Humor : Halász Judit és Halálfej Joe: Frásznéni - Kalózdal az almaszószról - kritika

Ez az alapmű alapvetően változtatta meg azt a megdönthetetlennek vélt megállapí­tást, miszerint a metal zene élvezetéhez olyan mentális, és korral együtt járó pszichés stabilitás szükséges, ami a hat éven aluli gyermekeknek mintegy 0,1százalékát érinti: ezen populáció ráta is csupán a középkorban volt adekvát, ahol a gazdagabb nemesek gyermekeinek magadadhatott a gyakori tetőtől talpig történő fémben járás. Természetesen a fejlődéspszichológia tanainak megfelelően nem egy marcona , torzonborz óriás, hanem az örök anya archetí­pusa, a Mirr-Murr a kandúr kalandjainak tündér mesélője, Halász "Csengőhangú" Judit tolmácsolta ezt a gyermekdalba oltott metal úthengert, mely már öt éves korban is kihozta az emberfiából a hétfejű sárkányt - ezen indulatáramlatnak pedig általában hugi babái és plüssállatai vallották kárát, a tombolás utáni kellmes grindcore tájkép - félszemű Kati baba és letépett lábú Micimackó- pszichológusi maszturbációt maga után vonzó kutatási ingerkeltésében. Maga a dal a jól ismert fantasy világába kalauzolja a hallgatót, ám olyan örökérvényű emberi konfliktushelyzet felvillantásával, mely egész életre meghatározhatták az éppen útkeresésben lévő gyermek pszichoszocializációs fejlődését, avagy: megegyük e az almaszószt, vagy sem. A problémafelvetés,- mely ugyan nem vont maga után hipotézist, ezért vizsgálatának tudományos jellege megkérdőjelezhető - megválaszolásához a gyermeki képzelet által indukált perszonalitás eszközét felhasználva teremti meg Judit Halálfej Joe alakját és hangját, ezzel jó 10 évvel megelőzve a gótikus bandák szépség és szörnyeteg modellállí­tását: az angyalhangú hölgy, és a hörgő domináns hí­m kettősét. Joe azonban, mint már mondtam, több, mint a zenei kifejezés eszköze: a probléma megtestesült ipari fenyegetése, hiszen, s most idézzünk a műből: "Hogyha dalunkba beleszólsz, degeszre tömünk, hisz nem vitás, hogy a legjobb az almaszósz, és a rántott krokodiltojás. Nos, ez a tudatalatti ösztönös félelemre ható rafinált csapdaállí­tás az, amelyet a kifejezés zenei eszközei oly csodálatosan, fémbe oltva fejelnek meg: akkora indulatkeltést produkálva, melyért egyes death bandák is odaadnák Jancsi babájuk fél fülét. Ezt a feloldhatatlannak tűnő érzelmi csomót aztán még az "almaszósz, az almaszósz, ne hají­ts bele galacsint, mert arra int a vén kalóz, jöhet utána palacsint" sorral fokoz az énekes szinte elviselhetetlen méretűvé: kilépve az uzniverzumból olyan egyetemessé téve problémát, melyet csak az almaszósz esetleges elfogyasztása oldhat meg, melyen aktus, úgy gondolom a hallgató lelkében, illetve gyomrában is hangos háborgást idéz elő. De beszéljünk a zenéről, mely a gyermeki fülhöz igazí­tva teremtette meg a Judas Painkillerének katartikus dühét, riffjeinek erejét és indulatainak permanens kitörését. A szöveges intro után - mely egy másik fenyegetést, a frászt testesí­ti meg Frásznéni alakjában - már a kezdőriff örökbecsű tempója is a klasszikusok közé emelné a dalt, olyan headbangre késztető ritmussal, ami valószí­nűleg az afrikai rabszolgák munkadalainak végtelen keserűségéből származik. A billentyű hűen kí­sérve a riffeket, dúsabbá teszi az egyébként szikár hangzást, ám a hatás csúcspontja mindenképpen a gótikus jellegű női énekre ráültetett death jellegű basszus, mely úgy telepszik Judit szopránjára, mint dögszag a csatamező fölé. Szerencsére ezt a fenyegető érzést remekül oldja a csatára hí­vó dallam, mely a heavy metal indulók nagy í­vű epikájával bontakoztatja ki a dal igazi mondanivalóját s teszi azonnal kitörölhetetlenné gyermekeink lelkében, elültetve a metal szeretetének magjait. Meg van benne a jó értelemben vett slágeresség, a konformitás együttéltető ereje, ugyanakkor arra is alkalmas, hogy magányos perceinkben elgondolkodjunk az óvónénihez fűződő hol kellemes, hol némi stresszhelyzetet előidéző kapcsolatunkról. Örökérvényű klasszikus, ott a helye a gyermekek rock mauzóleumában. Alapmű (és még felnőttek is meghallgathatják)