Ismeretlen remekművek - Refugee: Refugee (1974)

1973 végére befejeződött a rockzene hat éven át tartó szárnyaló korszaka, amikor a műfajban a legjobb előadók csúcsra járatták tehetségüket, és szinte havonta jelentek meg alapművek, melyekhez a fiatalabb generációk a mai napig mérik magukat. S bár egészen napjainkig kiváló albumok születtek-születnek, ezt a csodás periódust a jelenlegi állás szerint nem lehet megismételni.

Az esztendő végén azonban történt valami, mely sajnálatos módon csak egy albumra korlátozódott, ám ez a korong mély nyomot hagyott egészen a mai napig. Patrick Moraz svájci billentyűs nem volt ismeretlen a szakmában, noha Mainhorse névre hallgató bandája nem vívott ki egetverő elismerést. Azonban amikor a két volt Nice-taggal, Lee Jackson basszusgitáros-énekessel és a sajnálatos módon néhány éve elhunyt Brian Davison dobossal összehozta a sors, azonnal felfigyeltek rá. Jackson és Davison akkor már három éve, zenekaruk feloszlása óta nem álltak reflektorfényben, talán a siker is hiányzott nekik, bár az is igaz, a Nice fénykorában sem produkált nagy albumeladásokat.

A triót természetesen azonnal a Nice-szal hozták összefüggésbe, pontosabban úgy fogalmaztak, hogy ez a Nice Keith Emerson nélkül. Moraz így emlékezett vissza erre az időszakra: „Azért ez nem egészen így volt, akkor már három éve nem léteztek. A Refugee-val saját anyagot játszottunk, új dalokat komponáltam a zenekar számára [a koncerteken azért játszottak Nice-ot – szerk.], Lee hozta a szövegeket, és semmi olyant nem ismételtünk, melyet előzőleg bárki is lemezre vett. Annyi referencia jött a Nice-ból, hogy két volt taggal játszottam együtt, igaz ez az eredeti ritmusszekciót jelentette. Lee Jackson és Brian Davison kiváló muzsikusok, és eszméletlen showmanek, akik nagyban hozzájárultak a sikerhez. Csak jó emlékeket őrzök róluk.”

A vállalkozás jól is indult, a bemutatkozó album felvételei gyorsan haladtak, ígéretesnek tűnt a banda. 1974 elején meg is jelent a mű a Charisma Recordsnál, a Genesis kiadójánál. Patrick Moraz szerint is minden rendben volt: „A zene nagyon feszesnek hangzott, nem sokat pepecseltünk a felvételekkel a stúdióban, már előtte összepróbáltunk mindent. Az Islands Studios-nál hála az égnek egy kiváló producerrel hozott össze minket a sors. John Burns addigra már két albumot készített együtt a Genesisszel, így nagyon hamar egymásra hangolódtunk. Tetszett neki, hogy egy nap akár tizennyolc órát is dolgoztunk, ebbe természetesen a teljes éjszaka is beletartozott. Ma már hihetetlenül hangzik, de tényleg így történt. Emlékszem, amikor keresztülrohantunk Londonon az éjszaka kellős közepén, hogy egy zongoraszólót rögzítsünk, vagy a rájátszással foglalkozzunk. Nem egyszer a stúdióban éjszakáztunk, hogy a megfelelő hangzást kialakítsuk, vagy csak ott aludtunk. Reggel ébresztő, egy csésze kávé, és vissza is tértünk a felvételekhez. Nemrég összefutottam Briannel, ő így emlékezett ezekre az időkre: ’Barátom, bár tovább együtt maradhattunk volna.’ Ma ugyanezt gondolom én is, tényleg minden működött. A Refugee a rocktörténet része lett.”

A valóságban sajnos nem ez történt, mert a három tag között hamar feszültség generálódott, így tiszavirág életűre sikeredett ennek a kiváló bandának a működése. 2007-ben, nosztalgikus emlékeket ébresztve a rajongókban, megjelentettek egy koncertalbumot 1974-ből, mely egy Newcastle-ben felvett bulit tartalmaz.

Az albumot hallgatva szenzációs progresszív rockzenével találkozunk, melyben valóban hallható a Nice hatása, de könyörgöm, miért baj ez, ha két volt tag is a bandában játszik. A különbségeket még a süket is meghallja, hiszen a hangzás akár ma is megállja a helyét, a szimfonikus részek mellett azonban olyan jazz-rock elemeket is felfedezünk, melyek idegen volt a Nice-tól (náluk inkább a tiszta jazz ment). Sok kísérleti, a King Crimsonra vagy akár a korai Pink Floydra emlékeztető effektus borzolja a kedélyeket, ez szintén elhatárolta őket Jackson és Davison múltjától, sőt, az akkor sikeresen működő Emerson, Lake & Palmertől is eltérő úton járt az egyébként ugyanolyan felállású formáció. Gazdasági akadályok sem merültek fel, hiszen sikerült annyit eladni, hogy rögzíthették volna a második lemezt is.

Nem csak a már említett feszültség okozta a korai szétszéledést, hanem az is, hogy a Yest is ebben az időben hagyta el először Rick Wakeman, és Jon Andersonék Patrick Morazt szemelték ki utódnak. Jól választottak, hiszen az ötösfogat vele rögzítette a szenzációsan sikerült ’Relayer’ LP-t. A sors fintora, hogy nem készült több Yes album sem Patrick játékával.

Szerző: Bigfoot