Tad Morose: Revenant
írta Tomka | 2013.12.05.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Aki nem zeng pár körmondatot a Tad Morose alulértékeltségéről a ’Revenant’ lemezkritikájának első bekezdésében, annak tuti visszavonják a rockújságírói engedélyét. De helyén is van ez így, hiszen akad pár ilyen megkövesedett gondolat a svédekről. A másik például az, hogy Urban Breed egy ****nem annyira jó fej, mint amennyire jó énekes – legalábbis ezt mondják, akik már dolgozták vele. Akik viszont csak hallgatják, azok istenítik, s lehet összefüggés van a kettő között, de az biztos: a power metal rajongók körében igen jó Mr. Breed reputációja. A Tad Morose négy albumát is az ő földöntúli orgánuma lőtte ki az underground remekművek tábora felé: ebben a hangban megbújt valahol mélyen a halfordi, Tate-i iskola szárnyalástana, de megvan benne az a mocskosan csillogó érc is, ami mondjuk a honfitárs Charles Rytkönenében (Morgana LeFay) is, akivel Urban olyan duettet zavart le anno a Matters of the Darkban, hogy attól minden jó érzésű power metal rajongó maga alá rosál. De ne hagyjuk, hogy a csinos egóval rendelkező énekes kisajátítsa az érdemeket: a Tad Morose instrumentális szekciója is olyan intelligenciával közelít az amúgy béltipróan súlyos, agyfacsarós fémzenéhez, ahogy a műfajban csak kevesen szoktak. Persze ehhez nem árt tudni, hogy a 90-es évek elején még progresszív fricskákkal és atmoszférikus billentyűtémákkal színezték a dalaikat (’Leaving The Past Behind’, ’Sender of Thoughts’), aztán úgy rakták össze első zseniális művüket, hogy ütköztették a Breed-féle direktebb, nyakficcentő zúzdáját a korai évek agyasabb témáival (’A Mended Rhyme’).
Sajnos azonban a 2003-as, amúgy az ’Undead’ és a ’Matters of the Dark’ mellett szintén nettó zseniális ’Modus Vivendi’ után a zenekar felszívódott, mint a kokócsík Ozzy dolgozóasztalán, Breed pedig lelépett Amerikába. 2005 után az annihilatoros Joe Comeauval is próbálkoztak a svédek, de két demófelvételnél és három koncertnél nem jutottak tovább, mivel Joe Amerikában élt, ráadásul akkoriban Carl Palmer dobtechnikusaként dolgozott és nem jutott elegendő ideje a Tad Morose-ra. Az énekeshiány miatt tétlenségre kárhoztatott bandából szépen szivárogtak el az emberek, Daniel Olsson gitáros 2007-ben oldott kereket (hogy 2011-ben a Trail of Murderben bukkanjon fel Urban mellett), az 1994 óta a Morose-ban pengető Anders Modd basszusgitáros pedig egy évvel később. A megoldást végül a zenekar egyik régi barátja, Ronnie Hemlin jelentette, ráadásul a Steel Attackben és a Lack of Faithben már bizonyított énekes kovácsoltvas-keménységű hangja kényelmesen illeszkedett a Tad Morose zenei közegébe.
Christer "Krunt" Andersson gitáros-zenekarvezetőnek és Peter Morén dobosnak tehát bőven jutott ideje arra, hogy kidekorálja ezt a régóta várt anyagot. Ők persze nem okoskodták túl a dolgot: a ’Revenant’ messze lapul a korai évek progresszív power metaljától, helyette a ’Modus Vivendi’ csiszolatlan durvaságát ötvözi az ’Undead’ egyenesvonalú, mindenféle sallangot félrepöccintő power metaljával. S hogy jól teljesít-e? Az csak attól függ, merről közelítünk hozzá: ha a korábbi Morose-lemezeket pakoljuk a mérleg másik nyelvére, akkor hiába nyom tonnás súlyt, mégis könnyűnek találtatik a ’Revenant’, ha viszont a nem éppen fényes időket élő US power metal műfaj aktuális kínálatával vetjük össze, akkor csak elismeréssel adózhatunk feléje.
Tisztelem és szeretem is például Ronnie Hemlin munkáit, de az a helyzet, hogy Ronnie mégse egy Urban Breed: pengeéles és markáns a hangja, csak az a változatosság hiányzik a dalaiból, amit Breed adott a zenéhez. Ronnie egy szűk tartományban mozog otthonosan, és ott gyilkol, mint a vérgőzzel vadított gepárd, viszont a szürkébb, egyhangúbb dalokat nem tudja feldobni pár ügyes húzással. Sajnos Andersson riffkészlete sem olyan változatos, mint korábban: a gyakran szaggatott gitártémákra hagyatkozó szerzemények túl erősen hajaznak egymásra. Főleg a lemez közepe tájékán laposodik a helyzet, de a keretezés menti a ’Revenant’-ot. A Beneath A Veil of Crying Souls és a Follow tipikus Morose-slágerek, amelyekben az Amerikából importált, pőre fémzenét karcos, de a fülből kimoshatatlan dallamokkal aggatják tele. Helyükre kerülnek a háttérkórusok, bekúszik az emelkedett, vaskos atmoszféra, klappol a melodikus gitárszóló is, és Ronnie is bebarangolja a hangterjedelme által felrajzolt horizontot. Az ’Undead’-en és a többi Breed-lemezen ilyen szerzemények sorjáznak egymás után megállíthatatlanul, a ’Revenant’-on viszont becsúsztak olyan semmitmondóbb megoldások is, mint a robosztus, de csak önmagát ismétlő Ares, vagy a sablonriffel aprító Timeless Dreaming. Ez a szaggatás, amire Andersson ezúttal nagyon ráállt, a Babylonban működik leginkább, mert ott megfejelik egy magával húzó refrénnel. Szerencsére akad itt még klasszikus Morose-matéria: a ’Modus Vivendi’ közel-keleti dallamvezetését felidéző Within A Dream vagy az akusztikus felvezetéssel bódító Spirit World. A lemezt záró, Hemlin részéről is keleties témákat hozó Gypsy-vel egyetemben ezek a bejegyzések avatják izmossá a Tad Morose visszatérését. Ha a Breed-éra tendenciáját vesszük alapul, akkor ezután csak egyre jobb lemezeket fognak az asztalra dobálni – már persze ha nem tűnnek el újabb évtizedre…
Legutóbbi hozzászólások