Ismeretlen remekművek - Paice, Ashton, Lord: Malice In Wonderland

Amikor 1976 márciusában a Deep Purple szétszéledt, a két maradék alapítótag, Ian Paice és Jon Lord úgy döntöttek, együtt folytatják a zenélést. Az eredeti koncepcióban David Coverdale lett volna az énekes, de aztán ő nem került be az új formációba. Új elképzeléseikhez régi barátjukat, Tony Ashtont keresték meg, akivel 1971-ben Lord első szólólemezén, a ’Gemini Suite’-en már együtt dolgoztak. Ashton így emlékezett az eseményekre: „Ian és Jon azzal az ötlettel kerestek meg, hogy alapítsunk egy közös zenekart. Őszintén szólva, nekem nem igazán tetszett az ötlet, mert engem akartak frontembernek. Ugyanakkor Jon is, én is billentyűsök voltunk, azt gondoltam, így keresztezzük egymás útját, és előbb-utóbb kikerülök a zenekarból. Sokat próbáltunk, televíziós felvételünk is volt, amit nagyon érdekesnek és hasznosnak találtam. Jól éreztem magam, azt gondoltam, beindult a szekér.”

Azonban szükségük volt még egy basszusgitárosra és egy gitárosra, így feladtak egy újsághirdetést, természetesen név nélkül, így találtak rá Paul Martinezre és Bernie Marsdenre, a brit rocksajtó pedig 1976 augusztusában jelentette be a Paice, Ashton, Lord megalakulását. Ezután a csapat Los Angelesbe repült, hogy nyugodt körülmények között megalkossák a csapat bemutatkozó albumát, amely aztán az egyetlen lett a zenekar rövid pályafutása során. Mikor megírták a dalokat, Münchenbe mentek, a Musicland Studioba, ahol az akkori utolsó két Purple album is készült (’Stormbringer’, ’Come Taste The Band’). Bár a dalokat főként Lord, Paice és Ashton írták, a másik két tag is kivette a részét a komponálásból. Lord és Ashton meg tudták osztani a billentyűs részeket, így Tony játszhatta fel a zongoraszólamok nagy részét, és természetesen ő lett a szólóénekes is. A stúdióban két háttérvokalilsta lány is segédkezett, és még egy fúvósszekció is erősítette a hangzást.

A zene nagyon más lett, mint amit a Deep Purple-ben játszottak, ezekben a dalokban a rock and roll, a jazz, a blues és a funk szintézisét valósították meg. Jon Lord hangsúlyozta is, hogy ez nem egy új Deep Purple felállás, ő és Paice teljesen új irányba indultak el. Martin Birch, a legendás hangmester vette kezelésbe a már kész anyagot, és tíz nap alatt albumképessé tette a dalokat, a lemez 1977 márciusában jelent meg. Az album kilenc dala sok irányba mutat: a Ghost Story blues-rock szerű, a Remember The Good Times inkább pattogós funkys, a Dance With Me Baby egy jó kis boogie, az I’m Gonna Stop Drinking lassú blues ballada, nyoma sincs a Purple gőzhenger-szerű hard rockjának.

Érdekes az is, hogy a zenekar élőben sokkal keményebben szólt, mint a stúdióban, legalábbis a megmaradt élő felvételek erről tanúskodnak. Ezután eljött az idő a promóciós turnéra, és ez nem úgy sült el, ahogy elképzelték. Jelentős összegeket fektettek be a zenekarba, egy filmstúdiót béreltek ki a próbákra, előkészítették a televíziós debütálást, melybe sok technikai hiba csúszott, leküzdöttek egy brit turnét. Lord és Paice Amerikába repült, ahol rádiós interjúkat adtak a bandát népszerűsítendő. 1977 őszén újra összejött a csapat Münchenben, hogy nekifogjanak a második album felvételének. Háromnegyed részben ugyan el is készült, később pár dal élő felvételeken megjelent, ám a lemezt sosem fejezték be. Az év végén Svájcban összehívták a csapatot, ahol Lord és Ashton bejelentették, hogy nincs tovább. Két évvel ezelőtt Ian Paice-t személyesen faggattam a PAL formációról, aki következőt mondta a feloszlás körülményeiről:

„Tony Ashton, a zenekar a hajtómotorja elsőrangú jazz és blues zenész volt, nagyszerű improvizációs készséggel megáldva. Az eredeti ötlet úgy szólt, hogy egy kis helyiségben pár ember hallgatta a bandát. Aztán amikor nagyobb közönség előtt játszottunk Tony ideges lett, a viselkedése megváltozott a színpadon. A játékból eltűnt az öröm, és többé nem élvezte, amit csinált, és így a banda sem működött többé. A zene ment tovább, csak az egész nem szívből jött. Talán öt koncertet adtunk együtt, de úgy éreztük, hogy ekkor is szétszakadtunk. Ha a zenében nem leled meg az örömödet, akkor valami másfelé kell, hogy fordulj. Jó banda volt jó lemezzel.”

A vég után nem sokkal Lord és Paice újra összejött Bernie Marsdennel a Whitesnake-ben, Tony Ashton folyatta a session zenélést, rengeteg felvételen közreműködött, ám 2001-ben lesújtott rá a Kaszás, és soha többé nem ült a billentyűkhöz. Nem sokkal halála előtt az Abbey Roadon, Ashtron tiszteletére tartott klubkoncerten még egyszer összeállt a PAL, és néhány dalt eljátszottak az egyetlen lemezről. Az eseményt DVD-n megörökítették. 

Szerző: Bigfoot