Utolsó napra készülődtünk, de ezen a napon már ébredéskor esett az a fránya eső, így a délelőttöt a helyi Plazaban töltöttük, kis bevásárlással. Mivel két gyerekes apuka is van a csapatban, benéztünk a játékboltba is, és ha már ott voltunk, kipróbáltunk ezt-azt az eladó nagy örömére.

A Steelwinget elégszer láttuk ahhoz, hogy miattuk ne siessünk ki a fesztiválra, de azért az utolsó pár számra már kiértünk. Anno amikor felbukkant a zenekar, akkor tetszett a kiállásuk, és hogy kinézetre ennyire jól megidézték a régi Maident. A zenéjük is jópofa volt, de manapság sok olyan banda van, akikre jobban felkapom a fejem. Most sem volt rossz a buli, de ki engedte színpadra Riley-t ebben a rikics sárga szerelésben?

Setlist:

Full Speed Ahead! / The Illusion / The Nightwatcher / Breathless / Zone Of Alienation / Tokkotai / The Running Man / Roadkill

A már nem kizárólag filipinokból álló Death Angel mindig szemet vonzóan nyomja a csipegetésre ingerlő thrash metalt. A mostani koncertjeikhez az is apropót szolgáltatott, hogy a ’The Ultra-Violence’ lemez idén 25 éves, így szépen meg is emlékeznek róla. Itt Plzenben például a lemez címadóját teljes egészében elnyomták, amit Oseguda ki is emelt, hogy még sosem játszották el Csehországban az egész nótát. Addig volt ideje pihegni, és volt is miért, hiszen hatalmasra nőtt raszta frizuráját folyamatos pörgésben tartotta az egész buli alatt, és elnézvén azt a súlyt, rendesen megdolgoztatta a nyakizmait. Persze mellette folyamatosan fel-alá mászkált, ugrált és kiváló formában énekelt.

De ne feledkezzünk meg a két gityósról sem, Rob Cavestany is egy jelenség. Mellette Ted Aguilar sokkal visszahúzódóbbnak tűnik. Többször volt olyan, hogy Ted kinézett Robra, és ha Ő elindult a betonkifutóra a közönség felé, Ted csak akkor indult el. Rob játékát figyelni igazi élvezet, annyira jól nyomja a srác, szinte az egész teste folyamatos mozgásban volt, kígyózott, rángott az egész teste, és emellett iszonyat gyorsan járt a keze. Sokan temették a zenekart, amikor „elamerikaisodtak”, és bevették a bandába a két friss tagot. Szerintem nem csináltak rossz vásárt, mert Will Carroll dobos nagyon pontosan és feszesen játszott, Damien pedig látványos pózokkal hozta a biztos négyhúros alapokat. Ezt bandát bármikor szívesen megnézem, mert nem szoktak hibázni ütős műsorükkal.

Mint ahogy a német Brainstorm sem, mindegyik bulijukon bőven az átlag feletti teljesítenek. Persze egy olyan „csodafegyverrel” a tarsolyukban, mint Andy B. Franck, egy zenekar sem tudna hibázni – azt gondolom, jelenleg Ő az egyik top frontember a metal szcénában. Szinte pár perc alatt az ujjai köré csavarja a publikumot, és azt csinál velük, amit akar – és én is minden egyes alkalommal boldogan teszem azt, amit mond, és együtt ordibálom vele a szövegeket. Mert azon kívül, hogy egy rettentően szimpatikus figura, remek hangja van, és tökéletesen hozza is remek énektémáit a bulik alkalmával. Sajnos az eső is a Brainstorm koncertje alatt kezdett el szemerkélni, de ez egy percre sem zavarta, szinte az egész bulit kint töltötte a betonos részen, igaz, az eső megmutatta, hogy fejtető tájékán már rajta is fog a kor...

Most nem volt akkora katarzis a buli, mint a tavalyi MOR-on, mert az egyszeri és megismételhetetlen előadás volt, de ez akkor is igen jó volt. Olyan slágerekkel nem is lehet nagyon mellényúlni, mint a ’Liquid Monster’ és a ’Soul Temptation’ lemezek számai, de azt kell mondjam, a friss korong dalai sem lógnak ki a betonbiztos koncertnóták közül. Természetesen most is az All Those Words alatt volt a legnagyobb a tombolás, de most a közönség picit visszafogottabban dúdolta a refrén témáját. Andy mellett talán Toni volt a legaktívabb, a legfrissebb bandatag is gyakori vendég volt a kifutón. A két gitáros persze a kevesebb mozgás ellenére tökéletesen pengetett, Milan grimaszai és nyelvöltögetései pedig zseniálisak. Őket bárhol, bármikor, bármennyiszer!

Setlist:

Worlds Are Comin’ Through / In The Blink of An Eye / Shiver / Shiva’s Tears / Temple of Stone / Fire Walk With Me / Falling Spiral Down / Doorway to Survive / Below the Line / All Those Words / Highs Without Lows

Az Ensiferum valahogy sosem tudott meghatni, valamiért nem kedveltem meg annyira őket a folkos vonalról, mint a Korpiklaanit. Ami a színpadra lépésükkor feltűnt, hogy Petri Lindroos szépen felszedett pár kilót: a Norther zenekarból még egy szikár, vékony srácra emlékeztem, erre megjelent előttem egy picit pocakosodó és fejre is nagyobbodó énekes-gitáros. Az őrültség faktort jelen esetben a basszeros Sami fokozta, folyamatosan vicsorgott és mutogatott, miközben az ujjai a húrokon szaladgáltak. Az alapítótag Markus is próbálta felvenni Sami bohém stílusát, ami több-kevesebb sikerrel ment is neki.

Mivel a buli alatt volt a Blind Guardian dedikálás, és azt nem akartam kihagyni, egy-két szám után a dedikáló sátor felé vettem az irányt. Régi álmom volt, hogy a bandát elkapjam egy fotóra, de vagy kicsúsztak a kezeim közül, vagy annyian vártak rájuk, hogy nem akartam órákat sorban állni. De most időben értem oda, mert a németek éppen készülődtek vissza a backstage-be, de én még elkaptam őket pár közös fotóra, és „lehordtam” őket, hogy miért hanyagolnak minket több mint 10 éve. Megemlítették, hogy pár éve jártak itt, csak azt felejtették el, hogy egy számítógépes játék (az egyik PC-s játéknál egy bizonyos szint elérése után, bónuszként a banda tagjaival lehet a játékos) mozgásait vették fel itt nálunk, és nem koncertezni voltak Magyarországon. Ezek után visszatértünk az Ensiferum koncertjére, és egész kellemes volt, amit hallottunk, a közönséget is rendesen beindították. Azt hiszem, úgy leszek a bandával, mint az Amon Amarth-tal: mindig kikerültem őket, ha lehetett, aztán egyszer ott ragadtam egy haverral a szakadó esőben, és a hörgést leszámítva nagyon pofás volt, amit játszottak. Itt is valami ilyesmit éreztem a koncert záró részével, így legközelebb több esélyt kapnak a finnek, de néha vannak fontosabb dolgok, mint a buli.

Setlist:

Twilight Tavern / Tale of Revenge / Ahti / Token of Time / Burning Leaves / From Afar / Lai Lai Hei / The New Dawn / One More Magic Potion / Iron

A Grand Finálé előtt még hátra volt egy ikon, a legendás Max Cavalera és bandája, a Soulfly. Az első pár szám alatt, amíg fotóztam, igen intenzíven nyomták, bár Cavalera szerintem inkább imitálta a gitározást, megtette ezt helyette Marc Rizzo. Régebben nem láttam a bandát, de látványban kifejezetten jó választás volt Tony Campos basszeros, a tar kopasz, nagyszakállú, bermuda gatyás és fehér térdzoknis (ahogy illik) állat, folyamatosan bólogatva segítette vokálozásban a főnököt. A közönség megőrült a súlyos témáktól és folyamatos circle pit-eket hoztak létre, ahol kellőképp kifutkározhatták magukat.

Show-elem gyanánt bejött a színpadra Cavalera két fia, akik természetesen hörgéssel segítették apuci produkcióját, majd az egyik srác befejezve az éppen rá kiszabott hörgést, földre dobva a mikrofont nekifutásból átugrotta a fotósárkot és a közönség tetején landolt egy kis body surf-re. Illik korán kezdeni a rocksztárságot… A közönség az alapbeindulást még tovább fokozta, amikor a Sepu-slágerek kerültek terítékre, így egy igazán gyaluló és a közönséget alaposan megmozgató produkciót kaptunk.

A fesztivál zárásaként vártam és kaptam a hétvége buliját, a Blind Guardian prezentálta számomra a csodát. Ők azok, akik ha nincs valami nagy technikai gubanc, akkor szintén nem tudnak hibázni, olyan számok tucatjai vannak a tarsolyukban, amikről más zenekarok csak álmodnak. Azt hiszem, hogy még egy setlist C-verzióján is olyan dalok sorakoznának, amik kiváló bulit eredményeznének. Az elején nem szólt tökéletesen a cucc, de pár perc elteltével már kristálytisztán szólt a zenekar. Sajnos a fényekkel „Kreator-i” mértékben kufárkodtak, Hansi arcát csak néha lehetett látni, viszont így az egész színpad képi világa nagyon király volt! Hansi sem az a sokat mozgó énekes, jobb szeret egy helyben lenni, vagy a védjegyévé váló, „támaszkodós fejbillegetéses” mozdulatsort bemutatni, de amíg ilyen minőségben énekel, nekem tök mindegy mit csinál közben, csak énekeljen. Mert arany van abban a torokban, aki ezeket a bonyolult és változatos témákat ilyen lazán kihozza magából, az megérdemli a dicséretet.

A setlist hasonló volt, mint a tavaly téli Knock Out Festivalon, pár tétel változott csak, illetve egy kis helycsere történt a számok közt. De nagy kedvenceim egy része szerepelt a listán, így közel tökéletes volt a műsor. Egy sorlemez kivételével mindegyik albumról játszottak valamit, így átfogó képet kaphattak azok, akik nem ismerték a zenekart. Andre Olbrich és Marcus Siepen gitárosok hozták a kötelezőt, hiba nélkül pengették végig az egész koncertet, mozgásmennyiségük pedig a frontemberéhez hasonlatosan nagyon kevés volt. Aki viszont már nem először nagyon kellemes meglepetést nyújtott, az Frederik Ehmke dobos volt, aki iszonyat precízen és látványosan csépeli a cájgot, pedig anno a zenekar nem éppen egyszerű témákat firkált össze Thomen Stauch dobossal. Néha alig lehetett követni Ehmke kezeit, gondolom nagymértékben megkönnyíti őt a mozgásban, hogy megszabadult derékig érő szakáll fonatától, így nincs, ami lifegjen a dobverői közt...

A két kiegészítő hangszeres továbbra is csak „kellék” a színpadon, megkapják a maguk helyét, hogy ott produkáljanak maradandót, amit meg is tesznek. Nem tudom, hogy ez a fajta dolog a szimpibb vagy a Powerwolfos verzió, ahol a hiányzó basszus részeket a technika helyettesíti. A „technika” itt is tökéletes volt, a Blind Guardian remekül szólt, nagy élmény hallani azt, amikor ilyen zenekarokat jól kevernek és úgy hallom őket, ahogy szeretném. A harmadik szám után úgy szaladtam ki a fotósárokból, mint akit puskából lőttek ki, hogy a Fly nagy részét már a közönségből lássam és halljam. A rákövetkező Time Stands Still alatt egy szép kis pogo alakult ki a közönség soraiban, ami ki is tartott a buli végéig. Bár nem nagyon értettem miért, mert ez a zene nem az a pogozós-lökdösődős fajta, de mivel ez a buli zárta a fesztivált, gondolom a közönség az utolsó energiáit itt akarta elfecsérelni és teljesen kifacsart állapotban végezni a fesztivált.

Engem a Majesty-Bright Eyes páros már a mennyek felé emelt, amikor a Bright Eyes szám elején a „kántálós” részt nyomták, libabőrös lettem, imádom ezt a számot! A végére olyan négyest tartogattak, ami azt hiszem, méltóképpen zárta le a fesztivált, bitang erős számok, igazi közönségénekeltetős refrénekkel. Mielőtt a szokásos búcsúzó számot elkezdték volna, még elnyomták a nálam csak „legjobb metal ballada evör” titulus második helyezettjét, a The Bard’s Songot, aminél a két gitáros akusztikus hangszerre váltott és kaptak széket is a látvány kedvéért. A téli koncerten ezt a számot azért a németek jobban énekelték, el kell ismerni. A zárásként előadott Mirror Mirror viszont egy igazi bulizós agyeldobós szám, tökéletes befejezés egy remek koncerthez. Az utóbbi másfél évben többször volt szerencsém a zenekarhoz, és úgy gondolom, őket nem lehet elégszer megnézni, mindegyik bulijuk hatalmas élmény, legyen szó fesztiválról vagy önálló buliról. Éljen soká a Blind Guardian!

Setlist:

Sacred Worlds / Welcome to Dying / Nightfall / Fly / Time Stands Still / Ride Into Obsession / Majesty / Bright Eyes / The Last Candle / Valhalla / Imaginations from the Other Side / The Bard’s Song – In the Forest / Mirror Mirror

Egy apróság még a fesztivállal kapcsolatban: végre ide is elért a visszaváltós pohár ötlete, és remekül meg is valósították a csehek, nem dobálták a sört a rockerek, nem volt derékig érő műanyag pohár tenger, és nagyon sokan egy jópofa Metalfest-Masters Of Rock logós műanyag pohár ereklyével távoztak. Remélem ez a mindenhova beakasztható pohár ötlete átvándorol az idei MOR-ra is, ami pár nap múlva veszi kezdetét olyan nevekkel, mint a Nightwish, a Within Temptation, az Edguy, az Unisonic, a Kamelot, vagy a Gotthard: ott találkozunk, és onnan is lesz beszámoló.

Mit is mondhatnék zárásképpen a fesztiválról... Talán a legjobban az fejezi ki, hogy mennyire jó volt a fesztivál, ha azt mondom, nagyon sajnálom, hogy ez a rendezvény nem Csillebércen volt! Mert ezt a felhozatalt mi is megérdemeltük volna. Egyre erősebb ez a fesztiválturné, és bízom abban, hogy jövőre egy hasonlóan erős fellépőgárdát sikerül összeverbuválni, és a dátumok közt ott lesz majd a magyar dátum is!

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet a lehetőségért a Pragokoncertnek és Martina Benesovanak!