Ismeretlen remekművek - Blind Faith: Blind Faith (1969)

írta Csemény | 2013.09.16.

Amikor szóba jön a „régi idők nagyjai” kifejezés, nekem a legtöbbször ugyanaz az időszak ugrik be: a korszakváltás a ’60-as évek végén és a '70-es évek elején. Na meg rengeteg döbbent és derült arc is. Amikor még az egyetemi gólyatáborban egy ismerkedős játékban az volt a kérdés, hogy mi a kedvenc számunk, én gondolkodás nélkül vágtam rá a 69-et. Talán a sok üveg is okozta, aminek a fenekére néztünk, de lehet, hogy teljesen józanul is mást asszociáltak volna, mint én. Miért ’69? Nézzük csak, mi minden történt!

 

 

Kijött a Led Zeppelin első két lemeze, a Jethro Tull megcsinálta a ’Stand Up’-ot, a Pink Floyd az ’Ummagummá’-t, a Free, a Grand Funk Railroad és a Deep Purple megalkották a nevükkel azonos című lemezt, a Who előrukkolt a ’Tommy’-val, az Iron Butterfly már a harmadiknál tartott, a Doors megírta a ’Soft Parade’-et, ami még csak nem is a legjobb lemezük, és olyan legendák is muzsikáltak még, mint Janis Joplin, Jimi Hendrix vagy Carlos Santana. Ám a ’69-es év nem csak fantasztikus albumokat, hanem olyan zenekarokat is adott nekünk, melyek nélkül a zenei életünk még ma is elképzelhetetlen. Elindult egy Black Sabbath, egy UFO, egy Uriah Heep, már ficergett a Blue Öyster Cult, már mocorgott a Judas Priest, itthon pedig a Beatrice és az akkor még Gesarol néven elinduló P.Mobil kezdték bontogatni a szárnyaikat. Egyszerűen nincs rá találóbb kifejezés: „Those were the days”.

Ebben a kavalkádban talán ki sem szúrja az ember szemét egy alig egy évig működő szupergroup. Pedig ha ránézünk a nevekre, nincs kétség, ez valami fantasztikus zene kell, hogy legyen. Végy egy hatod Family-t, kétharmad Creamet, egy negyed Traffic-et, és vesd bele vakon minden hitedet! Utóbbit rengeteg rajongó megtette, hiszen magától értetődő volt, hogy Clapton és Baker lesz az új formáció „krémje”. 1968-ban a rajongók szemszögéből egy elég nehezen emészthető fordulat következett be. A Cream amilyen gyorsan berobbant, és csúcsra tört, legalább olyan hirtelen, mindössze két év működés után feloszlott. A könnyes búcsúra 1968. november 26-án a Royal Albert Hallban került sor, ahova 37 évvel később egy kirobbanó sikerű reunion-koncerttel tért vissza a brit trió.

Ezt követően a lassúkezű gitármester Steve Winwooddal kezdett jammelgetni, ami nem nagy meglepetés, tekintve, hogy már jó ideje szemezgettek egymással. Annál nagyobb meglepetésnek tűnik, hogy Ginger Baker is csatlakozott a bandához. Clapton eleinte vonakodott rábólintani a régi-új társra, és joggal tartott a közös creames múlttól. De már össze voltak szokva a korábbi évekből, és jobb dobost úgysem találtak volna. Végül ’69 májusában lett teljes a kvartett, miután Rick Grech is csatlakozott. Pár nappal később pedig már a formáció neve is kipattant a fejekből: Blind Faith. Ha már a keresztelés megvolt, át kell persze esni a tűzkeresztségen is. Az együttes 1969. június 7-én lépett fel először a Hyde Parkban több mint százezer ember előtt. És már ezen a koncerten is hallhatóak voltak olyan bekiabálások, amelyek a zenekar rövid működése alatt tartott koncerteket végigkísérték: „We want Cream!”.

A Blind Faith első és utolsó lemeze 1969. június 22-én jelent meg a Polydor gondozásában. Tökéletesen ráillik a Cream egyik slágerének a címe: „Born under a bad sign”. Rengeteg probléma nehezítette Claptonék dolgát, de egyelőre maradjunk a lemeznél. Kicsit úgy vagyok ezekkel a számokkal, mint a Pink Floyd lemezeivel. Mindegyiken érezni valamelyik zenész hatását, talán csak egy kicsit vegyülnek jobban a zenei stílusok a Blind Faithnél. Az első dal például azt az érzést kelti, mintha mi sem történt volna és a Cream működne tovább. A Had To Cry Today bár Winwood szerzeménye, simán felnő Clapton korábbi, a Creamben elkövetett alkotásaihoz. Az elnyújtott feszes gitármenetre épülő riff olyannyira egyedi, markáns és karakteres, hogy könnyen vághatjuk rá, kiállta az idő próbáját. Nem véletlenül nyomja el mindmáig Clapton és Winwood, ha közösen koncerteznek.

Aztán rögtön jön egy újabb Winwood-szerzemény. A lágy fülbemászó téma pedig szinte már a Led Zeppelin bron-y-aur-os korszakát idézi. Az első dalt is megízlelve, talán itt tűnik szembe először, hogy Winwood milyen jól reprodukálja Clapton korábbi énekstílusát, utóbbi pedig a vokálozástól eltekintve megteheti, hogy minden figyelmét a gitártémákra fordítsa. De ami nagyon örvendetes számomra, hogy az újdonsült pacsirta a saját stílusát is beleviszi a dalba. Bár pár koncerten előfordult, hogy kikezdték, ezeken a felvételeken magával ragadóan teljesít. Gondolhatunk itt akár az erélyesebb dalrészletekre, akár a Can’t Find My Way Home-ra, ahol bársonyosan énekel, és a magas dúdolásai is gyönyörűek. Ezen kívül zongora- és orgonajátékával is tovább színesíti a lemezt az első két dal kivételével, ahol nincs billentyű. Visszatérve a második számra, itt még Baker is visszafogja magát, nem püföli rommá a dobszerkót, hanem nagyon finoman, érzéssel cirógatja a cineket. Érdekes, hogy a számok felét, így a Sea of Joy-t is az új énekes szerezte. Azonban tökéletes mértékben elegyednek a különböző zenei motívumok, melyek változatossá teszik az albumot.

Winwood nem csak progresszív és pszichedelikus motívumokat vitt Clapton blues-rockjába, hanem nagyszerű tradicionális és folk-témákat is (ezek persze Claptontól sem állnak messze). És akkor még nem is beszéltük Rick Grechről, aki a basszusgitár mellett egy másik négyhúrost is előkap, és egy nagyszerű hegedűszólóval is előrukkol a lemezen, mégpedig az imént említett Sea of Joy-ban. Clapton bár összekülönbözött a menedzsmenttel, engedelmeskedett az óhajuknak, így hosszú szólókkal rukkolt elő. Engem nem feltétlenül a hosszuk izgat fel, sokkal inkább a több sávon rögzített, felelgetős témák. Ezekben embrionális fázisban már ott lapul valami, amit megimádtam Tony Iommi játékában a Sleeping Village-et és a The Warning-ot hallgatva. De a Presence of the Lord gitárszólójától is eldobtam az agyam, amit egy kis hendrixes ízű pedálozással is megtoldott. A ’Blind Faith’-en csak ez az egy szám található, amit ő szerzett, de ez olyan is lett, egy igazi sláger. Teljesen visszahozta nálam néhány melankolikusabb Cream-dal feelingjét, mint például a World of Painét még a ’Disraeli Gears’-ről.

Az utolsó, monumentális jammes dal pedig többé-kevésbé Ginger Baker agyszüleménye. Ez könnyen megállapítható akár csak a jazzmotívumokat fülelve. A 15 perces Do What You Like-ban a bozontos dobos is kiélhette a vágyát, amit a Toad óta magába kellett fojtania. Ugyanebben a számban nem egyedül szólózza végig a 15 percet, de amit a szám vége felé művel, az nálam ott van Bill Ward Rat Saladja és John Bonham Moby Dickje mellett. A szám viszont pont olyan kurtán-furcsán ér véget, mint a Blind Faith működése. A turnékon bár a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta őket, felszínre kerültek a buktatók. Egyrészt ott van a borító, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. A pubertás korú meztelen lány mellett pedig csak hab volt a tortán, hogy a zenekar neve nem került fel. De talán még jobban nehezítette a helyzetet a menedzsment hozzáállása. Az még hagyján, hogy a szakmai munkába beleszóltak, de belekényszerítették Claptonékat egy olyan turnéba, amire a zenekar akkor még nem volt felkészülve. A turné már a lemez megjelenése előtt elindult, ám még azt követően sem volt könnyű egy setlistet összerakni. A közönség is állandóan kísértett a koncerteken, Cream- és Traffic-klasszikusokat követelve. Azután pedig, hogy a zenekar átlendült a holtponton, és már nemcsak a Rolling Stonestól és más ikonoktól kezdett játszani, hanem elhangzott a Sunshine of Your Love is, elszabadult a pokol. A zenekar abban a pillanatban örvénybe került. Innentől már egy poszt-Cream-szupergroup voltak. Nem egy koncert félbeszakadt vagy szünetelt, mert a közönség Cream-dalokat követelt. Ahogy a tagok kezdtek ebbe belefáradni, úgy fordultak elő egyre gyakrabban fegyelmezetlenségek. Clapton többször késett, mert az általa igencsak megkedvelt előzenekarukkal (a Delaney & Bonnie-val) lógott. A legkisebb gondjuk pedig talán Ginger Baker volt, aki nemcsak útközben, a gépeken repült, hanem gyakorlatilag éjjel-nappal. Kábítószer-függőségéből pedig sajnos nem tudott a banda úgy profitálni, mint ahogy az a Black Sabbath-tagoknak az első lemezeik készítésekor sikerült.

A Blind Faith szép lassan szétforgácsolódott. A turné utolsó, hawaii állomását követően pedig mindenki elindult a maga útjára. Winwood a Trafficbe, Baker és Grech az Airforce-ba, Clapton pedig előbb a Delaney & Bonney duóhoz szegődött, majd egy fantasztikus szólókarrierbe vágott. A Blind Faith minőségéhez kétség sem fér, így 45 év elteltével pedig már igazi csemegének számít.

Zenészek:

Steve Winwood – ének, zongora, orgona
Eric Clapton – gitár, ének
Rich Grech – basszus, hegedű
Ginger Baker – dob

Dalcímek:

1. Had To Cry Today
2. Can’t Find My Way Home
3. Well All Right
4. Presence of The Lord
5. Sea of Joy
6. Do What You Like

Szerző: Csemény

Legutóbbi hozzászólások