XorigiN: State Of The Art

Nem volt éppen bölcs húzás a Frontiers Recordstól, hogy három friss hús AOR zenekart is összeeresztett augusztus végén – olyannyira tudatosan, hogy mindhárom versenyző ugyan azon a napon került fel a lemezboltok polcaira (legyen az műanyag, vagy virtuális), így az egyszeri zenehallgató csak kapkodhatja a fejét a három hangzóanyag közt. Hogy ez vajon kinek jó, az totális rejtély a számomra, és üzleti szempontból sem látok benne nagy revelációt…

A Work of Artot néhány hete már elkönyveltük a zseniális kategóriába. Ami a Toby Hitchcock lemezt illeti, azt majd talán egy jövőbeni munkatárs fogja értékelni beérkező pályaművében. A harmadik versenyző, az XorigiN, most fog sorra kerülni.

Alapvetően az abszolút pályakezdő csapat engem sikeresen csigázott fel. Az albumot megelőlegező Can’t Keep Running promóvideó igen ígéretes zenét tartalmazott, ami fürdött a Toto, és egyéb dallamos nagyságok hatásaiban, az album borítója pedig már lendületből bezsebelte tőlem az év egyik legjobbja címet, de azért nem bíztam el magam, becsülettel kivártam a teljes lemezt.

Meghallgatva az albumot, szerintem meg kell dicsérnem a gárdát, ugyanis abszolút a nulláról indulva nagyon szépen megközelítették azt a szintet, amit a Work Of Art hozott a második lemezén. Ami különösen figyelemreméltó, az a vokális teljesítmény, Johannes Stole bizony remek dalnokban bizonyult. Ez nagyon jól érződik a Can’t Keep Runningból is, ahol mind szólóban, mind a refrénben remek teljesítményt nyújt. Ami a muzikális oldalt illeti, ott szintén csak azt tudom elmondani, hogy a fiúk érezhetően ezen a stíluson szocializálódtak; szívesen veszik elő a régi nagyságok témáit, ugyanakkor nagyon ízlésesen használják fel ezeket – még olyan finomságokra is tellett tőlük, mint az In The Blink Of An Eye Chicago-t idéző himnusza. Kitérvén kicsit a hangzásra is, itt megint csak elérjük a Work Of Art szintet, ugyanis kifejezetten tisztán és kiegyensúlyozottan szól az album.

Összességében mégis úgy érzem, hogy a dalszerzői metódusnál a csapat némileg lemaradt a vetélytársak mögött. Talán a Work Of Art valamivel fogósabb, érdekesebb lemez lett, mindazonáltal én itt is rengeteg kedves pillanatot fedeztem fel – talán éppen azért, mert erősebben vannak jelen a régi panelek, kevésbé dominál a dalszerzői zsenialitás. Ennek fényében a Work Of Art nyolc és fél pontja után ide egy (még mindig elég vastag) hetest tudok elképzelni, amit képzeletben lehet még tovább is tuningolni, tudván, hogy a lemezt egy duó vette fel, plusz-mínusz session muzsikusok.