A francia zenekar leginkább az Anthrax-es feldolgozások okán lehet ismerős legtöbbeknek. Ezek nélkül, gyanítom, túl sokan nem tudnának róluk. Én is “vakon” futottam bele az ‘Repression’ című lemezükbe, ha jól emlékszem, először az angol verzióba. Mert legtöbb lemezük két nyelven is megjelent, nyilván a kiadók (Columbia/Epic) érezték bennük a nemzetközi potenciált. Aztán persze gyorsan beszereztem az anyanyelvit is, mégis csak úgy az igazi.

Pedig más miatt is ott lehetnének a metalosok hátsóagyában: az Iron Maiden tőlük nyúlta le Nicko McBraint! Sőt dobos-cseréről is beszélhetünk akár, mert Clive Burr néhány hónapra beugrott Nickót helyettesíteni. A két banda többek között onnan ismerte egymást, hogy a Trust volt a ’81-es Killer UK Maiden turné előzenekara. A meghívás nyilván jórészt ennek az 1980-as albumnak a sikeréhez köthető, de persze a Trust legendásan dinamikus élő teljesítményének is köze lehetett hozzá.

A banda motorja Bernie Bonvoisin énekes ugyanis egy igazi nyughatatlan, lázadó alkat. Bár ő sem egy képzett torok, ráadásul angol kiejtése is meglehetősen pikáns, karizmája okán legtöbbször Bon Scotthoz hasonlították. Zeneileg is az AC/DC-t szokták felhozni párhuzamként, ami némileg félrevezető szerintem, mert az ő muzsikájuk jóval rétegzettebb, európaibb, ugyanakkor punkosabb is, bár kétség kívül rock ‘n’ roll alapú mindkettő.

Mondanivalójában egyértelműen mélyebb a franciák művészete, Bonvoisin a Prágai Tavaszt és a kommunista rémtetteket éppúgy megénekelte, mint a náci túlkapásokat; támadta Ayatollah brutalitását és az átlagemberek/munkások kizsákmányolását (ekkor Franciaországban még a Mitterand előtti, jobboldali, konzervatív kormány van hatalmon, már több mint 20 éve).

Ennek megfelelően zeneileg is vannak eltérések: amíg az AC/DC jórészt a ’60-as évek hard rockjából ered, a Trustre már hatott az évtizeddel későbbi európai új hullám (mind a popra és a heavy metalra vonatkozó értelmében) és nem elhanyagolható mértékben a punk zene is. Nem csak szövegileg dühösebb, kísérletezőbb a muzsika, de hangszerelésben is: ne lepődjünk meg, ha zongorát vagy szaxofont hallunk egyik-másik nótában, vagy ha elszállós részek szűrődnek be az alapvetően pörgős, egyszerű számokba. Megjegyzendő, hogy a 'Répression'-t követő albumokból folyamatosan kopott ki a munkásosztály dühe, és elindultak egy lágyabb, dallamosabb, ha tetszik melodic rock irányba.

A zenekar másik vezéregyénisége, Norbert Krief, Bonvoisinnel szemben egy tipikus, rocker alapú gitárhős. Nem csak kinézetre: az ő riffjei és nem utolsó sorban szólói tették emészthető az enyhén művészkedő punk ‘n’ rollt a metalfejek számára. Akkoriban szerintem a gitárosok krémjéhez lehetett sorolni dinamikus, modern játéka miatt. Mint oly sok más együttest, szerintem őket is a két erős, de eltérő karakterű vezéregyéniség dinamikája emelte ki az átlagból.

A ‘Répression’ talán pályafutásuk legjobb albuma, bár én a többit is szeretem az „első” korszakukból (‘79-’84). 1984-ben ugyanis - öt sorlemez után - feloszlottak, de érdekes módon, azóta háromszor is „újjáalakultak” egy-egy lemez és az azt követő koncert alkalmából. Legutóbb 2 éve. Bevallom töredelmesen, „újkori” pályafutásukat nem ismerem, de a korai korongokat nagyon szívesen hallgatom. Igazi unikum mindegyik és kortörténeti dokumentum is egyben.

A Kedvenc lemezeim sorozat további részei