Lemezkritika-külföld: Devildriver: The Fury Of Our Maker's Hand
írta admin | 2005.10.31.
Megjelenés: 2005 Kiadó: Roadrunner Records Weblap: http://www.devildriver.com/ Stílus: Modern Metal Származás: USADez Fafara vocals (see also Coal Chamber) Mike Spreitzer guitars Jeffrey Kendrick guitars Jon Miller bass John Boecklin drums
End Of The Line Driving Down The Darkness Grinfucked Hold Back The Day Sin & Sacrifice Ripped Apart Pale Horse Apocalypse Just Run Impending Disaster Bear Witness Unto Before The Hangman's Noose The Fury Of Our Maker's Hand
Előre leszögezem, hogy nem ismerem az egyes tagok korábbi működési helyeit, és megmondom őszintén, nem is érdekel, pláne a Coal Chamber gitáros/énekes múltja. Új arcként kezelem őket, így nem is hasonlítom a Devirdriver-t a régebbi zenekaraikhoz, értelmetlen is lenne, mivel ez a lemez itt olyan masszívan áll a saját lábán, hogy képtelenség lenne hanyatt lökni. Pofátlanul friss anyag: A dalok: End of the line Andalító dallammal indít, az ember itt arra gondol, hogy na, ez egy frankó modern metál lemez lesz, üvöltéssel, meg énekkel... aztán beindul a gépezet. Akkora modern thrash-es témák követik egymást, s olyan energiát sugároznak, hogy egy pillanatra teljesen összezavarodtam, aztán heveny hajlóbálásba kezdtem, meg léggitározásba. Csücskös egy dal, nagy témákkal. Elég friss, üdítő kezdet. Nagyon jó a tempó, és kellően változatos dal, jól fel van építve. Abszolút koncert favorit! Meglepő, hogy az albumot ezzel az öt perces monstrummal indítják, de talán nem véletlen. Fel sem tűnik az 5 perc, sőt! Driving down the darkness Hangulatos nyitás, melyet egy tökös, bólogatós riff követ, aztán rákúszik egy gitárdallam. Thrash és dallamok, nagyszerűen kombinálva. A versszakban érezhető, hogy a vokalista úr törekszik nem egysíkúan elüvölteni a dalokat. Aztán berobban a refrén, szó szerint. Duzzad az energiától! Nincs üresjárat. Jól elkapott, felkészítő jellegű középrész, aminek a záró akkordja egy brutális ugrálós téma, és nem lehet megállni, hogy a rá ne mozduljunk. A végére e tétel totál bedurvul, majd egy dallammal vezet le... Szakad rólam a veríték! Grinfucked Érdekes cím után vártam, hogy mekkora őrlés lesz. Jól indul, dallamok és ugrálásra ösztökélő zúzás. Eddig egész jó, mivel mindhárom dal eléggé elkülönül ahhoz, hogy ne váljon már most unalmassá, mint a legtöbb zúzásra építő album. Ez egy eléggé visszafogott darab, szigorúan ugrálásra alkalmazva. Jó benne a belassulós középrész. Nagyon érzik ezt a thrash and melody vonalat. Itt aztán még a duplázás is akkorát üt, hogy hihetetlen. A végén feltűnő téma nekem ismerős, egy régi Amorphis dalt juttat az eszembe. Sebaj, ez csak néhány másodperc. Nem rossz, de összességében nem az album favoritja. Hold back the day Harangokkal indít, és egy kellemes akusztikus témával, amit további effektek tesznek teljessé, és ismét itt a durvulat, azonban nagyon rendbetett dallammal. Húz, ahogy csak lehet. Aztán beköszön a full thrash versszak, és egy nagyon megművelt refrén, a dobos kegyetlenül jól nyomja a duplázós témákat. Oltári az a gitárdallam, ami elkíséri a felvezetését. Nálam ez már most sláger. A közepén egy már megszokott headbanger téma, amit ezúttal ének is kísér. Csúcs! Sin and sacrifice Ezúttal is egy kellemes, dallamos indítás. Ez már egy kicsit számítónak tűnik, de nem baj, mert tényleg nagyon rendben van. Aztán zúzás, itt még nyoma sincs a thrash megközelítésnek, viszont egy akkora dallammal ellátott téma következik, hogy hihetetlen. Az a gitár szénné lett effektezve. Nagyon nagyot húz, az első másfél percben éneket nem hallani. A versszak beköszöntével ismét megkapjuk a modern témákat, aztán egy refrén előkészítő ismét egy telitalálat dallammal megspékelve, igazán klassz. De itt már érezhető teljes egészében a koncepció. A refrén persze itt is ütős, és annak ellenére, hogy üvölti a fickó az egészet, némi dallam is került a vegyületbe. Rendben van, nagyon is. Ez az albumon az első dal, ahol szóló is hallható, amely záró hangja kellemes harmóniába torkollik. Ripped apart Zúzással kezd, pogóra csábító tétel. Aki erre a kezdésre nem indul be, az semmire. Ezúttal egy dallamos versszakhoz van szerencsénk. Érdekes, hogy az énekes hangja még mindig nem tűnik unalmasnak. Duplázós refrén, totális őrület. Erre nem lehet nem megmozdulni! Koncerten vigyázzunk majd egymásra. Némi pihentetés is van a dal közepe felé, de nem viszik túlzásba, a fő hangszer továbbra is a torzított gitár. Zárásként pedig beköszön egy kellemes akusztikus dallam. Pale horse apocalypse Kemény cím, kemény dal. Itt valahogy már ismerős a dolog, eléggé középszint ez, mármint az eddigi dalokhoz képest. Itt egy kicsit megfáradni érzem a cuccot. A középrész wah témája és az azt követő nagyon oké, egy szóló is elfért még ide, nagyon helyes, jót tett a dalnak. Figyelemre méltó a záró harmóniája, király szóló, nincs túltekerve, és megvan benne minden, amitől érdemes meghallgatni. Ez menti meg ezt a dalt, csak ez. Just run Megszokott, nyugis nyitás után ismét megpróbálják romba dönteni a hallójáratainkat. Van itt minden, üvöltés, duplázás, szólózás és feszes, dinamikus húzás. Kellemesen sodró versszak, ami egy brutális refrénbe teljesedik ki. Ez igen, élőben szerintem letépi az ember fejét. A középrész már kiszámítható, lelassul a dal, majd ugrálásra késztet. Itt már nem üt meg, mint az első pár alkalommal. Kicsit egysíkúvá varázsolja a dolgokat. Kár, de itt kifogytak tán az ötletekből? Impending disaster Nagyon durva thrash témával nyit, ez nagyon a toppon van. Jó gyors, egyike talán az albumon hallható leggyorsabbaknak. A versszaknál nekem valahogy beugrott az énekkel kapcsolatban egy pillanatra a White zombie. Ezzel a dallal házakat lehetne romba dönteni. A refrén nem is igazán a klasszikus értelembe vett refrén, viszont ennek köszönhetően nagyon a helyén van, ezt is jól elcsípték a srácok. Csúcs a középrész, bár tulajdonképp újdonságot már nem tartalmaz, de sokat tesz a közösbe. Jó ötlet, ahogy a végére lassan elhalkul a zene, egy kicsit visszarántja az embert az életbe. Bear witness onto A kezdés itt is thrash a javából, minőségi téma. Honnan szednek ezek ennyi kiváló riffet? A versszak már megszokott, de ez a dal valami elemi durvasággal rendelkezik, amit egy nagyon nagy refrén próbál megkönnyíteni, sikertelenül. Ez egy valóságos tank. Koncerten nagyon süthet. Before the hangman's noose Itt már hosszúnak érzem az anyagot, de az a szaggatott téma, ami itt felkínálja magát, gyorsan talpra állít, akárcsak a jól megritmizált versszak. Csücskös refrén, és tudom, hogy én vagyok a király! Ez az fiúk, még egy kicsit ebből. Ez nagyon Rock'n Roll! Nem hittem, hogy a végére egy atombombát hagynak. Van egy olyan érzésem, hogy az előző dalok csak az időzítő szerepét töltötték be, és most robban a töltet. A nyakam meg totál kész van! The fury of our maker's hand Ímhol a címadó tétel. Húzós, dallamos, sodró nyitás, majd elképesztően jó akusztikus betét. Szét riffelt versszak, de nem zavaró, hogy a zene teker, mint az állat, az énekes meg lassan nyomja, sőt így nagyon oké. Mi van itt már megint? Ez a dal egy bestia. Egyik pillanatban kényeztet, a másikban megostoroz, és az arcunkba üvölti, hogy én vagyok a Te urad! Hatalmas főhajtás a refrénért! Ez bizony egy Domina. Tökéletes zárás, megfelelően felpörget ahhoz, hogy megint neki essek a korongnak! A végén még énekelget is ez a csóka, a hangulat itt már... Nem találok szavakat. Gyönyörű, ahogy befejezik ezt a tételt. A legjobban felépített szám az albumon. Még kérnék négyet ebből, és kettőt az előzőből. Köszi! Erről ennyit: Ez az albumot jött, látott és nálam bizony győzött. Remek dalok sorjáznak végig a lemezen, kevés az üresjárat, és számos kiváló ötlettel találjuk szemben magunkat percről-percre. A problémám vele, hogy kevés a szóló, pedig nagyon tudnak az emberek. A másik, hogy nagyon sok dal -majdnem mind- egyformán épül fel, így egy kissé lineáris az album. Viszont annyira jól ráéreztek erre a thrash, modern metál s remek dallamok keverésére, hogy sikerült egy erősen sajátos arculatot megalkotniuk. Az egész lemez egy vibráló energiabomba. Mintha egy kicsit dühösek lennének az arcok. Azt hiszem, van miért... Befejezem: E egy nagyon jó album, a sok dallam miatt még annak is tetszhet, akinek a God forbid, vagy a Lamb of God túl melódia mentes, vagy a svéd vonalat tekinti a megváltónak. Ha a legutolsó két dal lett volna az irányadó, akkor egy olyan művet raktak volna le az asztalra, amire tíz vagy húsz év múlva is büszkék lennének. Bízom benne, hogy a következő anyaggal kicsit többet dobnak a tűzre, hogy az még nagyobb lánggal éghessen. We will rise... Mazi Pontszám: 8/10
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Legutóbbi hozzászólások