TEN: Spellbound

írta JLT | 2007.01.31.

Megjelenés: 1999

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.ten.com

Stílus: melodikus hard rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Gary Hughes - ének Vinny Burns - gitár John Halliwell - gitár Steve McKenna - basszus Greg Morgan - dob Ged Rylands - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01 March of the argonauts (Instrumental) 02 Fear the force 03 Inside the pyramid of light 04 Spellbound 05 We rule the night 06 Remembrace for the brave (Instrumental) 07 Red 08 The alchemist 09 Wonderland 10 Eclipse 11 The phantom 12 Till the end of time
Értékelés

A Tenről nehéz elfogultság nélkül í­rnom, hiszem egyik kedvenc zenekaromról van szó. Viszonylag későn, 3 évvel ezelőtt ismerkedtem meg velük, de azóta valóságos mániákussá váltam. Az első megvásárolt album tőlük a Babylon volt, ami már egy kicsit modernebb zenére sikeredett, majd utána szépen fokozatosan mélyedtem el a Ten korábbi lemezei között. Ez a fajta epikus, fogós dallamokkal, kemény riffekkel, remek hangzással ellátott muzsika egyszerűen nem hagyott hidegen. Gary Hughes hangja igazán "fülbemászó" a szó legjobb értelmében. Ugyan nincs Mark Boals-i hangterjedelme, nem sikí­tozik, mint Midnight, de olyan egyedi és utánozhatatlan hanggal van megáldva, ami a legnagyobbak közé emeli. És mindemellett Ő a Ten fő dalszerzője, aki olyan pazar énekdallamokat í­r, amire senki más nem képes, no meg dalszerzőként is kiváló amit szólólemezei is igazolnak, különösen a 2 részes Eposz, a Once And Future King. No de vissza eme í­rásom tárgyához, a Spellboundhoz. A 4. stúdió lemeze ez a csapatnak, és elődjei, főleg a The Robe tükrében igencsak magas elvárásokat támasztott a szakma és a közönség a banda elé, melyet (talán nem túlzás kijelenteni) sikerült óriási mértékben túl is szárnyalni. Ha csak a lemez eladásokat vesszük, akkor a Spellbound a legsikeresebb, de ha az album zenei értékeit is vizsgáljuk...akkor szintén igaz ez a megállapí­tás. A nyitó tétel egy igen í­zléses intro, a March Of The Argonauts. Sokan nem rajonganak az introkért, amit részben meg is értek, hiszen egy 20-30 másodperces digitális "zajongásnak" én sem sok értelmét látom. De ez a kis "betét" nagyon kellemes, csöppet sem unalmas. A Fear The Force pörgős, dögös szám, lendületes tempóval, feszes remekül szóló gitárokkal, melyek az egész lemezt végig kí­sérik. A hangzás egyszerűen hibátlan. És persze itt is a jól bevált Ten recept szerinti fogós, mega-dallamos refrén ad egy igencsak fenomenális "feelinget" a számnak. A harmadik tétel az Inside The Pyramid Of Light egy agyasabb, ötletesen megkomponált, remekül felépí­tett dal, talán a progresszí­vabb jelző sem túlzás, bár a Tenre nem ez az igazán jellemző. Greg Morgan igencsak jól játszik ebben a számban, és nem utolsósorban élőben is fantasztikusan muzsikál. A Spellbound a lemez cí­madó nótáját leginkább a 80-as években munkálkodó melodic rock élcsapatok munkásságához tudnám hasonlí­tani, vegyí­tve nem kevés hard rock í­zzel, és orbitális gitárszólókkal. Csodálatos nóta. A lemez ötödik dala a We Rule The Night egy szép, lágy tempójú ballada, átszőve brit folk elemekkel, fantasztikus szerzemény ez, igazi közönségénekeltetős szám. Ezután egy instrumentális szám következik, amit Remembrance For The Brave -re kereszteltek. Engem igazán egy kelta témájú filmre emlékeztet, aminek a cí­me azonban nem ugrik be. A hetedik nóta tovább viszi a kelta érzést. A Red egy pörgősebb, leginkább egy csatadal jut eszembe róla: valami ilyesféle dallamra támadhattak a kelta seregek az angolokra, kb. 900 évvel ezelőtt. Nagyon jól eltalált szám ez is, Hughes fantasztikus kvalitását dicséri és persze a hangszeresek is átlagon felül teljesí­tenek. A The Alchemist is egy jó kis fejrázós tétel, remek tempó, kitűnő ritmus szekciós munka, és egy már-már heavy metalba hajló riff jellemzi ezt a dalt. A kilencedik szerzemény egy finom, melankolikus ballada, a találó Wonderland cí­mmel. Igen hangulatos kis nóta ez, a felbukkanó akusztikus gitár nagyon jót tesz neki. Hölgyeknek különösen ajánlott . A soron következő dal az Eclipse egy középtempós, kiváló refrénű alkotás, itt is érezni a 80-as évek hatását, de ezt természetesen nem hibának rovom fel, a srácok remek érzékkel nyúlnak ezen időszak dallamvilágához. A következő The Phantom ismét egy keményebb nóta, a gitárok keményen "reszelnek" a basszus is kiválóan dolgozik, ez a tétel is alkalmas egy jó kiadós headbangelésre. A záró tétel stí­lusosan egy érzelmes, lassú szám a Till The End Of Time. Nem vagyok igazán barátja a lassú számoknak és a balladáknak, de a Ten ilyen tí­pusú alkotásai elnyerték a tetszésemet, mivel Gary hangja igencsak jól megy ezekhez a nótákhoz.

Pontszám: 10 Alapmű

Legutóbbi hozzászólások