Ten: The Twilight Chronicles
írta garael | 2006.08.05.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Gary Hughes gyermekét, a Ten-t viszonylag későn, a 2000-ben megjelent Babylon c. albummal ismertem meg, jóllehet Bob Catley csoda-trilógiájának első két részét - The Towers, Legends- rongyosra hallgattam, melyeknek zenei világáért ugye Gary volt a felelős. A Babylon aztán elvarázsolt futurisztikus, hideg, ám melódiái révén mégis emberközeli ambivalenciájával, és gyorsan rákattantam a régi albumokra is. Később aztán kissé mérséklődött rajongásom a banda iránt, egyrészt, mert 2001-es és 2004-es albumjaikat nem éreztem olyan erősnek, beleértve az Arthur mondakörös projectet is, másrészt a nagy dallamos dömpingben már nem volt türelmem a gyakran egyformának tűnő Ten hangulati világba beleásni magam. Az új album borítója aztán némileg felkeltette az érdeklődésemet: csak nem metálosabb irányba fordult a finom melódiákat kedvelő Gary, -kérdeztem magamban, hiszen nem lett volna ellenemre a fülbemászó refrének alatti némileg agresszívebb riffszőnyeg. Végighallgatva a számokat aztán jólesően konstatáltam, hogy ha nem is ebben az irányba, ám mindenképpen változott, gazdagodott a Ten univerzum. Már a kezdő, a prológgal összekötött, tizenegy perc feletti Rome is megfelelően prezentálja azt a monumentalitást, amit a hangzás és a számba beültetett betétek még inkább kihangsúlyoznak: a "szandálos filmek" lenyűgöző, ötvenes évekbeli pazar fényűzése ömlik ránk zenei formában, konkrét nagyzenekari filmtaktusokat is magába foglalva - és nem bírom ki, de megjegyzem, hogy a prológban a Superman főcímzenéjének zakatoló riffjével. A gitárok szokatlanul mélyen dörögnek - talán itt beszélhetünk némi súlyosodásról, a Hallowed Ground monoton riffelése bármelyik metal power brigád munkájába beleférne- , de ha nem is konkrétan, ám a témák gyakran szimfonikus jellege némileg egy másik súlycsoportba tolja át az eddigi AOR/hard rock kategóriában szereplő versenyzőt. Persze nem kell megijedni: nem lett a Tenből germán metal banda, a melódiák gyakran folkzenében és blues-ban gyökeredző melodikussága és a kórusok jellegzetes íve a megszokottakhoz hasonló világot vetítenek: a The Chronicles egy Bob Catley szólóalbumon is az egyik sláger lehetne, a Born To The Grave gitár helyett szintin vezetett főriffje pedig a Ten dallamok egyik csúcspontja. Ezekben a refrénekben nyilvánul meg igazán ennek a folkban gyökeredző világnak az ereje, melyhez ezúttal szoros szimbiozisban kapcsolódik a filmzene. A The Elysian Fields Morricone-s prológja, vagy a már említett Rome szimfónikus részei felerősítik azt a vizualitást, amit az ókori róma témáiból válogatott dalszövegek teremtenek. A sok jó mellett azonban úgy érzem, Gary ismételten túllőtt a célon az album hosszával kapcsolatban. Részemről két-három olyan szám is van, melyekben ugyanazt az ötletet dresszírozza végig a mester, némileg unalomba fullasztva a többi dallal felpezsdített hangulatot s ezt nem tudja feledtetni Hughes ezúttal is remek formában lévő hangja, és a megszokott magas színvonalon mozgó hangszeres teljesítmény.
Legutóbbi hozzászólások