Before The Dawn: Rise Of The Phoenix

Nehéz volna konkrétan megindokolni, hogy a lassan 15 éve működő finn Before The Dawn számára mi is hiányzott eddig a valódi áttöréshez. Túlzás volna ugyan azt állítani, hogy a zenekar az a fajta tipikus lokálpatrióta, melyet hazáján kívül a kutya sem ismer, de tény, hogy továbbra sem sikerült a másodosztálynál feljebb kapaszkodniuk. Pedig a bérzenészeit folyamatosan cserélgető Tuomas Saukkonen énekes/gitáros/dalszerző/elnök-vezérigazgató nincs híján sem a tehetségnek, sem a kitartásnak, mi több, a megálmodott koncepcióban egyenesen benne van az elsöprő siker lehetősége. Miről is van szó?
Arról, hogy az északi színtér nagy találmányainak tekinthető melodikus death metal és a finn típusú gothic metal összeházasítása – mely így többszörösen is rászolgált volna a „skandinavikum” jelzőre, már ha létezne ilyen szó – mindkét, igen népes táborral rendelkező műfaj rajongóit lekenyerezhetné. Ráadásul Tuomasnak sikerült azt az ilyenkor rendkívül gyakori hibát is elkerülnie, hogy két szék között a padlóra essen. Nem állt elő ugyanis az „egyiknek túl durva, a másiknak túl lágy”-helyzet, ami kétségtelenül nagy erény, ám a jelek szerint még ez sem volt elég a boldogsághoz.

Az egyébként rém izgalmas kérdés a ’The Rise Of The Phoenix’ megjelenésével azonban ha időszakosan is, de aktualitását vesztette. A főnök ugyanis beváltotta ígéretét, így ezúttal a 2011-es ’Deathstar Rising’-nál lényegesen keményebb, karcosabb anyag született, melyen a gothic metal már csak a tipikusnak nevezhető északi melankólia formájában jelenik meg, és a tavalyi „tisztújításnak” köszönhetően a tiszta ének is teljesen eltűnt a csapat muzsikájából. A csodaszép akusztikus intro után berobbanó Pitch-Black Universe emblematikus alkotása ennek az új iránynak, ám túl azon, hogy kíméletlenül legyalulja a gyanútlan hallgató fejét, szerencsére nem hiányoznak belőle a legszebb göteborgi hagyományokat ápoló fogós gitártémák sem.
Fontos hangsúlyozni, hogy a legszebbeket. Mert ennek az anyagnak szerencsére semmi köze a manapság lényegesen divatosabb, újhullámos melodeath vonalhoz. Vagyis nincsenek három percenként elhelyezett indokolatlan breakdownok, nincsenek samplerrel helyettesített gitártémák, nincsenek odaerőszakolt giccs-betétek, és nincs megmosolyogtató látszat-keménykedés. A ’The Rise Of The Phoenix’ legnagyobb erénye éppen a zsigeri őserő, melynek hatására a lemez szinte kiugrik a hangfalakból. Ugyanakkor mindez nem egyenlő a céltalan agresszivitással, vagyis egyáltalán nem a megkomponáltság és a dallamok rovására történik.
 

A lemezen tehát alapvetően az ordas riffelés és a melodikus gitártémák kettőse dominál, kiegészülve természetesen a jól ismert skandináv atmoszférával, ily módon leginkább az In Flames, a Dark Tranquillity, a Hypocrisy és az At The Gates nevével fémjelzett klasszikus göteborgi vonallal hozható rokonságba. Ezek a csapatok a kilencvenes években még valódi különlegességnek számító stílus überelhetetlen mesterműveit hozták létre, és ezt a szintet nyilvánvalóan nem sikerült túlszárnyalni, ám nem csodálkoznék, ha a műfaj hívei közül sokan avatnának most új kedvencet a Before The Dawn személyében. Koppintásról persze szó sincs, már csak azért sem, mert Tuomas öblös hangja, valamint a modern hangzás (gondolok itt dinamikára, valamint a vadállat módjára horzsoló gitárokra) a fenti alapcsapatokénál valamivel durvább összképet ad. Az viszont tény, hogy a váltásnak az eredetiség egy része látta kárát, ám szerencsére nem akkora mértékben, hogy álmatlan éjszakáink legyenek miatta.