Ismeretlen remekművek - Zaxas: Zaxas (1995)

1995 nem éppen az az év volt, amikor térdig gázoltunk a hagyományőrző heavy/power metal albumok tengerében, és hát tengernyi azon károgók száma is, akik a mai napig előszeretettel törlik csizmájukat a búsongó, kockásinges-szvetteres zenei színtér nadrágszárába, szerintük ugyanis micsoda istenkáromlás az, hogy egy újonnan világra jött műfajocska keresztbe nyelje le a teljes metal közeget?! Igaz, ami igaz, az idő tájt az MTV-ben jóval több „Pearl In Chains”-klipet láttál, mint Helloweent, no, de kérem, ássunk csak le mélyre, és nézzük már meg, miféle csemegékre is bukkanhatunk ott! Elég, ha olyan, mára klasszikussá avanzsált címeket hintek el, mint az ’Imaginations From The Other Side’, a ’Nevermore’, a ’Dead Winter Dead’, a ’Land Of The Free’, illetve a ’Slaughter Of The Soul’, a ’Wolfheart’, a ’The Gallery’ vagy a ’Symbolic’… Ugye, hogy ismerősen csengenek? (E sorok írója egyébként maga is szereti és hallgatja a „búsongó, kockásinges-szvetteres” zenéket is, így hát korántsem érezte rosszul magát a „mostoha” ’90-es években.)

Aztán volt egy fura nevű kaliforniai banda, amelyik épp 1995-ben hozta világra első és máig egyetlen gyermekét, mégpedig szimplán ’Zaxas’ címmel. Amennyiben nagykanállal falod a férfias, hősies US Power Metalt (így nagybötűkkel!), akkor ez az anyag bizony neked készült! És ha még hozzáteszem, hogy a srácok kevésszámú, ám annál kiválóbb dalaikkal méltóképp ápolták a Metal Church, a Vicious Rumors, a Sanctuary, a Dio-korszakos Black Sabbath, no meg a Queensrÿche aranyba vésett örökségét, ez esetben te is mihamarább szoros barátságot kötsz velük, a nyakam teszem rá! Merthogy arra is mérget vennék, hogy a Zaxas névre maximum tizenhatan kapják fel a fejüket szerte a világon – mily igazságtalan a Sors! Hiszen egyfelől adva vannak a tökélyre fejlesztett, kerekre csiszolt szerzemények, másrészt pedig a csapat élén egy olyan mesterdalnok állt, aki – írd és mondd! – bármit elénekelt, ráadásul roppant komoly szinten; Dale Anthony ugyanis a klasszikus metaléneklés magasiskoláját mutatta be akkoriban: ezerszínű hangjával egyaránt megidézte Ronnie James Dio és Mike Howe öblös-karcos orgánumát, másfelől meg otthonosan mozgott a Geoff Tate-, Michael Kiske-féle áriázós stílus legfelsőbb tartományaiban is.

Ugyan a Zaxas tagsága már 1985-ben összeállt, és három kisebb anyagot is megjelentettek (2 demó és 1 EP), a teljes nagylemezre mégis tíz évet kellett várni. Mit mondjak, megérte. (Mintegy érdekességképpen: Dale-t és a dobos Rico Veale-t hallhatjuk még az 1994-ben Destiny Faire néven alapított „fantasy rock operett” tagjaiként is – kattints ide!) Ámde nem szaladok ennyire előre, tudniillik az előzmények is megérdemelnek pár klaviatúraleütést: lényeges megjegyezni, hogy embereink már a legelső, ’89-es demón (’Red Tape’) igencsak érett és kifinomult muzsikát játszottak, az amerikai típusú heavy/power metal úgymond intelligensebb, „gondolkodóbb” válfaját. Ezek a dalok bizony nem sokkal maradtak le a korai Queensrÿche örökérvényű szerzeményeitől, ami nem kis szó egy ennyire föld alatt ragadt banda esetében. Például épp a ’Rÿche legszebb pillanatait idéző, törékeny szépségű Man In The Glass power-balladájának zsenialitása már ebben a nyers, demó-formában is jócskán kidomborodott (muszáj kiemelnem Dale Anthony gyönyörű énekét!), de ugyanúgy megemlíthetném a Magic Eyes misztikus speed metalját is à la Crimson Glory – egytől-egyig kitűnőek! Mese nincs, ezeknek a nagyszerű számoknak egy rendes hangzással megtámogatott stúdióalbumon (lett) volna a helyük!

A két esztendővel később készült ’Zaxas’ EP-n egy valamelyest összetettebb, progresszív irányba terelték a muzsikát, mondanom sem kell, az itt hallható négy tétel szintén ordít egy újrakiadásért! A hét és fél perces, epikus Writer’s Masquerade felett a régi Rush szelleme lebeg, a verzékben Dale is hasonlóképpen énekel, mint Geddy Lee. A Run For Your Innocence ennek mondjuk szöges ellentéte: egy tempós-harcos darab, akárha a fiatalkori Dio keménykötésű power metalt énekelne. (E kiadvány totálisan underground-jellegét húzza alá ama tény is, hogy a bakelitet tavaly az eBay-aukción 180 000 (!) forintnak megfelelő dollárért ütötték le!) 1992-ben még egy demót adtak ki ’White Room Life?’ címmel, s ennek hat tétele közül már három felkerült a későbbi nagylemezre is. Itt a hangzás már egészen vállalható mai füllel is (demóhoz képest főleg!), és a banda immár teljes pompájában tündököl; megmutatkozik mindaz, amitől oly nagyszerű a Zaxas-muzsika. Nem túlzok, a Don’t Hate The Sinner-re még Queensrÿche-ék is büszkék volnának, annyira magával ragadó, nem beszélve a fütyülhető gitármelódiákról, és természetesen Anthony borzongató énekéről. Ehhez képest két másik társával együtt ez a szám is lemaradt a debüt-anyagról… S míg a No More egy felejthető, középszerűbb dal, addig a No Comment egy óriási power metal himnusz, olyasféle, mint amilyeneket a Vicious Rumors követett el pályája csúcsán az isteni Carl Alberttel az élen. (Egyébként nem csupán a zenei alapokat, hanem Dale hangját tekintve is megannyi párhuzam vonható a Zaxas és az Albert-érás VR között, ami szintén erre a tökismeretlen kompániára nézve hízelgő!)

És akkor elérkeztünk a stúdiólemezhez: a banda nevét viselő korong tehát 1995. február 22-én látott napvilágot a berlini székhelyű Noise gondozásában. A legendás kiadó akkoriban még tartotta magát (később aztán bezárta kapuit), s amúgy pedig olyan bandák fölött bábáskodott, mint a Celtic Frost, a Bathory, a Grave Digger, a Helloween, a Gamma Ray, a Kreator, a Stratovarius, a Running Wild vagy a Coroner, hogy csak a legnagyobb neveket említsem. Az anyagot aztán a kaliforniai Canoga Park-beli Rumbo Recordsnál vették fel 1994. június 26-a és augusztus 1-je között Jim Faraci producer-hangmérnök vezetésével, aki korábban már otthagyta kézjegyét csupa közismert csapat albumain: például Stryper, Ratt, Poison, Lizzy Borden, Trouble… Ennélfogva a ’Zaxas’ lemezhangzását sem érheti kritika, noha nyilván lehetett volna még csiszolni rajta, egy abszolúte underground banda számára azonban ez lehetett a maximum, amit akkortájt kihozhattak belőle. (A rémes borítóból pedig lényegesen többet is, ez az egyetlen gyenge pont mindközül.)

Bár a Zaxas-t alapvetően keresztény zenekarnak tartják, a dalszövegeik mentesek mindenfajta erőltetett papolástól: „Nem vagyunk keresztény banda abban az értelemben, mint a Tourniquet vagy a Petra – nyilatkozták egy interjú során –, akik az evangéliumról prédikálnak. Célunk mindig is az volt, hogy átadjuk az üzenetet azoknak az embereknek a világban, akiknek a legnagyobb szüksége van rá.” Ezenképpen a többnyire pozitív hangvételű szövegekben ugyanúgy találhatunk diszkrét bibliai utalásokat, mint a halál elkerülhetetlenségének boncolgatását vagy éppen aktuálpolitikai kérdéseket, elsősorban a korrupt politikai szereplőket és Clintont állítva pellengérre.

A lemeznyitó The Anvil egy pörgős, puritán power bomba, az Images of Princes viszont még nagyobbat szól: ebben a Vicious Rumors szilajsága lép frigyre a ’Rage For Order’-korabeli Queensrÿche ellenállhatatlan dallamosságával. A Mr. Primetime egy vadkanmód túró energiadózis, Dale belebújik Dio mester bőrébe, és úgy acsarkodik, ahogy a Nagy Power Metal Könyvben írva vagyon; a refrén pedig szögegyszerű, ám akkorát üt, mint a légkalapács! Odabasz, na. A sallangmentes Lies In The Balance is tovább betonoz, a vezérdallam ellenben már jóval emelkedettebb, mondhatni fogósabb. Nem mintha hiányoznának az emlékezetes énektémák, tudniillik Anthony nem csupán óriási torok, de minden pillanatban könnyen memorizálható dallamokat hozott, legyen szó verzéről vagy refrénről egyaránt. A Revolving Door-ban valamelyest a gázpedálra is rátaposnak, az igazán szélvészgyors darabok azonban nem képezték részét a Zaxas eszköztárának, ennek ellenére az egysíkúság vádja nem érheti őket, miután az összes szerzeményt önálló karakterrel ruháztak fel.

A folyton előcitált Queensrÿche az In The Beginning lírai betétjében újfent visszaköszön, jóllehet a Dio-fémjelezte Sabbath komor árnya is bekúszik olykor-olykor; Anthony a hajdanvolt Ronnie James-re hajazó agresszívebb stílust váltogatja finoman szőtt énekmelódiákkal, mely azt a Geoff Tate-et juttatja eszünkbe, aki még a hidegrázó teljesítményével hívta fel magára a figyelmet, s nem általános bulvárjelenlétével… A kíméletlenül menetelő Soul Survivor-ban mintha a Metal Church jammelne együtt a bandával, és persze Dio is beugrana, hogy felénekelje a refrént. Az album talán legkönnyedebb tétele a White Room Life, egy tempóváltásokkal tűzdelt, szinte hard rockos remeklés; az azt követő Last Chance Believer-ben pedig egyértelműen kihallatszanak a Vicious Rumors-hatások, különösképpen a több ízben ismétlődő „bridge” emlékeztet Geoff Thorpe-ék No Fate-jének refrénjére, bár konkrét plagizálásról szó sincs. A korongot a szőrös tökű Ashes To Ashes csatahimnusza zárja, ugye mondanom sem kell, hibátlan ez is, amolyan ordas nagy headbanger-téma, az ember azon kapja magát, hogy léggitárral/partvisnyéllel/kismacskával a kezében szántja fel a szobát. Közlekedési eszközökön ezért nem javaslom e dal hallgatását…

A lemez mindössze alig 40 perces, így aztán véleményem szerint megtoldhatták volna még 2-3 demós szám immár stúdióminőségű verziójával, akképpen azért teljesebb képet kapnánk a zenekar nyúlfarknyi életművéről. Arról az életműről, amely bizony egy izmos újrakiadásért kiált, hátha a szélesebb tömegek is rákapnának, és rádöbbennének, annakidején miféle csemege rejtőzött a földalatti mélyhomályban, a kilencvenes évek derekának „metalellenes” közhangulatában. Erre talán van is némi esély, hiszen a Zaxas egypár esztendeje újra aktív, noha pontos információkra nem leltem azzal kapcsolatban, hogy ez turnézásban, netán lemezkészítésben is megnyilvánul-e. Amíg ez ki nem derül, addig is érdemes felkutatni ezt a különleges anyagot a demókkal egyetemben, mert mindig szívmelengető érzés efféle underground kincsekre, s ezáltal őszinte és kiváló muzsikákra bukkanni. Egy külhoni kritika úgy zárja méltatását, hogy a ’Zaxas’ nem más, mint egy elveszett klasszikus. Nehéz ezzel vitatkozni…

Szerző: Mike