Tad Morose: Revenant

írta Tomka | 2013.12.05.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Despotz Records

Weblap: http://www.tadmorose.com

Stílus: Power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Ronny Hemlin - ének Kenneth Jonsson - gitár Christer "Krunt" Andersson - gitár Tommi Karppanen - basszusgitár Peter Morén - dob
Dalcímek
1. Beneath a Veil of Crying Souls 2. Follow 3. Babylon 4. Within a Dream 5. Ares 6. Absence of Light 7. Death Embrace 8. Dance of the Damned 9. Spirit World 10. Timeless Dreaming 11. Millenium Lie 12. Gypsy
Értékelés

Aki nem zeng pár körmondatot a Tad Morose alulértékeltségéről a ’Revenant’ lemezkritikájának első bekezdésében, annak tuti visszavonják a rockújságírói engedélyét. De helyén is van ez így, hiszen akad pár ilyen megkövesedett gondolat a svédekről. A másik például az, hogy Urban Breed egy ****nem annyira jó fej, mint amennyire jó énekes – legalábbis ezt mondják, akik már dolgozták vele. Akik viszont csak hallgatják, azok istenítik, s lehet összefüggés van a kettő között, de az biztos: a power metal rajongók körében igen jó Mr. Breed reputációja. A Tad Morose négy albumát is az ő földöntúli orgánuma lőtte ki az underground remekművek tábora felé: ebben a hangban megbújt valahol mélyen a halfordi, Tate-i iskola szárnyalástana, de megvan benne az a mocskosan csillogó érc is, ami mondjuk a honfitárs Charles Rytkönenében (Morgana LeFay) is, akivel Urban olyan duettet zavart le anno a Matters of the Darkban, hogy attól minden jó érzésű power metal rajongó maga alá rosál. De ne hagyjuk, hogy a csinos egóval rendelkező énekes kisajátítsa az érdemeket: a Tad Morose instrumentális szekciója is olyan intelligenciával közelít az amúgy béltipróan súlyos, agyfacsarós fémzenéhez, ahogy a műfajban csak kevesen szoktak. Persze ehhez nem árt tudni, hogy a 90-es évek elején még progresszív fricskákkal és atmoszférikus billentyűtémákkal színezték a dalaikat (’Leaving The Past Behind’, ’Sender of Thoughts’), aztán úgy rakták össze első zseniális művüket, hogy ütköztették a Breed-féle direktebb, nyakficcentő zúzdáját a korai évek agyasabb témáival (’A Mended Rhyme’).

Sajnos azonban a 2003-as, amúgy az ’Undead’ és a ’Matters of the Dark’ mellett szintén nettó zseniális ’Modus Vivendi’ után a zenekar felszívódott, mint a kokócsík Ozzy dolgozóasztalán, Breed pedig lelépett Amerikába. 2005 után az annihilatoros Joe Comeauval is próbálkoztak a svédek, de két demófelvételnél és három koncertnél nem jutottak tovább, mivel Joe Amerikában élt, ráadásul akkoriban Carl Palmer dobtechnikusaként dolgozott és nem jutott elegendő ideje a Tad Morose-ra. Az énekeshiány miatt tétlenségre kárhoztatott bandából szépen szivárogtak el az emberek, Daniel Olsson gitáros 2007-ben oldott kereket (hogy 2011-ben a Trail of Murderben bukkanjon fel Urban mellett), az 1994 óta a Morose-ban pengető Anders Modd basszusgitáros pedig egy évvel később. A megoldást végül a zenekar egyik régi barátja, Ronnie Hemlin jelentette, ráadásul a Steel Attackben és a Lack of Faithben már bizonyított énekes kovácsoltvas-keménységű hangja kényelmesen illeszkedett a Tad Morose zenei közegébe.

Christer "Krunt" Andersson gitáros-zenekarvezetőnek és Peter Morén dobosnak tehát bőven jutott ideje arra, hogy kidekorálja ezt a régóta várt anyagot. Ők persze nem okoskodták túl a dolgot: a ’Revenant’ messze lapul a korai évek progresszív power metaljától, helyette a ’Modus Vivendi’ csiszolatlan durvaságát ötvözi az ’Undead’ egyenesvonalú, mindenféle sallangot félrepöccintő power metaljával. S hogy jól teljesít-e? Az csak attól függ, merről közelítünk hozzá: ha a korábbi Morose-lemezeket pakoljuk a mérleg másik nyelvére, akkor hiába nyom tonnás súlyt, mégis könnyűnek találtatik a ’Revenant’, ha viszont a nem éppen fényes időket élő US power metal műfaj aktuális kínálatával vetjük össze, akkor csak elismeréssel adózhatunk feléje.

Tisztelem és szeretem is például Ronnie Hemlin munkáit, de az a helyzet, hogy Ronnie mégse egy Urban Breed: pengeéles és markáns a hangja, csak az a változatosság hiányzik a dalaiból, amit Breed adott a zenéhez. Ronnie egy szűk tartományban mozog otthonosan, és ott gyilkol, mint a vérgőzzel vadított gepárd, viszont a szürkébb, egyhangúbb dalokat nem tudja feldobni pár ügyes húzással. Sajnos Andersson riffkészlete sem olyan változatos, mint korábban: a gyakran szaggatott gitártémákra hagyatkozó szerzemények túl erősen hajaznak egymásra. Főleg a lemez közepe tájékán laposodik a helyzet, de a keretezés menti a ’Revenant’-ot. A Beneath A Veil of Crying Souls és a Follow tipikus Morose-slágerek, amelyekben az Amerikából importált, pőre fémzenét karcos, de a fülből kimoshatatlan dallamokkal aggatják tele. Helyükre kerülnek a háttérkórusok, bekúszik az emelkedett, vaskos atmoszféra, klappol a melodikus gitárszóló is, és Ronnie is bebarangolja a hangterjedelme által felrajzolt horizontot. Az ’Undead’-en és a többi Breed-lemezen ilyen szerzemények sorjáznak egymás után megállíthatatlanul, a ’Revenant’-on viszont becsúsztak olyan semmitmondóbb megoldások is, mint a robosztus, de csak önmagát ismétlő Ares, vagy a sablonriffel aprító Timeless Dreaming. Ez a szaggatás, amire Andersson ezúttal nagyon ráállt, a Babylonban működik leginkább, mert ott megfejelik egy magával húzó refrénnel. Szerencsére akad itt még klasszikus Morose-matéria: a ’Modus Vivendi’ közel-keleti dallamvezetését felidéző Within A Dream vagy az akusztikus felvezetéssel bódító Spirit World. A lemezt záró, Hemlin részéről is keleties témákat hozó Gypsy-vel egyetemben ezek a bejegyzések avatják izmossá a Tad Morose visszatérését. Ha a Breed-éra tendenciáját vesszük alapul, akkor ezután csak egyre jobb lemezeket fognak az asztalra dobálni – már persze ha nem tűnnek el újabb évtizedre…

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások