamot hallom vissza, csak Helloween-es megközelítés helyett Rhapsody-stílusban, akkor elbizonytalanodom.

Sőt, ha jobban belegondolok, a kettő közötti lassabb, gótosabb nóta is hasonló tartományban mozog. Szóval zeneileg még változatos is lenne, a riffek dögösek, érdekesek, a gitárszólók pazar minőségűk, de valahogy az énekdallamok nagyon kaptafa jellegűek. A Believe In Me című ballada szinte karácsonyi dalnak hat (a gitárszóló meg kvázi Örömóda-átdolgozás). Ezzel együtt nem rossz a lemez, ha a 'Marching For Liberty'-vel nem tették volna olyan magasra a lécet, talán még áradoznék is róla, így viszont azt mondom, hogy a nemzetközi szintről visszatértek a hazai metal felségvizeire. Ismerkedésnek a zenekarral tökéletes, a rajongóknak pedig bizonyosan egy újabb gyöngyszem. Akkor meg a magamfajta koca-rajongó mit panaszkodik?


Dr. Weisz (Weisz László) konzíliumot hívott össze, hogy megvitassák a magyar metal zene állapotát. Konzulensei a hazai rock / metal kiemelkedő énekesei és gitárosai. És ezzel most nem akarom degradálni a kimaradókat, ennyi fért rá és kész! A végeredmény egy amolyan állatorvosi ló lett, pont annyi hibája van, mint általánosságban a magyar metalnak. A dalok stílusát leginkább úgy lehet elképzelni, hogy a Kalapács zenekar dalai, más-más tolmácsolásában (mint az 'Elvarázsolt Edda-dalok'). Csak itt - az Angyal kivételével - elismerten az elmúlt 15 év lemezeiről lemaradt Weisz-szerzemények szerepelnek. Lehet mondani, hogy azért, mert a Beloberk fivérek ketten együtt lenyomták, de az az igazság, hogy... Átlagosak, na!

Viszont a vendégénekesek és gitárosok szereplése pont annyi pluszt ad a produkcióhoz, ami ellensúlyozza az alaptémák középszerű jellegét. Kalapács Józsi is szerepet kap egy dalban, talán azért tűnik A bohóc a lemez legjobbjának, hiszen eredetileg mindet az ő hangjára írták. De Kiss Zoli, Koroknai Árpi és Nachladal István is emlékezeteset alakít, a Túl kéne élni, a Kell, hogy valami várjon még és a Színház is nagy kedvenceim. Kálmán Gyuri előadásában a Hiszek egy egész Dinamitos lett. Nem csoda, hogy az ő orgánumukat ezer közül is megismerném. Rudán Joe viszont hiába kiváló énekes, talán némi morbid humorral osztották rá a Pálinkát! Nem neki való az a dal! A gitárosok mind kiválóan teljesítettek, de talán a két Máté (Nagy és Bodor), valamint Ángyán Tamás nyújt még közülük is kiemelkedőt. Az Angyal egy gyönyörű ballada a lemez végén, bár nem tudom megállni, hogy el ne mondjam, hogy fiatalkorom nagy kedvencének, a No Bros Be My Friendjének (túl) erős utánérzése. Ezzel a női énekkel (Weiszné Koós Ilona Mónika trollmácsolásában) azonban nekem már nagyon Fásy-mulatós stílus. A szövegek zömét Barbaró Attila írta, úgyhogy ezúttal nem kell felszisszennem minden sor végén. A lemez végén néhány dal angol nyelvű változata is elhangzik (ahogy annak idején az 'EGO II' albumon), itt már nincs variálás az énekesekkel, Nachladal István, a Wisdom eredeti torka vezeti elő ezeket, a gitársávokat pedig megtartották a magyar verziókból.

Legutóbbi hozzászólások