Kamchatka: Long Road Made Of Gold

Tavaly februárban jelent meg az előző Kamchatka album ‘The Search Goes On’ címmel, ami után nem is tököltek sokat a srácok, és idén májusban kiadták a soron következő, hatodik stúdióanyagukat. A felvételek közben a zenekar nagyban turnézott is, és szerencsénkre hozzánk is eljutottak, pazar kis bulit csapva a Dürer Kert kistermében.

Az előző albumhoz képest a mostaniba sokkal több déliesebb ízt pakoltak, és pár hangulatkeltő hangszerrel is kiegészítették az összképet. A borító is mintha egy aranyásó csapat pillanatképe lenne, amit amúgy újból a basszusgitáros Per Wiberg készített. Az album keverését az a Russ Russell végezte, akivel már előzőleg dolgozott a Napalm Death és a Dimmu Borgir is, és elég neves producer az Egyesült Királyságban. A southernes nyitánnyal bíró, bendzsós Take Me Back Home igazi tornácon ülős, bagórágós hangulatot teremt már az elején. Előjönnek a fapadlós, poros, lengőajtós kocsmaképek, a tükörfényesre csiszolt söntés, a kártyázó rosszarcok és a táncoslányok.

A Kamchatka verhetetlen varázsa a zene mellett az énektémákban rejlik, ahogy minden dalban hihetetlen verzék és dallamos refrének kapnak helyet. Ez persze Thomas remek orgánumának is köszönhető, aki mellett most – és itt újból feltűnik a sokoldalúsága – ha jól hallom, Per is besegít egy-két számban. Ilyen például a Human Dynamo, ami egy makulátlan hard rock nóta: feszes dob, folyamatos háborgó basszusgitárfutamok, élesen verdeső zongora monoton hangja, és itt is egy remek, kollektív éneklésre ösztönző refrén. Majd keresztülhasít rajta Thomas gitárszólója, ezzel is tetőzve a katarzist. A legautentikusabb dal a Long Road – egyik kedvencem az albumról –, ami igazi bluesos atmoszférát idéz meg, előkerül a slide gitár is, amihez szépen simul az ének, néhol hajlított népies színezékkel. Igazi melankolikus ballada, egy lassú, célt és véget kereső úton, amit száraz kaktuszok szegélyeznek, a por folyamatos, és szinte sosem ül el. Az egyik legtempósabb, dugattyúktól lopott ütemek a Get Your Game On riffjei között vannak, amit – hála az ügyes zenei rendezőjüknek – elsőként mutattak be a lemezről. Nem is véletlenül, hiszen remek figyelemfelkeltő, még ha pofátlanul egyszerű is. Príma kis tompított pengetés lebeg az ének alatt, majd feltűnik aláfestésnek egy kis háttér-maracas.

Per Wiberg főéneke újból előkerül a Slowly Drifting Away-ben, aminek gitártémája a legsűrűbb, már-már stoneres hangzással indul, bólogatásra ingerlő húzással. Bár a szám közepén bejön egy vibráló felhúzás a szólóval, az impulzus megmarad. A Mirror az egyenletes gitártémájától egy igazi trapperes-nyargalós szám lesz a sztyeppén keresztül, a terepnek megfelelően hol ügetésben, hol vágtában, feldobva egy kis vibraslap rezgő hangjával. A dobkávás játékkal kezdődő Made Of Gold is a bluesos számok közé tartozik, sodró svunggal, pazarul időzített tempóváltással fűszerezve. A To You lezser záródal, ami már egy kis Foo Fighters-es témázgatásba hajlik a refrén alatt, igaz, ez egy halványan érzékelt hasonlat, mert azért a svédek nem hajtanak a tinisorozatok főcímdalainak népszerűségére.