U.D.O.: Rev-Raptor

Udo Dirkschneider nem más, mint a germán heavy metal legenda, az Accept egykori énekese, kinek orgánuma gyakorlatilag egybeforrt a heavy metallal. '87-től az U.D.O. zenekar élén kezdte meg az egykori Accept örökségének folytatását, a ’Rev-Reptor’ pedig a banda 13. lemeze. Persze van egy kis pikantéria a dologban. Az Accept pár hónapja újra összeállt, s mivel Dirkschneider visszautasította egykori zenésztársai invitációját, Wolf Hoffmannék egy új énekessel, Mark Tornilloval összehoztak egy olyan bődületes visszatérő lemezt, mely sikeréről még ők maguk sem mertek álmodni. Szóval a labdát jó magasra feldobták Udo papának, egyértelmű, hogy a ’Rev-Reptor’ megjelenését különösen nagy izgalommal fogadta a fémvilág... vajh sikerül-e visszavágni a régi társaknak? A ’Blood Of The Nations’ bombasztikus heavy metal orgiája képes lesz-e Udoékat is inspirálni?

Udo szereti hangoztatni, hogy nem érdekli a múlt, a saját dolgaira koncentrál, mely valahol jól hangzó szövegelésnek tűnhet, de a ’Rev-Raptor’ ismeretében be kell látni, hogy valóságtartalommal bíró információ. Lehet siránkozni az utóbbi évek U.D.O. albumainak hangzása miatt, vagy hogy Hoffmannékhoz képest Igorék milyen gitárosok, sok eredményre a panaszkodás nem vezet. Aki Acceptet szeretne hallani, hallgassa a ’Blood Of The Nations’-t, Udoék semmit nem változtattak. Haladtak tovább azon az úton, melyet pár éve már megkezdtek zeneileg. Tovább? Ez itt az igazi kérdés.

Mert mi az, ami megmaradt? Udo jellegzetes, libabőrt hozó smirglihangja, a helyenként már az indusztrialitás felé kacsintgató effektek, a gépi(es) dob, a jellegzetes (vagy épp jellegtelen) gitárjáték. Mi az, ami változott? Semmi. Itt a baj. Félreértés ne essék, nem szeretem az értelmetlen útkeresést, az erőlködő önkifejezést, és egy karakteres heavy metal zenekartól sem várom el azt, hogy hirtelen kivetkőzzön önmagából. De, hogy egyik kollégámat idézzem: „Két szám után rájöttem, hogy ezt a lemezt hallottam már.” Ugyanazok a dallamok, ugyanazok a melódiák, megoldások köszönnek vissza a ’Rev-Raptor’-on, melyeket már pár évvel ezelőtt egytől egyig ellőtt a csapat. Csak ezúttal kicsit unalmasabb, kevésbé megkapó kivitelben hallhatjuk megint a régi nótákat.

Tehát milyen is ez az album? Fáradt. Önismétlő. Eleve várhattak volna egy kicsit a ’Dominator’ után, hisz az igazán jó, kreatív ötletek hiányát a rutinnal nem lehet kipótolgatni. Egy „jó” lemezt össze lehet hozni, de abban a dömpingben ami ezekben a hetekben a nyakunkba zúdult, egy „szimplán jó” anyagra vesztegetni a szabadidőt luxus. Akadnak persze szerethető tételek, erősebb pillanatok, fülbemászóbb refrének. A címadó, a Motor-Borg, a Rock ’n Roll Soldiers, vagy a Renegade az önismétlő jelleg ellenére is a pozitívumok sorához tartoznak. Számomra még a kissé balladisztikus I Gave As Good As I Get is bejött. Mégis, ha a jövőben ilyen jellegű zenét szeretnék hallgatni, a ’Mastercutor’ vagy a ’Dominator’ lesz az én albumom.